Trill Beatrix, a Futni mentem sztárja: „Örülni lehet a sikernek, hátradőlni nem szabad benne”

–

Széles-Horváth Anna/WMN: Mivel érzem, hogy még a hétvége hatása alatt vagyunk, egy kissé szokatlan kérdéssel kezdem a beszélgetést. Ha a jelenlegi hangulatod alapján kellene választani: milyen állat lennél most?

Trill Bea: Általában biztosan valamilyen madarat mondanék, de most nagyon szeles az idő és repülni is fáradt vagyok. Legszívesebben egy hosszú szőrű macska lennék, aki éppen elnyúlik egy kandalló előtt a szőnyegen.

SZ. H. A./WMN: Nem csodálom: sűrű heteken vagy túl. A Loupe Színházi Társulásban folyamatosan játszol, most épp új darabot próbáltok, több filmed fut sikerrel a mozikban. A Hunyadi sorozat bemutatója is múlt héten volt, és amikor beszéltünk telefonon, említetted, hogy nagyon várod. Fontos munka volt az életedben?

T. B.: A sorozatban csak egy kis szerepem van, de az is nagyon meghatározó volt, szakmailag is sok tapasztalatot adott, és önmagában is nagy élményt jelentett. Olyan környezetben forgathattam ugyanis, amilyenben még soha. A Hunyadi emellett azért is igazán fontos a szakmai életemben, mert segédszínészként is részt vehettem a castingon, ezért tulajdonképpen az előkészítéstől végigkísérhettem az egész folyamatot.

SZ. H. A./WMN: Hogyan tudsz a segédszínészi munkából profitálni szakmai szempontból?

T. B.: Rengeteget lehet tanulni ebben a szerepben, hiszen sok kollégával dolgozhattam együtt, miközben jobban tudtam figyelni, ki miképpen reagál egy-egy szituációban.  Rajtam ugyanis nem volt nyomás. Jobban fókuszálhattam arra, hogyan kell állni a kamerába, miképpen instruál a castingdirektor: ezek igazán fontos összetevők, és amikor legközelebb én mentem castingra, éreztem, lazábban tudom kezelni az egészet. Ehhez még hozzátesz az is, hogy saját szememmel láttam, sokszor mennyire rajtunk kívülálló okok határozzák meg, kinek áll jobban egy szerep. Ezért nincs értelme túlságosan ráfeszülni.

SZ. H. A. /WMN: Ovastam, valahogy így találtad meg a színészi pályát is. Nem az a típus vagy, aki óvodás kora óta erre készül, nem görcsölted túl, sőt amikor kellett, egy időre még el is tudtad engedni. Mégis újra meg újra visszatért az életedbe a játék.

T. B.: Mindig is érdekelt ez a világ, gyerekként is, és középiskolában drámatagozatos osztályba jártam. Kellett az a fokozatosság, ahogy egyre inkább a mélyére láttam a szakmának, és megismertem a jó, illetve a nehéz oldalát. Így tudtam meg, hogy tényleg akarom, mindennel együtt. Amikor viszont eldöntöttem, hogy ez a cél, már nagyon tudatos és motivált voltam. Kialakult bennem az a fajta figyelem, hogy mindent magamba szívjak, amit csak lehet, mert ha már csinálni akarom, akkor csakis teljes gőzzel állok neki. Az egyetemi évek előtt a Pesti Magyar Színiakadémián Pál András osztályába jártam, ahol nagyon jó alapot kaptam: ő nemcsak technikai dolgokat adott át, de azt is megmutatta, hogyan kell alázattal viszonyulni az egész szakmához. Ettől fogva könnyű volt komolyan venni az egészet, mert már nem is volt nagyon B-tervem: foggal-körömmel ragaszkodtam hozzá, hogy ezt a hivatást választom.

SZ. H. A. /WMN: A színiakadémia és az egyetem előtt dolgoztál több helyen, teljesen más területeken. Ezek az élmények segítenek egy-egy szerepben kapaszkodót találni a valósághoz?

T. B.: Iszonyúan fontos tapasztalatszerzést jelentettek, mert valahogy úgy érzem: ha azonnal a drámatagozat után egy színművészetis osztályban találtam volna magam, a színházi létezésem valamiféle burokban alakult volna ki. Nem mondom, hogy ez mindenkire igaz, de nekem biztosan kellett, hogy elszakadjak a színháztól egy időre, érezzem a hiányát és találkozzak más ingerekkel.

Amikor egy szórakozóhelyen pultoztam tizenkét órát, benzinkúton dolgoztam, vagy egy ruhaboltban hajtogattam a ruhákat nyolc órán át, akkor megértettem a különbséget: milyen, ha van egy munkád, és milyen, ha imádod, amit csinálsz. Talán az egyetemen is másként működtem, mert tudtam, mit veszíthetek.

SZ. H. A. /WMN: A kaposvári színművészetire jártál, ami kevésbé kapcsolódik be a fővárosi körforgásba, ráadásul épp akkor kezdődött a Covid-járvány, amikor a ti osztályotok végzett. Hogyan talált rád ebben a helyzetben a Valami Amerika sorozat egyik főszerepe? Utólag kijelenthetjük, hogy ez a munka és az ottani csapat hosszú távon meghatározta a pályádat.

T. B.: Egy castingügynökségen keresztül hívtak fel. Emlékszem, nagyon izgultam: az első fordulón Ipacs Gergely rendező volt jelen, Herendi Gáborral még nem találkoztam. Egyszerre éreztem, hogy igazán szeretném ezt a szerepet, miközben valahogy bennem volt az esélytelenek nyugalma is, hiszen senki sem ismert. Meggyőztem magam, hogy ez a casting egy befektetés. Már az is jó lesz, ha kapok egy kisebb szerepet, vagy ha Herendi Gábor és Gergő felfigyel rám, és legközelebb eszükbe jutok egy másik projektnél. Tényleg meglepetés volt, amikor szóltak, hogy én játszom majd Zitát.

SZ. H. A./ WMN: Nemcsak tudatosnak látszol, hanem bátornak is: ha jól tudom, Horváth János Antalra te írtál rá, hogy szívesen dolgoznál vele. Így kerültél a Loupe Színházi Társulásba?

T. B.: Közvetve ennek köszönhető, hiszen amikor ez történt, még nem létezett a Loupe. Tudtam, hogy Jancsi több helyen megfordul az országban, és szívesen dolgoznék vele, ezért küldtem neki egy Messenger-üzenetet, hogy ki vagyok, és hogy ráérek. Szerintem én lepődtem meg a legjobban, amikor aztán meghívott a Váci Dunakanyar Színházba Erzsike szerepére a Liliomfi előadásban. Igazából ott ismertük meg egymást, és utólag nagyon örülök a bátorságomnak – meg persze az ő bátorságának is, hogy ismeretlenül bizalmat adott nekem –, mert nagyon jó volt együtt dolgozni. Később aztán hívtam több alkalommal, hogy bármi van, én jövök! Végül megkerestek a Loupe-tól, és számomra most nincs nagyobb öröm. Tavaly májusban kértek fel az idei évadra.

SZ. H. A./WMN: Mindhárom idei bemutatónak részese is lettél: a 4:12-ben az egyik főbb szerepet játszod, a Titkosszolgákban narrátorként hallhatja a hangodat a közönség. Most pedig egy új darabot próbáltok az áprilisi premierre. Mit lehet tudni előre Az éjjel soha nem érhet véget című előadásról?

T. B.: Nagyon mai és nagyon magyar történetet kapnak a nézők, amit Horváth János Antal és Csicskár Dávid írt. Egy focista fiúról szól, aki egy szegény kis faluban nő fel, és a tehetsége miatt aztán a fővárosba kerülhet: de vajon sikerül kitörnie? Úgy érzem, szeretni fogják a darabot az emberek, mert a Loupe-ra jellemzően komoly kérdéseket feszeget, miközben igazán aktuális és életszerű helyzetekkel találkozunk. Én Szandit játszom, Lóri barátnőjét, aki ugyanabban a környezetben él, mint a fiú, de inkább csak tengődik. Nincs sok lehetőség előtte.

SZ. H. A./ WMN: Kisvárosban születtél, Fehérgyarmaton, aztán az első éveket anyukád és apukád származása révén egy kárpátaljai faluban töltötted. Fontos számodra vidéki identitás? Elő tudod ezt hívni a szereppel kapcsolatban?

T. B.: Kevés emlékem van erről, mert nagyon kicsi voltam, amikor Budapestre költöztünk, de valahogy mégis bennem él. Az identitás különös dolog, és egy részét a szüleimtől kapom, akik kárpátaljai magyarok. Ez egy sajátos rétege az identitásomnak – más, mint egyszerűen azt mondani, hogy magyar vagyok, hiszen más történetet hordoz magában. A családunk persze minket, a testvéremmel együtt, „pesti lányoknak” hívott, hiszen már itt nőttünk fel, itt formálódott a személyiségünk. Mégis, mélyen magunkban hordozzuk ezt az örökséget.

SZ. H. A. /WMN: Hivatalosan a mai napig szabadúszó vagy, de most rendszeresen ugyanazzal a csapattal dolgozol és lépsz színpadra. Úgy képzelem, felszabadító lehet  hosszú évek után egy közösséghez tartozni.

T. B. : Nagy biztonságot ad, igazi megnyugvás, maga a csapathoz tartozás is, de hogy ilyen csapathoz, az dupla öröm. Talán azt már elmondhatom, hogy a jövő évadban is terveznek velem, és még a szerepek terén is várnak rám újfajta izgalmak. Eddig is nagy és jóleső kihívásokkal találkoztam: a három karakter, akiket most játszom a Loupe-ban sok mindenben eltérőek, egy dolog közös bennük a generáció, amihez tartoznak. Jövőre talán még ettől is elrugaszkodunk kicsit, és én nagyon hálás vagyok, hogy itt erre is figyelnek: úgy érzem, nemcsak az aktuális munkám, hanem a fejlődésem is fontos szempont ebben a társulatban.

SZ. H. A./WMN: Most lettél harmincéves és tudom, hogy ez a kerek szám fontos volt neked. Úgy néz ki, új korszakot is hozott magával.

T. B. : Ugye? Meg is fogalmaztam magamnak, hogy először érzem: valahol igazán számítanak rám. Most valahogy még fontosabb lett, hogy olyan előadásokban játszom, amik nem csupán kikapcsolódást jelentenek az embereknek, hanem gondolkodásra ösztönöznek.

Napjaink keserűségei és félelmei is megjelennek, de a humor sem marad el. Ez fontos, hogy el lehessen viselni, túl lehessen élni az igazságtalanságokat vagy a nehézségeket. Rengeteg érzelem jön elő nemcsak belőlünk: a nézők is, hol zokognak, hol nevetnek. Lehet, hogy a harmincadikra tényleg beértem. (nevet)

SZ. H. A./WMN: Ebben nem hasonlítasz a Futni mentem-beli karakteredre, Emmára, aki viszont mégiscsak egy generáció lenyomata: a húszas évei végére is nehezen találja a helyét, a céljait. Talán éppen ezért tudnak azonosulni vele olyan sokan. Szerinted ebben rejlik a nagy siker?

T. B.: Emma tényleg más ebben, mint én, de sokak problémáját mutatja meg, és azért van köztünk hasonlóság is. A film sikere szerintem abban rejlik, hogy végre nőket helyez a középpontba, de nem kizárólag nekik szól. A négy főszereplő pedig négy különböző generációt és négy eltérő élethelyzetet fed le. Csehországban is okkal volt népszerű, a mi változatunk pedig kicsit még inkább a felszín alá ment.

SZ. H. A./WMN: Amit nagyon sokan szeretnek, azt sokan kritizálják is. Március közepe van és még tegnap is szembejött velem egy friss poszt, ami a Futni mentemről értekezik: ezekkel foglalkozol vagy átsiklasz felettük?

T. B.: Ha valakinek nem tetszik a film, és leírja részletesen egy cikkben vagy egy posztban, hogy miért, az őszintén nem zavar. A személyeskedést nem szeretem, vagy amikor valaki csak káromkodik egyet a filmmel kapcsolatos poszt alá, ízléstelenül szidja valamelyik színészt, vagy bárki mást, aki ezen dolgozott.

Az online kommunikációnak ez a része ijesztő számomra: amikor például a saját Insta-oldalamon csak annak kapcsán kapok üzenetet, hogy valaki szerint felszedtem pár kilót. Ezek tudnak dühíteni, ha pedig rosszabb napom van, akkor még fájni is.

Sokszor érzem: rengetegen nem látják át, hogy a mondataikat ugyanúgy egy ember olvassa a másik oldalon, akinek ez rányomja a bélyegét egy napjára vagy egy egész hetére. Igyekszem magam függetleníteni a személyeskedéstől, töltekezem a kedves és pozitív visszajelzésekből, és próbálok is inkább azokra koncentrálni. Ha pedig valaki értelmes és ízléses kritikában írja le a saját véleményét, azzal tényleg semmi bajom. A forgatások végén mindig nagy üresség van bennem: hiányzik a munka, a csapat. Mire azonban kijön a film, el tudom engedni: és ha valaki nem úgy viszonyul majd hozzá, mint én, az nem visel meg, nekem sem tetszik minden film, és ez teljesen rendben van így.

SZ. H. A./WMN: A WMN és a Loupe nemrég közös sorozatot indított, ami a generációs különbségeket segít finomhangolni és idegenül hangzó kifejezéseket magyaráz meg egyébként ismerős helyzetekkel. A színházi szakmában te mennyire tapasztalod a nemzedékek közötti szakadékot? Nemrég beszélgettem egy kolléganőddel, aki azt mondta, sokszor kap pozitív visszacsatolást az idősebb színésznőktől, hogy mennyivel határozottabban tudja képviselni önmagát.

T. B.: Igen, ezt nekem is el szokták mondani, és én is azt látom: alapvetően van bennünk egyfajta lázadás egy igazságérzet. Nyilván a társadalmi változások és a me too mozgalom is segített ebben világszinten és nemcsak a mi szakmánkban. Nekem rossz tapasztalom nem volt még színésznőként, de színházon kívül is hallani azért történeteket.

Szóval a mi generációnknak is van még dolga, de talán már határozottabban állhatunk ki magunkért és azért is, hogy az utánunk jövőknek ez még inkább természetes legyen. 

SZ. H. A./WMN: Minden színészgenerációnak van egy-két meghatározó női és férfi arca, akiket a legtöbben ismernek, várnak, akikkel azonosítják az adott korosztályt. Az elmúlt egy év egyértelműen bebizonyította: a jelenlegi harmincasok között te vagy az egyik ilyen. Szoktál gondolkodni ennek a felelősségén? Ez a szerep a közösségi médiával talán még nagyobb hatósugarat jelent, mint korábban.

T. B.: Nagyon megtisztelő, ha bárki ezek közé a színészek közé sorol, és igyekszem ezzel tudatosan is bánni. A sikernek nemcsak az a része fontos, amikor odajönnek, gratulálnak, vagy küldenek egy kedves üzenetet. Az embernek tudnia kell, hogy ha jobban szem előtt van, sok fiatal akár példaképként is gondolhat rá. Abból a szempontból tudatos vagyok, hogy figyelek arra, mit posztolok az oldalaimon, mit mondok el egy interjúban, hogyan kommunikálok a hétköznapokban. Szerencsére a családom, a párom, a barátnőim egy nagyon szerető burkot képeznek körülöttem, vigyáznak rám, lehetek önmagam velük. Így sokkal könnyebb jól kezelni a közösségi médiát. Bízom benne, hogy ami most épp történik velem, valaminek a kezdete és nemcsak egy átmeneti állapot. Miközben tisztában vagyok azzal: ahhoz, hogy valóban így legyen, nekem kell tenni a legtöbbet ezután is. Örülni lehet a sikernek, de hátradőlni nem szabad benne.

Széles-Horváth Anna