–

Gyárfás Dorka/WMN: Mennyire volt félelmetes számotokra belevágni ebbe a projektbe? Győző, neked azért, mert most széles körben ismert lesz a drogos múltad, Gábor, neked meg azért, mert ez egy nagyon másmilyen film, mint a korábbi munkáid. Persze, Győzőnek talán az volt az igazi vállalás, amikor megírta ezt a történetet könyvben, kilenc évvel ezelőtt…

Szabó Győző: Amikor először vetődött fel bennem, hogy a tíz heroinos évemet meg kéne írni, akkor még egy szellemíróban gondolkodtam, de az megint csak egy megúszás lett volna, mint korábban sok minden az életemben. Szóval rájöttem, hogy mégis nekem kéne csinálnom, de akkor meg kiskapukat kerestem, hogy hogyan lehetne mindezt úgy megírni, hogy ne bántsak meg vele senkit, és ne hagyjak támadási felületet. Ekkor kerestem meg újra Csernus Imrét, aki azt mondta: „Győző, ha ezt most nem baszod oda teljesen őszintén, akkor nem ér semmit.” „Akkor írjam meg úgy, ahogy volt?” – kérdeztem vissza. „Igen – mondta, mert erre ő is kíváncsi lenne. – És ezzel együtt vállalnod kell, hogy lesznek, akiknek nem fog tetszeni, esetleg konfliktusaid támadnak, de akkor is csak így lehet. Ha az ember bármit takargat, akkor nincs értelme.” Nekem erről azóta is mindig O. J. Simpson könyve jut eszembe, az If I Did It, amiben leírja a sztoriját úgy, mintha ő tette volna… de az a „ha” szócska felmenti az egészet… Na, az én könyvemben nincs semmilyen „ha”. Ez velem történt, és így, ahogy megírtam. Aztán az történt, amikor megjelent, hogy várakozáson felül szerették, meg persze kaptam némi negatív kritikát is, de főleg olyanoktól, akik képtelenek megérteni, hogy vannak, akik drogoznak.

Gy. D./WMN: Attól nem féltél, hogy téged ezentúl beletesznek a drogos skatulyába?

Sz. Gy.: Nem,

megnyugodtam attól, hogy Csernus azt mondta: vállald föl, és basszál oda.

Gy. D./WMN: És a te ötleted volt, hogy ezzel kiállj a nyilvánosság elé? Ez egy belső késztetésed volt?

Sz. Gy.: Nem emlékszem már erre, csak arra, hogy jöttek belőlem a sztorik, és ki akartam próbálni, milyen ezzel az anyaggal kezdeni valamit. Én kisebb dolgokat már előzőleg is írtam – volt egy könyvem is, ami megjelent Supertravel címmel az utazásaimról. Az meg onnan jött, hogy a barátaimmal naplót írtunk egymásnak az utazásainkról, illetve Super 8-as kamerával forgattunk is arról, hol járunk. Szóval a Toxikomától sem féltem, inkább csak Borit, a lányomat féltettem attól, hogyan fogja őt érinteni, mert még tinédzser volt. Emiatt vártam is vele egy picit, hogy ne süssék rá a „drogos apuka” lánya bélyegét. Ösztönös ember vagyok, de mire megjelent, felépítettem magamban mindent, lejátszottam előre, hogy milyen stratégiát kövessek, sőt később még azt is, hogyan legyen belőle film. Hogy aztán az milyen lesz, abba már nem szóltam bele, csak azt dolgoztam ki magamban, hogy ki csinálja, és kivel kell ehhez beszélnem, stb. Előre kitaláltam, hogy a Valami Amerika 3 egyik forgatási szünetében fogom előadni Gábornak, hogy csináljuk meg. Bár, ha belegondolok, az fel sem vetődött bennem, mi van, ha nemet mond… de nem is mondott nemet.

Gy. D./WMN: De most jut eszembe, hogy Gábor igazából akkor vállalta a legnagyobb kockázatot, amikor veled forgatta le a Valami Amerika első részét. Hiszen nem tudhatta, hogy az elvonókúra kapásból sikeres lesz…

Herendi Gábor: Ez azért érdekes, mert amikor a Valami Amerika első részét írtam, Ákos szerepénél végig benne gondolkodtam, mert láttam színházban és filmen, és nagyon szerettem a fazonját. Megjegyzem, sokkal jobb úgy forgatókönyvet írni, ha az ember előre látja maga előtt a karaktert, illetve az azt játszó színészt, de én ebben a sztoriban csak a Győzőt láttam magam előtt, senki mást. És annyira az ő hangján hallottam a mondatokat, hogy amikor kiderült, hogy Zsámbéki Gábor, a Katona József Színház akkori igazgatója csak akkor adja ki a forgatásra, ha előtte bevonul rehabra (amit akkor már három éve halogatott), akkor én lepődtem meg a legjobban, mert fogalmam sem volt arról, mi a helyzet. 

Sz. Gy.: Pedig a Valami Amerika castingján, amit (Oroszlán) Szonjával csináltunk, én úgy be voltam állva, mint az állat. Csak senki nem tudott róla.

H. G.:

Nem tudtam, mert a heroinnak van egy olyan sunyi tulajdonsága, hogy hacsak nem jelentkeznek épp az elvonási tünetek, akkor nem látszik az illetőn, hogy rajta van…

De amikor kiderült, hogy ez van, akkor eléggé kétségbeestem, hiszen ez volt az első játékfilmem, és hatalmas kockázatot vállaltam vele. Hirtelen el is kezdtem újra castingolni, mindenféle híres színészt behívtam Ákos szerepére, de megőrültem attól, hogy az ő szájukból másképpen hangzottak a mondatok, mint ahogy az én fülemben csengtek… Ekkor leültünk Győzővel egy mély és megható beszélgetésre, és láttam rajta, hogy ő ezt nagyon szeretné megcsinálni. Ezután felhívtam Csernus Imrét (akinek a számát Győzőtől kértem el), és azt mondtam neki: „Jó napot kívánok, Herendi Gábor filmrendező vagyok, de kérem, beszéljen velem úgy, mint orvos az orvossal.” (Herendi azelőtt fogorvos volt – a szerk.) És megkérdeztem tőle, létezik-e az, hogy Győző egy másfél hónapos rehab után kijön vasárnap, és mi hétfőtől forgatunk vele. Csernus pedig azt mondta: „Bízz bennem, Gábor, Győző nagyon fog tudni dolgozni, sőt az életét mented meg azzal, hogy ha kijön, rögtön lesz munkája.” Én meg elhittem neki. És tényleg szuperül dolgozott, de ha jól emlékszem, az elején még nekem kellett beadnom neki a gyógyszerét. Erre te emlékszel?

Sz. Gy.: Talán az első egy-két napon…

H. G.: Szóval nagy vállalás volt, főleg, hogy úgy szerveztük le a forgatást, hogy mire kijön a rehabról, már minden más le legyen forgatva, és csak az ő jelenetei maradjanak hátra. Így onnantól mindennap jönnie kellett dolgozni, és ez valószínűleg tényleg jót tett neki.

Sz. Gy.: Viszont mindenki tudta a stábból, hogy honnan jövök… Az első napokban ezzel kellett harcot vívnom, mert próbálj meg így eljátszani egy nagymenőt…

Emlékszem, Gábor is annyira aggódott, hogy ha jobb kedvem volt, mindjárt azt kérdezgette valakitől, hogy be vagyok-e állva.

H. G.: Be voltam szarva nagyon. 

Gy. D./WMN: Na jó, de ez érthető. A filmből is kiderül, hogy a visszaesések szerves részei a folyamatnak… Meg az is, hogy eleinte nem tud bízni benned a környezeted.

Sz. Gy.: Hányszor próbáltam újra… ne is mondd. Nincs olyan, hogy egyből leállni. Nekem abból a tíz évből az utolsó három szólt a leszokásról, illetve arról, amit a könyvben úgy fogalmaztam meg: este óriás vagy, reggel törpe leszel. Mert este, még beállva eldöntöd hogy holnaptól soha többet, még a dílered is felhívod, és azt mondod neki: ha holnap hívlak, hajts el, aztán reggelre…

H. G.: Ez pont olyan, mint a fogyókúra! Amikor teli hassal eldöntöd, hogy holnaptól diéta… (nevetünk)

Gy. D./WMN: Visszatérve a kockázatvállalásra! Gábor te attól nem tartottál, hogy milyen lesz most egy ilyen sötét, nyers filmet rendezni? Ez még új neked.

H. G.: Nagyon vágytam rá. Régóta érett bennem, hogy szeretnék valami komolyabb hangvételű dolgot csinálni, és ez a projekt az ölembe hullott. Azért is örültem a felkérésnek, mert utoljára a Valami Amerika első része volt ennyire személyes filmem, és szerintem mindig jót tesz egy munkának, ha személyes – én pedig ebben a sztoriban nagyon érintve vagyok. 

Gy. D./WMN: Nekem nagyon megmaradtak a könyvnek azok a részei, amik a drogos „utazásokat” írják le, mert elég plasztikusan jelenítették meg, mi a jó benne… Ez a filmből is átjön (ha nem is olyan intenzív látomásokkal), viszont elég kényes egyensúly, hogy nem csinálnak-e kedvet hozzá. 

H. G.: Számomra nagyon meghatározó volt, amikor Győző azt mondta nekem: „Figyelj, Gábor, én soha nem fogom azt mondani, hogy nem jó drogozni. Képzeld el a legjobb kúrásodat, és szorozd meg százzal.” Mit mondjak? Megértettem. És tudtam, hogy alapvetően nem egy drogprevenciós filmet akarok készíteni, mert engem ebben a történetben sokkal jobban izgatott Csernus Imre és Szabó Győző egójának harca. A drogos jeleneteknél arra ügyeltem, hogy ne hamisítsam meg azt az élményt, milyen szárnyalás az az egy perc, amikor valaki belövi magát. Mert az összesen egy perc… És

biztos voltam abban, hogy amint felépítjük a történetnek a pszichiátrián játszódó fejezetét, akkor az üzenet úgyis az lesz, hogy hiába jó drogozni, aztán beledöglesz. Ezért most is úgy gondolom, hogy érdemes lesz megmutatni a filmet fiataloknak, mert nem hinném, hogy arra buzdítaná őket, hogy ki kell próbálni. 

Gy. D./WMN: Győző, az nem merült fel benned, hogy esetleg játssz a filmben?

Sz. Gy.: Bennem kezdetben volt egy elképzelés, hogy… 

H. G.: Akár szívesen el is játszanád magadat?

Sz. Gy.: Nem, hanem… 

Gy. D./WMN: A Csernust, mi? 

Sz. Gy.: Igen. Így egy saját farkába harapó kígyó lett volna a sztoriból, mert a Szabó Győző által alakított Csernus doki meggyógyítja a Szabó Győzőt játszó Molnár Áront, vagyis Szabó Győző meggyógyítja saját magát – ez az ötlet tetszett. 

Gy. D./WMN: És tényleg el tudtad volna játszani?

Sz. Gy.: Nem. Csak gondolatban. Nehezebb lett volna attól, hogy annyira ismerem.

H. G.: El tudta volna játszani, de az már nem a Csernus lett volna.

Sz. Gy.:

Amikor Gábor elküldte nekem a forgatókönyvet, biztos arra számított, hogy én a saját életemet és magamat akarom látni a filmben, és mindent bele akarok majd rakni a könyvből. De nem! Tudtam, hogy nem lehet mindent belepasszírozni.

H. G.: Viszont volt, amit utólag belerakattál, és azért nagyon hálás vagyok: a könyv egyik ikonikus jelenete, amikor a rendőrség rajtaüt a drogtanyán, ahová Győző cuccozni járt. Ez az eredeti forgatókönyvben nem szerepelt, de Győző szólt, hogy nagyon fontos, írjuk még bele. Én akkor már késznek éreztem a sztorit, de végül kerestünk neki helyet, és a film egyik legerősebb jelenete lett. Örülök, hogy hagytam magam meggyőzni.

Sz. Gy.: Kicsit gyakoroltam az executive produceri szerepet. De hívhatjuk konzultánsnak is, mert ennyi volt a dolgom, csak úgy jobban hangzik. Viszont ha ezt a filmet én rendezem, biztosan kicsit Guy Ritchie-sebb lett volna, olyan látomásokkal, mint amiket a könyvben a drogos élményeimről írok, kupolával a Kodály körönd felett, meg ilyenek.

Gy. D./WMN: A bemutatón Dudits Dénes hozzájárulását is megköszönted. Ő milyen szerepet játszott a történetben?

Sz. Gy.: Együtt voltunk szerhasználók, úgyhogy ő nem a leszokásban, hanem a film szakmai konzulenseként segített, mert mára ez lett a szakmája: addiktológus. Elsősorban Áronnak jelentett segítséget a felkészülésben. 

Gy. D./WMN: Tényleg, a könyvben azt is írod, hogy akkoriban nem vehettél fel rövid ujjút, annyira szétlőtted a vénádat. Most is ingben vagy… Még látszik?

Sz. Gy.: Dehogy, elmúlt.

De képzeld, néha elkezd viszketni az a rész, mintha szúnyogcsípésem lenne. Lehet, hogy emlékszik a testem… 

Gy. D./WMN: Milyen érzés volt neked, amikor Philip Seymour Hoffman túladagolásban meghalt, pedig előtte már évekig tiszta volt? A filmben is elhangzik, hogy ebből soha nem lehet meggyógyulni…

Sz. Gy.: Elképesztően tehetséges színész volt. Szörnyű, hogy ilyen ostoba dologba halt bele… 

Gy. D./WMN: De nem ijedtél meg, hogy ez veled is megtörténhet? 

Sz. Gy.: Nem, velem már nem. Még ha egy ekkora kupaccal kiraknának elém (mutatja), akkor sem kéne. 

H. G.: Ne mondd nekem. Emlékszem, amikor megmutattad Áronnak, hogyan kell belőnie magát, és úgy elkezdett gyöngyözni a homlokod, remegni a kezed…

Sz. Gy.: Tényleg?

H. G.: Igen, teljesen a hatása alá kerültél. Áronnal egymásra is néztünk.

Molnár Áron a Toxikoma című filmben - Forrás: Gordon Eszter/Vertigo Média

Sz. Gy.: Lehet, de akkor sem kezdeném újra, mert tudom, hogy csak elvenne tőlem mindent. Ezért volt ostoba Philip Seymour Hoffman: mert ő ezt pontosan tudta. Rengeteg barátom visszaesett, de éppen ezért én résen vagyok. Volt például, hogy egy hétig rossz volt a hangom, köhögtem, és az orvos felírt egy gyógyszert. Azonnal hívtam a Csernust, hogy ezt szedhetem-e, ő meg azt mondta: dehogy, eszedbe ne jusson. Ismerek olyat is, aki a mai napig rajta van a gyógyszeren, pedig már ötvenévesek vagyunk, nőjünk már fel, könyörgök! Nem vagyunk már gyerekek.

Az is igaz, hogy sokan úgy élnek, mintha halhatatlanok volnának. De nem vagyunk azok! „Velem nem történhet meg” – mondjuk. Én viszont jártam már a halál torkában. Nyomtak olyan szert a kezembe, amit, ha nem felezek le, ott helyben meghalok.

Így is nagyon rosszul voltam tőle, pedig csak a felét nyomtam be. 

Gy. D./WMN: Viszont az nem derült ki sem a filmből, sem a könyvből, hogy miért lettél egyáltalán drogos. Egy pszichoterápián ez nem jön elő? Nem idáig kell leásni? Vagy csak nem mondod el, mert így véded a családodat? Vagy nem is kell hozzá trauma szerinted?

H. G.: Erre válaszolok én: nem kell hozzá trauma, bárkiből lehet drogos. Bele lehet csúszni a haverokkal úgy, hogy csak nem akarsz kimaradni a buliból – Dudits Dénes legalábbis ezt mondta nekem. De én is kíváncsi vagyok erre: Győző, szerinted te miért csúsztál rá? 

Sz. Gy.: Hosszú sztori, de szerintem engem a kíváncsiság hajtott. És az, amilyen vidéki gyerekként Pestre kerülni. A szüleim elengedtek tizennégy éves koromban, és onnantól nem volt kontroll felettem. Én pedig olyan ember vagyok, aki szétpörgi magát – gyorsító nekem nem kellett. Amikor viszont megkaptam az első adag heroint, hátradőltem, és csak annyit mondtam: „Én vagyok a heroin.”

Gy. D./WMN: Ez még mindig nem magyarázat, szerintem. Szóval nem tudod, hogy miért lettél drogos?

H. G.: Mi is sokat beszélgettünk arról a forgatókönyvírókkal, hogy ezt fel kéne vázolni a filmben, de végül senki nem tudott rá válaszolni: sem Győző, sem Csernus. Nem tudtuk meg az okát, és nem akartunk kreálni egyet. Ezért döntöttünk úgy, hogy rögtön belecsapunk a drogos időszakba, és már csak azt látjuk, amikor elmerült a trutyiban. Az úgysem lett volna elég magyarázat, hogy „a vidéki srác feljön a fővárosba, és azt mondja: »Ide nekem az oroszlánt is, mindent akarok!«” 

Gy. D./WMN: És milyen volt azokat a naturális részeket forgatni, amikben minden van: vér, hányás, beszarás stb.?

H. G.:

Csak arra próbáltam figyelni, hogy ne mismásoljuk el, hanem mutassuk meg, mit okoz a gyógyszer, ami hirtelen lehoz a szerről…

Vagy ott van például a Bea nevű szereplőnk, aki már a halálán van. Sokat tipródtam azon, hogyan találunk majd olyan színészt – vagy nem is feltétlenül színészt –, aki ilyen állapotban van, és hiteles ebben a szerepben. Ekkor javasolták nekem Tóth Anitát, aki évek óta nagyon beteg, rég nem játszott sehol, hiszen nem tud járni sem. (Azelőtt a Csinibaba című filmben és a Katona József Színházban lehetett látni – a szerk.) Úgy döntöttem, felhívom, de megpróbáltam nagyon finoman kezelni a kérdést. Azt mondtam neki, nyugodtan mondhat nemet, ő viszont rögtön azt válaszolta, hogy boldogan eljön, annyira örül, hogy újra dolgozhat. Az tehát, hogy azok a jelenetek így sikerültek, nagyrészt neki köszönhető, mert bár a sebeket mi raktuk a testére, de amikor kigördült az a könnycsepp a szeméből, az színészi teljesítmény volt, és ettől lett hiteles.

Gy. D./WMN: Gondolom, Molnár Áronnak is sokat segített abban a jelenetben… Őt hogyan kellett instruálni?

H. G.: Ő ezt nagyon érezte, pedig Győző tudja a legjobban, hogy az elején nem voltam kibékülve vele, mert Áron nem tud castingon teljesíteni. Csak annyit tudtam, hogy létezik olyan színész, akinek a próbafelvétel egyszerűen nem megy. Végül nem találtam nála jobbat, és mivel Győző állandóan győzködött róla, megnéztem színházban, és láttam, hogy ott jól működik. Aztán az első forgatási nap első órájában már azt mondtam: ez telitalálat. Nagyon érezte a figurát és a finomságait, alig kellett instruálni. 

Jelenet a Toxikoma című filmből - Forrás: Gordon Eszter/Vertigo Média

Gy. D./WMN: És Bányai Kelemen Barnát hogy találtad? 

H. G.: Őt színházban szúrtam ki, elmentem a Katonába. Nem állítom, hogy nem a haja tetszett meg először, de iszonyú jó is volt. Behívtam castingra, és Áronnal mindketten rögtön azt mondták, hogy nagyon jól működik a kémiájuk. Ez kifejezetten megnyugtatott. Fontos volt az is, hogy mindkettejükben akkora kraft van…

Gy. D./WMN: A te filmjeidben, Gábor, mindig nagy szerepük van a testeknek. Női mellek is minden filmedben vannak. 

H. G.: Hát, ebben a filmben talán nem is volt rá szükség, ezt utólag én is megkérdőjelezem. De az igaz, hogy nagyon szeretem a női testet megmutatni, de adott esetben a férfitestet is. Szerintem ez fontos. Volt olyan, hogy egy forgatáson egy szoftosabb szexjelenetnél levetettem a férfi színésszel az ingét, és kibuggyant alóla egy úszógumi – amit aztán ki is vágtam a filmből, mert kell, hogy legyen egy esztétikuma ennek a dolognak. Itt meg

nagyon megmaradt bennem, hogy Győző azt mondta: úgy küzdött a leépülés ellen, hogy keményen edzett, mert így sokkal jobban bírta a heroint is. 

Sz. Gy.: Igen, ezért Áron is szépen kigyúrta magát. 

Gy. D./WMN: Szerinted készen állnak a magyar nézők egy ilyen sötétebb, nyersebb közönségfilmre?

H. G.: Nagyon bízom benne, hogy igen. Azért is gondolom, hogy lesz nézője, mert Győzőt és Csernust is szeretik, és úgy érzem, várják ezt a filmet. A nézőszám szerintem nálunk azon múlik, hogy az emberek ajánlják-e a filmet az ismerőseiknek, és szerintem ezt ajánlani fogják.

Gy. D./WMN: Csernus mit mondott, amikor megmutattad neki?

H. G.: Tetszett neki. Pedig féltem tőle, mert nem olvasta a forgatókönyvet. Elküldtem neki, de visszaküldte azzal a szöveggel, hogy „Nem olvasom el, mert húsz évvel ezelőtt te bíztál bennem, most én bízom benned. Azt csinálsz, amit akarsz.” Mivel van a sztoriban egy fikciós szál is, amiben érintjük a viszonyát a nőkkel, ezért tartottam attól, mit fog mondani, de tetszett neki, és tudta, hogy ez csak egy film. 

Sz. Gy.: Szerintem ezt a filmet meg fogják nézni akár háromszázezren is, mert érezni fogják a szívét, a lelkét és az őszinteségét. És ahogy a Valami Amerika esetében, úgy ebből is meg fognak ismerni új arcokat. 

H. G.:

Az őszinteséget szerintem is nagyra értékelik az emberek. Akkor még azt is elfogadják, ha valaki tilosban járt, csak mert bevállalta.

Sz. Gy.: Amikor megírtam a könyvet, nekem is gyakran mondták, hogy milyen bátor vagyok. Most megint biztos ezt fogom hallani, pedig eltelt azóta hét év… De amíg gyöngyözik a homlokom, amikor megmutatom valakinek, milyen egy belövés, addig igaz a mondás, hogy a drogot csak szüneteltetjük. Nem vagyunk biztonságban. Amikor Csernusnak a teljes könyvet átküldtem annak idején, felhívott, és azt mondta nekem: „Te, Győző, ezt a könyvet ne olvasd el!” Hahahaha!

Gyárfás Dorka

Az interjú képeit Chripkó Lili készítette