„Ha egy abúzus után a rehabon is felpofoznak, úgy nehéz gyógyulni”

–

A most 45 éves Felícia 18 éve tiszta. 13 éves volt, amikor először próbálta ki a heroint, húszéves korában már családi nyomásra került be a rehabra. „Az évek során sok szakemberrel, intézménnyel találkoztam. Ám rendszerint az volt a tapasztalatom, hogy nem értettek meg, és ezért nem is tudtak segíteni. Ezért én végül mindig inkább elmenekültem” – meséli. Történetéből az bontakozik ki, hogy részben azért tudott csak későn rálelni a gyógyulás útjára, mert az intézményekben, ahol járt, javarészt férfiak dolgoznak, a terápiák módszertana pedig nem mindig képes a női igényekhez alkalmazkodni.

Balhés családi háttér

Felícia gyermekkora családi otthonára úgy emlékszik vissza, hogy onnan mindig menekülni akart. „Sok volt a balhé.” Kívülről nézve azonban szerinte teljesen normális családnak tűnhettek. „Születésemkor majdnem meghaltam, anyukám idegösszeomlást kapott. Már egész kicsi koromtól nem volt jelen az életemben.

Én nem tudhattam, milyen az, ha egy anya megölel, ha szeret, ha biztonságot nyújt.”

A szülei kapcsolata korán megromlott, rengeteget vitatkoztak egymással. Felícia és két évvel idősebb nővére pedig a családi konfliktusok elől inkább elmenekültek otthonról. A rendezetlen körülmények miatt ő az iskolából is kimaradt, az egyik intézményből kirúgták, ki kellett hagynia egy évet. A környezet szemében azonban a szülei inkább lazának és jófejnek tűntek, akik mindent megengedtek a gyerekeiknek. Valójában azonban súlyosan elhanyagolták őket, nem adták meg nekik azt az érzelmi biztonságot, amiben fejlődni tudtak volna, illetve nem volt ritka az abúzus sem odahaza.

„Előfordult, hogy miközben aludtam, anyám bejött a szobámba és megvert.” Felícia azt meséli, sok mindenre nem emlékszik, az elméje úgy védekezett az őt érő bántalmazások ellen, hogy lehasította a történteket. „Volt, hogy anyám barátja erőszakoskodott velem, ő pedig nem védett meg, azt mondta, nem igaz, ami történt. Így szépen lassan el lehet veszíteni a reményt. Semmi biztonságot, szeretetet nem kaptam otthon.”

Szorongásoldó szerhasználat, 13 évesen

Felíciára hamar felfigyeltek a fiúk, ő pedig minden csepp érdeklődésnek örült, amit akkoriban szeretetként értelmezett. Úgy érezte, végre megkapta, amire annyira vágyott. „Hamar elkezdtem pasizni. Az egyik fiúm díler volt, vele már 13 éves koromban kipróbáltam a heroint. Két napig hánytam tőle, de úgy éreztem, ez az ellazult állapot az, amit mindig is akartam. Most visszanézve már látom: egész életemben szorongtam.

Olyan sok dolog volt az életemben, amit nem tudtam egyedül elcipelni, és senkitől nem kaptam segítséget.”

Tizenhat éves volt, amikor az anyja elhagyta őket. „Először nagyon örültem, hogy végre nyugi van, hogy nincs az állandó stressz, végre békén hagyjuk egymást.” Ott maradt az apjával, akiről azt mondja, egy láthatatlan ember volt. „Ő másképp volt durva.”

Felícia elkezdett dolgozni, mellette drogot árult, lett pénze, úgy érezte, elkezdhetett szabadabban élni, ami a valóságban szerhasználatot jelentett, és olyan körülményeket, amik során rengeteg abúzus érte. Tudta, hogy a problémáira nem a drog a megoldás, ám mégis attól érezte azt, hogy nem szorong, hogy komfortzónán belül van.

Önvédelem híján

Több ízben megpróbálta kiszakítani magát ebből a közegből, életmódból, azonban hiába fordult szakemberekhez, ment pszichológushoz, pszichiáterhez, volt zártosztályon, rehabon, nem kapott érdemi segítséget.

„Nem tudtam újra kapcsolódni magamhoz, mert nem kaptam egy olyan alapot, ahol azt érezhettem volna, hogy biztonságban vagyok, hogy segítenek, megértenek.” Olyan azonban előfordult, hogy a rehabon felpofozták azért, hogy az apátiájából kizökkentsék. „Ha egy abúzus után a rehabon megvernek, úgy nehéz elkezdeni gyógyulni. Ehhez a pofonhoz húsz ember asszisztált. Senki nem kért tőlem bocsánatot.” Felícia nem tudta szóvá tenni a dolgot, mert ahhoz volt szokva, hogy vele mindent meg lehet tenni. 

„Nagyon sokáig nem tudtam kiállni magamért. Nem tudtam azt mondani, hogy hagyjatok békén, ez az én testem.”

Úgy tapasztalja, sok nő jár hasonló cipőben, nem tudnak gyógyulni, mert nem tudnak határt húzni, megvédeni magukat. „A szerhasználat arról szól, hogy magamat bántom. Ez egy destruktív cselekedet, amivel önmagam ellen fordulok. Azért, mert azt az impulzust kaptam, hogy velem valami nagy baj van.” Úgy látja, ebből a nőket jóval nehezebb kirángatni, mert az ő személyiségükbe sokkal mélyebben beépül az, hogy magukat hibáztatják.

11 év csúszással megértett igazság

„A nők másképp működnek, mint a férfiak, és ezeken a helyeken mintha nem értenének minket. Egy nő gyakran le van szakítva önmagáról. Egy rehabon azt várják az embertől, hogy nyíljon meg, mutassa meg magát, változzon. De ha nem kapsz bizalmat, akkor ez lehetetlen. Az én testem nagyon sokszor lett bántva. Ha a testeddel követnek el valamit, az a hatalommal való visszaélés, aminek egy életen át cipeli az ember a testi, lelki sebeit. Sok nő van ezzel így, amit viszont nem értenek a férfi segítők. Nem értik, miért kell menekülnünk, miért bújkálunk, miért nem merjük megmutatni magunkat. A férfiak java része soha nem tapasztalt a testét érő abúzust. Ők mást látnak a világból.” A rehabon pedig túlnyomórészt férfiak dolgoznak, meséli.

„Annyi sok megalázást kaptam tőlük. Hogy tudnék úgy megnyílni, gyógyulni?”

Volt olyan intézményben is, ahol az volt a terápiás gyakorlat, hogy minden este kapott az ember egy kis masszázst a társaitól azzal a szándékkal, hogy amíg az ember nem tanulja meg magát szeretni, addig mások szeressék őt. Ez azonban nagyon rossz dolgokat indított el benne a múltja miatt. A vele történtek miatt pedig úgy érzi, nem tudta a rehabon sem megvédeni magát. Nem tudta azt mondani, hogy hozzá ne érjenek így, mert az nem segíti őt, hanem inkább árt neki. 

„Azt, hogy 16 évesen megerőszakoltak, én csak 27 évesen tudtam felfogni. Elzártam magam elől az emléket, ami akkor jött elő, amikor már tudtam vele valamit kezdeni. Egy védett környezetre lett volna szükségem, ahol megkérdezik, rendben van-e, ha hozzám érnek. Egy olyan helyre, ahol megadják a jogot, hogy dönthessek a testemről. Velem nagyon sok abúzus történt. Sokszor próbáltam tiszta lenni, de amint nem használtam, azt éreztem, hogy meg fogok őrülni. Nem bírta el az agyam azt a fajta létezést, amit a drogok nélküli élet jelentett.” 

A gyógyulás útján

Felíciának végül a tizenkétlépéses program segített a tiszta életben, illetve az a közösség, ami eköré épült. Sokat köszönhet az NA-nak (Narcotics Anonymus), illetve azt mondja, ezeken kívül még két dolog volt, ami hatékonyan előrelendítette a felépülését. Az egyik egy olyan terapeuta, akiben végre meg tudott bízni, mert azt érezte: az megértette őt. A másik pedig a nonverbális terápia. „Nem lehet mindent csak szavakkal meggyógyítani. A testemben sok minden volt, ami nem tudott csak a beszédtől megváltozni. A tengersok harag, lenyomat, neheztelés nem tudott bennem ezektől megmozdulni.

A méltóságomat nem tudom szavakkal visszaszerezni.” 

Felícia jelenleg mozgásterápiát tanul. Szeretne másoknak is segíteni azzal a módszerrel, ami neki olyan sokat adott.

Gyógyító közegbe szivárgó kinti társadalom

Kaló Zsuzsa addiktív viselkedésekkel foglalkozó egyetemi docens elmondja, hogy az ellátórendszerben dolgozók között ugyan nincsen több férfi (a Magyar Addiktológiai Társaság tagsági adatait megvizsgálva az tűnik ki, hogy ott valamivel több, mint 60 százalék a nők aránya), azonban az addiktológus szakorvosok java része valóban férfi. Ez alól üdítő kivételt képez például a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet, ahol nemrégiben dr. Olasz Anna lett az osztályvezető főorvos, és ez érződik is a szemléleten. 

„Kliensek beszámolói és kvalitatív vizsgálatok alapján valóban az a megélése sok felépülni vágyó nőnek, hogy nem kapják meg azt a fajta megközelítést, amit szeretnének. A legtöbb helyen hiányzik a nemi elvárásokra reflektáló attitűd, amire pedig nagy szükségük lenne.”

A koedukált rehabilitációs intézményeket illetően Kaló Zsuzsa a szakirodalom bizonyítékaira hivatkozik, melyek szerint erről a modellről már lehet tudni: nem működőképes. „A páciensek elkezdtek nem azzal foglalkozni, amivel kellene: párkapcsolatokba bonyolódtak, illetve kialakultak azok a dinamikák, amik a rehabon kívül vannak meg. Elkezdtek leosztódni a hagyományosan nőinek gondolt feladatok a nőkre, a közösség pedig könnyen belecsúszott abba, hogy a lányok főznek, takarítanak, a fiúk pedig megmondják, mit kell csinálni. Hamar leképeződött, hogy ami elfogadott a kinti társadalomban, az elfogadott lett a rehabon is.

Azonban vannak arról is vallomások, hogy olyan sokszor leképezi a benti világ a kinti nemi szerepeket, hogy megjelent abúzus is.”

Mások egy nő igényei

A reintegráló szakaszban különösen fontos a kapcsolatok újraépítése, magyarázza Kaló, de van a rehabilitációnak egy olyan fázisa, amiben ez még túlságosan korai, mert így a beteg nem tud a saját felépülésére koncentrálni, hiszen nagyon könnyű azt az energiát akkor társkapcsolati dinamikákba átvinni. 

Önmagában azonban az sem elég, ha kialakítunk csak nőknek és csak férfiaknal szóló rehabot. A kizárólag nőket fogadó intézmények megadnak ugyan egyfajta biztonságot, de ezen túl azoknak, akik nőkkel dolgoznak, fontos megtanulni, hogy mik az ő igényeik. Sokkal hatékonyabbak ugyanis azok a beavatkozások, amelyek reflektálnak a női igényekre. „Szerhasználó, függő, szenvedélybeteg nők élettörténetében gyakori a szexuális abúzus, az interperszonális erőszak élménye. Kimondható, hogy az ő traumáik nagy része a férfiakhoz kapcsolódik.

Pont ezért nagyon fontos odafigyelni arra, hogy ezt a traumát ne éljék újra egy olyan helyzetben, ahova gyógyulni mennek.”

Elenegedhetetlen (lenne) a traumainformált megközelítés

Ami a Felícia által is említett érintéseket, kötelező masszázst illeti, Kaló Zsuzsa elmondja, hogy ebben azért szerencsére van változás a szakmában. „Traumatúlélők esetében ma már tudjuk, hogy nagyon óvatosan kell bánni az érintéssel. A cél az lenne, hogy sokkal több szakmába épüljön be a traumatudatosság, a traumainformált megközelítés: a masszázsterápiától kezdve a fogászaton át a jogi tanácsadásig. Ha tudja a szakember, hogy azok számára, akik hozzá fordulnak, mi lehet triggerelő, akkor arra oda tud figyelni. Ez nemcsak a traumatúlélők számára jó, hiszen így nem fognak újratraumatizálódni, de a szakember számára is előnyt jelent, hiszen így mindketten biztonságban érezhetik magukat.”

Amikor megtörténik egy traumatikus életesemény, akkor egy olyan védekezőmechanizmus indul be a testben, ami lekapcsol minden olyan funkciót, ami a túlélés szempontjából ott, abban a helyzetben felesleges – magyarázza Kaló. Ilyen az emlékek verbális megőrzése is.

„Azért is fontosak a traumafeldolgozásban a nonverbális terápiák, mert sok emlék nem szavakban van jelen, hanem érintésekben, szagokban, mozdulatokban. Azok csak egy későbbi fázisban tudnak történetté összeállni.

A narratív terápia később viszont azért lesz nagyon fontos, hogy legyen a páciensnek egy újraírt élettörténete, amibe már beilleszthető a traumatörténet is.”

Traumatikus életesemények bárkivel történhetnek. A kutatások szerint az egyik legfontosabb tényezője annak, hogy ez feldolgozható-e, nem az, hogy milyen az illető támogatottsága, vagy milyen a személyisége. „Hanem az, hogy lehet-e beszélni róla, a társadalom elfogadja-e, van-e rá nyitottság. A kimondott szónak pedig óriási gyógyító ereje van.”

Fiala Borcsa