Hozzá fogsz menni feleségül

„Már az első alkalommal, amikor Phillel találkoztunk, működött köztünk a kémia” – kezdi Mimi O’Donnell a cikket, melyben kapcsolatukon keresztül a függőség természetrajzát festi le. „1999 tavaszán jártunk, amikor meghallgatást tartott élete első színházi rendezésének jelmeztervezői posztjára. Ez az »Arábiában mind királyok leszünk« című dráma volt, a Labyrinth Theater Companyban. (…) Emlékszem, milyen idegesen érkeztem az interjúra, és nyújtottam át Philnek az önéletrajzomat. Ő tanulmányozta pár pillanatig, felnézett, majd teljes őszinteséggel és elismeréssel azt mondta: »Több munkád volt, mint nekem.« Ettől rögtön ellazultam. Azt akarta, hogy megnyugodjak, és egyenrangúként dolgozzunk együtt. A találkozó után felhívtam a húgomat azon az óriási mobilon, amit akkoriban használtunk, és miután áradoztam neki egy sort Philről, azt mondta: »Hozzá fogsz menni feleségül«.”

Mesebeli történetként kezdődött, és fájdalmasan prózai fordulattal ért véget. 

Bár a vonzalom kezdettől kölcsönös volt, sokáig csak kollégák maradtak. Egyikük sem lépett a másik felé addig, míg mindketten kapcsolatban voltak. „Ez egy izgalmas és termékeny időszak volt – fiatalok voltunk és egészségesek, a legjobb formánkat futottuk, és mindketten szerelmesek voltunk a színházba és egymásba. Én minden esemény előtt arra gondoltam: »Remélem, Phil ott lesz!« Ha nem volt ott, csalódott voltam. Pedig nem is igazán randizni akartam vele, inkább azt gondoltam, annyira vonzó minden szinten, hogy minél több időt szeretnék a közelében tölteni.

Végül 2001 késő őszén jöttek össze.

Függőség és józanság

„Phil kezdettől nyíltan beszélt a függőségéről. Mesélt a húszas évei elejéről, amikor keményen ivott, és kísérletezett a heroinnal, és hogy 22 évesen volt életében először elvonókúrán.

Terápiára is járt, meg az anonym alkoholisták gyűléseire, ahol több barátja is akadt. Józannak, de függőnek lenni... ez meghatározta az életét – akárcsak a színészet és a rendezés. Tisztában volt vele: azért, mert most tiszta, a függősége nem szűnt meg. Őszinte volt velem – »ez vagyok én« – ilyen volt a hozzáállása –, de meg is akart óvni ettől. Azt mondta, bármennyire szeret, ha én elkezdenék drogozni, véget vetne a kapcsolatunknak. Nálam azonban ez fel sem merült, remekül megvoltam ital nélkül is. De mivel Phil nyílt volt ezekkel a témákkal kapcsolatban, nem is aggódtam.” 

Feleségével a Derült égből Polly premierjén 2004. január 12-én

2003-ban költöztek össze, nem sokkal később megszületett első gyerekük, Cooper. Bár Hoffman karrierje is ebben az időben kezdett igazán felpörögni, a munkát sosem helyezte a család elé. Ha messzire szólította egy forgatás, mindig vitte magával a családot. Még akkor is, amikor kisbabájuk volt, és a felesége szívesebben utazott volna csak a nagyobb gyerekkel. Hoffman mindig ragaszkodott hozzá, hogy az egész család együtt legyen. „Ahogy visszatekintek arra, milyen közel voltunk egymáshoz, eltöprengek, vajon Phil tudta-e, hogy fiatalon fog meghalni. Sosem mondott ilyet, de úgy élte az életét, mintha tudná: minden perc értékes. Vagy csak azt tudta, számára mi a fontos, és hol akarja a szeretetét befektetni… Én mindig azt éreztem, hogy még rengeteg időm van, ő azonban egész máshogy élt. Ma már hálát adok a sorsnak, hogy vele tartottunk azokra az utakra. Bizonyos értelemben ez a kevés időnk kitett egy egész életet.”   

Az ember, akinek mindene megvolt

Látszólag mindenük megvolt: Hoffman sikereinek köszönhetően nagyon jól éltek, amit meg tudtak becsülni, mert – középosztálybeli családból származva – tudták értékelni az anyagi biztonságukat. Bőkezűen adtak is belőle másoknak. Mindketten odaadással végeztek a munkájukat, amiben sikeresek voltak, volt egy szerető baráti körük, és három egészséges gyerekük.

„Nem szeretnék egyetlen okot megnevezni, ami magyarázatot adna Phil két évtized utáni visszaesésére, vagy akár események sorozatának betudni. A kiváltó vagy előidéző okok nem voltak nyomósabbak annál, mint hogy elvált szülők gyereke volt."

Sokan mennek keresztül nehéz időszakon – csak a függő személyiségek ilyenkor a droghoz nyúlnak, hogy tompítsa a fájdalmukat. És Phil függő volt, még ha abban az időben nem is fogtam fel, hogy a függőség mindig lesben áll a felszín alatt, hogy a gyenge pillanatokban feltörjön és lecsapjon.”

Válság

Mégis, a későbbi sorokból úgy tűnik, Hoffman életközepi válságba jutott – olyan dilemmákkal küszködött, mint sokan ebben a korban. Csakhogy a pszichológusa épp ekkor halt meg rákban, és a barátai közül is többen elvesztették a kontaktust vele – például azok, akik anonym alkoholistaként „vigyáztak rá”. Egyik filmet forgatta a másik után, és nem volt hol kieresztenie a gőzt. Egyik nap megkérdezte a feleségét, mit szólna, ha inna egy korty alkoholt. Bár O’Donnell azonnal felfogta a jelentőségét, és határozottan ellenezte, Hoffman lassanként elkezdett iszogatni egy-egy pohárral – de úgy tett, mintha nem lenne a dolognak jelentősége. Amikor azonban O’Donnell már gyógyszert is talált nála, kérdőre vonta, és Hoffman azt válaszolta: ez csak receptre kapható fájdalomcsillapító, amit egyetlen alkalommal vett be, és többé nem fordul elő. „Ez őt is annyira megijesztette, hogy egy ideig tartotta a szavát.”

Aztán egy olyan megterhelő, nagy szerepet játszott színpadon (Az ügynök halálának Willy Lomanjét a Broadway-n), hogy amellett nem is használhatott volna szereket. Viszont a heti hét előadás stresszét éjszakánként egy kis alkohollal öblítette le. Amikor véget ért a széria, és nem volt többé leterhelve, újra a fájdalomcsillapítókhoz nyúlt. „Megint azonnal észrevettem, vagy legalábbis gyanút fogtam” – írja O’Donnell.

– Tablettákat szedsz? – kérdeztem.

– Nem, nem csinálom.

– Pedig olyan nyomott vagy, mint aki állva alszik.

– Fáradt vagyok. Nem alszom jól mostanában. 

„Azonnal megéreztem, amikor Phil újra elkezdett heroint használni. Megrémültem. »Meg fogsz halni. Ez történik a heroinistákkal« – mondtam. Minden napom merő aggódás volt. Amikor éjszakánként elment hazulról, az jutott eszembe, látom-e még valaha. Mindenféle tanácsot kaptam – de valójában mindenki sötétben tapogatózott” – írja.  

Sikerült rávenni a színészt egy elvonóra, de alig pár nappal azután, hogy kiengedték, megint visszaesett. És mivel a gyerekek is érezték, hogy másképp viselkedik, eldöntötték O’Donnell-lel, hogy felállítanak bizonyos határokat. Ennek részeként egy időre elköltözött – nem messzire: csak pár házzal odébb, így reggelente továbbra is ő vitte a gyerekeket iskolába, és esténként együtt vacsoráztak. A gyerekek akkor öt-, hét-, és tízévesek voltak. És pár hónap után Hoffman azt mondta: nem bírja így tovább, visszatér az elvonóra.

Mintha forró olajban sülnél

„Amikor Phil novemberben visszajött a városba, annyira tiszta akart maradni, hogy három hónapig tartotta magát. De iszonyatos küzdelem volt, és szívszaggató volt nézni.

Én akkor ébredtem rá, hogy a függőség mennyivel erősebb mindannyiunknál. Lehajtott fejjel mondtam magamban, hogy ezt képtelen vagyok helyrehozni. Ez volt az a pillanat, amikor elengedtem.

Azt mondtam neki: »Nem ellenőrizhetlek folyton. Szeretlek, és itt vagyok neked, mindig is itt leszek. De nem tudlak megmenteni.« Nem könnyű párkapcsolatban élni egy aktív függővel. Olyan, mintha forró olajban sülnél. Ugyanakkor elhagyni sem voltam képes. Ki kellett találnom, hogyan élhetek vele. Hogyan csináljam, hogy ne asszisztáljak a kábítószerezéshez, és ne is ápoljam őt, valamint megóvjam a gyerekeket – magammal együtt.”

Az éhezők viadala: A kiválasztott (2014)

Amikor Hoffman Az éhezők viadala miatt Atlantába utazott forgatni, már ő is tudta, hogy képtelen kézben tartani a dolgokat. Az anyagi ügyeit már akkor a feleségére ruházta. És bár azzal az elhatározással fejezte be a filmet, hogy utána rögtön rehabra megy, nem jutott el odáig. Három nappal azután, hogy visszatért New Yorkba, és O’Donnell megbeszélte a barátokkal, hogy rajta tartják a szemüket, holtan találták a lakásában: túladagolta magát.

Veszteség és megnyugvás

A média azonnal világgá kürtölte a hírt, így a hátramaradt családnak nem hagytak intim szférát a gyászhoz.

„Azóta rettegtem a halálától, amióta újra elkezdett szert használni, mégis, amikor megtörtént, olyan brutális erővel ütött meg, mintha nem is sejtettem volna. Nem volt bennem semmi béke vagy megnyugvás, csak a vad fájdalom és a kegyetlen veszteség. A legnehezebb – szinte lehetetlen – feladat volt arra gondolni, hogyan mondom majd el a gyerekeknek. Hol vannak erre a szavak?”

Hosszú út vezetett a megbékélésig, és addig, hogy Mimi O’Donnell ma már el tudja mesélni a történteket. Hogy elfogadják, nem tehettek többet. És hogy tovább tudjanak élni.

„Négy év telt el azóta, hogy Phil meghalt, és még mindennap velünk van ez a tény. Állandóan beszélünk róla, csak most már nem mindig sírva. Ennyi a különbség, a pici kis előrelépés, amit megtettünk. Most már méltósággal tudunk rá emlékezni, és arra, ami történt. Beszélünk a jó oldaláról, a rossz oldaláról, azokról, amik viccesek voltak, és amik megőrjítettek, és arról, hogy milyen gyengéd, kedves, szeretetteljes volt. Megnyílunk egymásnak, és ez közelebb hoz minket, az ő szellemét pedig életben tartja.”

Ki tudja, van-e tanulsága a történetnek? Megóv-e bárkit attól, hogy vele ugyanez történjen? Lehet-e segíteni annak, aki nem áll készen erre? Le lehet-e győzni a függőséget? Létezhetett volna-e kiút ebből a helyzetből? Talán ha Philip Seymour Hoffman mindezt egy szerepben játssza el – egy jól megírt forgatókönyv alapján – most okosabbak lennénk... Félelmetesen emberivé tudta tenni a lélekben tomboló sötét erőket. Mert nála jobban senki sem ismerte őket.   

Gyárfás Dorka