„Ebben a világban élni sokszor már önmagában trauma”

–

Nem lehet nem beszélni róla

„Eljutottunk arra a pontra, amikor nem tudjuk kikerülni az erről való beszélgetést, mert egész generációk érintettek” – válaszol a beszélgetés elején Nyáry Luca Csepelyi Adrienn azon kérdésére, hogy vajon miért lett az utóbbi években kiemelt beszédtéma a mentális egészség.

Dr. Kárpáti Róbert bőszen bólogat, majd így folytatja Luca gondolatmenetét: „A mai húszas generációnak szerintem sokkal nehezebb, mint anno nekünk volt. Mert olyan információdömping van, amiben a jelet meg a zajt elkülöníteni nagyon-nagyon nehéz. Az információáramlás fontos része, hogy a jeleket befogadjuk, a zajt meg eltávolítjuk magunktól – de most olyan mennyiségű információ jön, hogy nagyon nehéz a kettő között különbséget tenni.”

Amit a szakember mond, Luca a saját bőrén tapasztalja. Szerinte nem is kell komolyabb törés egy Z-generációs életében ahhoz, hogy mentális problémák alakuljanak ki nála, mivel a világ önmagában annyira nyomasztó, hogy azzal sokaknak nehéz megküzdeni.

„Nem fogadjuk el, hogy ebben a világban élni önmagában egy trauma nagyon sokszor.

Velem nagyon régóta nem történt semmi iszonyatosan traumatikus dolog, és tudom, hogy a legfőbb kiváltó oka annak, hogy mégis a mai napig depresszióval küzdök, egyszerűen az, hogy elképesztően nyomaszt a világ, amiben élek. Különösen a fiatalokra igaz, hogy nem kell egy hatalmas törés az ember életében ahhoz, hogy mentális problémák alakuljanak ki” – mondja.

Még mindig nem elég

Sokat beszélünk tehát a pszichés állapotunkról, azonban még mindig nem eleget – legalábbis itthon, a szakember szerint ugyanis még mindig sokan idegenkednek a témától, nem elég tájékozottak, ami miatt még mindig stigmatizálják a mentális problémákkal élőket. „Egészen más pszichés problémával küzdeni az Egyesült Államokban vagy Észak-Európában, mint mondjuk Közép-Kelet-Európa egyes részein.

Utóbbi helyeken még jobban stigmatizálják, és kevésbé vagyunk tájékozottak a mentális problémák tekintetében”

– mondja dr. Kárpáti Róbert.

A normális nem létezik

Olyan világban élünk, úgy alakítottuk ki a társadalmainkat, hogy nagyon sok esetben képtelenek vagyunk az egyén igényeit figyelembe venni. Aki kicsit is más, mint a többiek, megbélyegzik, kirekesztik, mert nem illik bele a normálisról szóló elképzelésükbe.

Azonban, akik így állnak a társaikhoz, valami olyat várnak el, ami nem létezik. Erről Kovács András Péter mesél el egy tanulságos történetet: „Amerikában az 1940-es években 15 ezer nőről vettek mintát, és az adatok alapján elkészítettek egy szobrot az átlagos testalkatú nőről, amit Normának neveztek el.

Aztán csináltak egy Norma-hasonmásversenyt, amin majdnem 4 ezer nő indult el, de senki még csak meg sem közelítette azt a »normális« testalkatot, amilyen a szobornak volt.

Tehát, amit normálisnak hívunk, nincs. Olyan van, hogy sokfélék vagyunk, egyéniek vagyunk, és vagy vesszük a fáradságot, hogy ezeket az egyéniességeket észrevegyük a másikban, vagy címkéket aggatunk egymásra.”

Emberek vagyunk, nem gépek

Abban a vendégek egyetértettek, hogy egyéni és társadalmi szinten is hasznos, hogy egyre többet törődünk a mentális jóllétünkkel, és egyre többet beszélünk róla, illetve hogy egyre nagyobb a konszenzus abban, hogy semmi szégyellnivalója nincs annak, aki pszichés zavarral, betegséggel küzd. Ettől önmagában viszont még nem lesz könnyebb az együttélés, és nincs könnyű dolga annak, aki úgy akar egy közösséget vezetni, hogy mindenki lelki, pszichés gondját figyelembe veszi úgy, hogy közben egyben tartsa a csapatot. D. Tóth Kriszta tíz éve járja ezt az utat, a beszélgetésben pedig megosztja a tapasztalatát a többiekkel és a nézőkkel:  

„Szerintem ma már nem nagyon lehet, és nem is kellene úgy közösséget, céget vezetni, hogy az ember nem foglalkozik a beosztottjai mentális egészségével. Ha más nem, a Covid megmutatta, hogy ez egy tényező, amivel foglalkozni kell. A legkisebb vállalkozásoktól a legnagyobb cégekig vállalati kultúrát kell építeni, vállalati politikákat kell összerakni erre,

mert ha az emberek szarul vannak, akkor nem fognak tudni jól teljesíteni, és nem lesznek jól egymással sem.

Akkor több energiát elvisz az, hogy hogyan vannak egymással és magukkal, mint az, hogy együtt alkotunk valamit. A WMN 10 éves idén, és az első pillanattól így csináltuk, de azért azt elmondom, hogy ez nem könnyű út. Nagyon nehéz kidekázni, hogy oda is figyelj mindenkinek a mentális egészségére, de közben legyél igazságos, és akinek éppen nincs semmi baja, az ne érezze azt, hogy ezért őt terhelik folyamatosan. Szóval nem könnyű, de szerintem ezt így érdemes csinálni, mert emberekkel dolgozunk, nem gépekkel.”

Ha kíváncsi vagy, a pszichiáter szerint hogyan lehet megkülönböztetni a mentális betegséget a különös személyiségjegytől; Kovács András Péternek mi segített abban, hogy feldolgozza, édesapja alkoholista volt; és létezik-e a szakember szerint, hogy valaki minden traumáját segítség nélkül oldja fel, nézd meg a Ki vele! második évadának utolsó adását ma este 19.00-tól a Viasat3-on!

Dián Dóri