„Fertőző vagyok, különben is, anyukám tanított téged!” – Nők harcai a kéretlen érintések ellen

–

Tizenkilenc vagyok, a kisvárosban a törzskocsmánkban beszélgetünk, egyre keményebb témák kerülnek elő, a fiúk szeretik borzolni a lányok idegeit, támadások, újabb lányokat kaptak el, állítólag volt, aki nem úszta meg, a vasút felé nem kellene egyedül mászkálni. 

Régóta nem mászkálunk egyedül, be van osztva, ki kísér minket haza, mindig másik barát, nem véletlenül mennek egy időben a pletykák, hogy hát bezzeg ezt a lányt mindig más udvarló kíséri haza. Ezen az estén viszont lepasszolnak a srácok, hiába győzködöm őket, nem fair ilyen paráztatás után az ember lányát egyedül hazaengedni. „Nincs tíz perc” – én is tudom, összeszedem magam és megindulok, mindjárt jön a sarkon a kis pizzázó, ott már vannak lámpák, aztán át a parkolón, és már ott is van a tömbház.

„Hé, te ribanc!” – hallom a hátam mögül, de hát a párhuzamos utcán van a késdobáló, hall az ember ilyeneket, irány tovább. Aztán a hang egyre erősödik, gyorsabbra veszem a lépéseket, ami a tízcentis tűsarkúmban meglepően könnyen sikerül. Mégsem vagyok elég gyors, egy kéz landol a hátamon, és aztán máshol is landolna: „szopj le”.

Nem akarom elhinni ezt, ebben a porfészekben, ahol konkrétan a XVI. század óta nem történt semmi, márpedig itt áll ez a nálam nem sokkal idősebb, zavaros szemű ember és hozzám beszél. Én vagyok a ribanc.

Van egy szerencsés tulajdonságom: ha emelkedik az adrenalin, elképesztően megindul a fejem és a nyelvem is, és vadabbnál vadabb dolgokat vagyok képes improvizálni, nyúlok is a nyakamhoz és megfogom a selyemkendőm: „ne haragudj, beteg vagyok” – ez komoly, ezt bírom mondani. „Akkor legalább a seggedet hadd fogjam meg.” „Á, nincs értelme, fertőző vagyok, és különben is, anyukám tanított.” És ekkor rám néz, bocsánatot kér és elmegy. És tényleg ez történik.

Mit kell ilyenkor csinálni. Még két perc a pizzázó a sarkon, aztán a parkoló, aztán ott a tömbház, fel a harmadikra, be a zuhany alá, húsz éve nem vettem fel tűsarkút. Én vagyok az oka, minek kopogott a cipőm, azt hallotta meg. „Az anyám tanított” – ez is milyen mondat már, Budapesten nem is működik a 4-es 6-oson, a II. JánosPálon meg gyakorlatilag sehol, Budán se, de az adrenalinlöket igen, hihetetlenebbnél hihetetlenebb szövegekkel mentem meg a seggem (is). 

Megszokom, készenlétben vagyok, egyszer felejtem el (akkor már több év külföld után) a Terminátor-arckifejezést, landol is egy kéz a seggemen a metrón.

Agresszív, gyilkos gondolataim vannak, nincs megértés az ilyenek felé. Na de kik is az ilyenek? A melós csávó, az ötvenes frusztrált, a perverzképű öreg bácsi a buszon, a szomszéd, a tanár, a közeli kolléga, a csávóm – hogy lehet ez, mikor történt, hogy ennyire elterjedt a nőabuzálás és a nőölés? Emlékszem, sok éve már indult egy blog, a hetes buszon, talán ez volt a címe, és csak gyűltek a hasonló sztorik, lehet, hogy összemosom közben, de akkor sok történetet lehetett olvasni a hálón, és hát baráti körben is előkerültek a sztorik. „Velem sosem történt még ilyen” – szinte mindegyik így kezdődik, aztán jön egy „de” – mert hogy annyira megszoktuk már, hogy valójában fel sem tűnnek a mindennapos harcaink a kéretlen kezek ellen. Hozzátartozik a tömegközlekedésünkhöz.

A minap Perintfalvi Rita teológust támadták meg a buszon, és

nincs olyan hét, hogy ne olvassunk csonkolt, kivégzett, felgyújtott (!) nőkről! Persze lenne jogi védelem, Isztambuli Egyezmény, de Magyarország nem szorul ilyesmire rá, hadd haljon meg hetente (!) egy nő családon belüli erőszakban.

A rendőr pedig megint csak nehéz eset, pláne ha abból indulok ki, hányszor követtek minket a rendőrök, mikor táncolni mentünk, írták fel a címünket, az egyenruha sokszor tűnik formalitásnak.

Több mint húsz éve nem mászkálok otthon egyedül, ha valahova mennem kell, telefonálok közben. Tudom, hogy kidumálom magam és kiabálni is meg kellett tanulni – de hogy a félelem valaha is elmúlik, vagy bármikor is bizalmat szavaznék a magyar igazságszolgáltatásnak, hát ez erősen kérdéses. 

Nem lesz ennek a történetnek semmilyen tanulsága a végén, lehet nálad paprikaspray (ó, hányszor játszottam le a fejemben a következő párbeszédet. Abuzáló férfi közelít: „Hé, te ribanc” stb stb. aztán megindul a nő felé. Nő: „Elnézést, egy pillanat, tudna várni, kérem, a taperolással és az erőszakolással, elővenném a táskámból a spray-met és lefújnám, majd elszaladnék, rendben?” – de persze, ne legyek negatív); járhatsz önvédelemre, mindent lehet, ami viszont elkeserítő, hogy erre kell kondicionálnunk magunkat, kedves férfiak, ellenetek. 

WMN szerkesztőség