Hetek, sőt, hónapok, de az is lehet, hogy évek óta érzem: valami nincs rendben.
Nincs rendben az, ahogy egymással vagyunk.

Ahogy szólunk a másikhoz, ahogy nem figyelünk, ahogy túlreagálunk, ahogy odavágunk, ahogy hibáztatunk, ahogy felmentünk, ahogy magyarázzuk a magyarázhatatlant, mentegetjük a menthetetlent, ahogy szemet hunyunk, ahogy szelektálunk.
Ahogy mindent megteszünk azért, hogy csökkentsük a kognitív disszonanciát, amit az eddig ismert rendszereink ledőlése okoz.
Megosztódunk, acsarkodunk, fotelből háborúzunk, „jólmegmondjukneki”, okoskodunk, fröcsögünk, beszólunk, leszólunk, megbélyegzünk, hibát keresünk, kategorizálunk, ellenségeskedünk.
Migráncsozunk, cigányozunk, sorosozunk, brüsszelezünk, nácizunk, fasisztázunk, liberálisozunk, köcsögjobberezünk, buzizunk, droidozunk.
Feministázunk. Nőgyűlölünk. Férfigyűlölünk. Gyűlölünk.
Árkot ásunk. Tabusítunk.
Öklöt rázunk, rádudálunk, középső ujjat mutatunk, korrumpálunk, lefizetünk, mert mindenki csinálja, és különben is, ez nem az. 
Ez más.
Ez nem olyan.
Mind egyforma.
Az összes politikus, az összes vállalkozó, az összes rendőr, az összes tanár, az összes főnök, az összes beosztott, az összes kereskedő, az összes beszállító, az összes megrendelő, akkor mi miért ne?
Fogd be a pofád. 
Ne ugass bele onnan kintről.
Relativizálunk, áldozathibáztatnunk, egymásnak esünk, szmájlival tompítunk, bűnbakot keresünk, találunk, kiköpünk oldalra, kezeinket mossuk, felelősséget hárítunk. 
Vagdalkozunk.
Kicsinálunk. 
Megbosszulunk.
Tönkreteszünk.
Erőszakoskodunk. 
Hatalmunk van. Használjuk. Kihasználjuk.
Visszaélünk.
Masszőrként bugyiba nyúlunk. 
Bajnokként csoportban támadunk. Medence falához szorítunk.
Megfogjuk a fenekét. A mellét. A farkát.
Rendezünk és rendelkezünk.
Odadörgölődzünk. 
Hisz csak rámenősen udvarlunk. 
Vállfával nevelünk. 
Lehúzatjuk a gatyáját. 
Hisz ez csak művészet. Nevelés. Kiteljesedés. Szabálytalan.
Ne merj szólni, úgysem hinne neked senki.
Minek ment oda.
Minek szállt be. 
Miért nem jött el.
Miért nem öltözött föl rendesen.
Mégis, mire számított.
Miért hallgatott húsz évig.
Ez egy ilyen szakma.
Érdekes, hogy velem sosem. 
Pedig én is. Pedig én sem.
Kevés a mítú. Sok a mítú.
Akkor most már semmit se szabad?
Gyerekre ordítunk. 
Szülői pofont osztunk.
Ráverünk a fenekére, csak egyszer, hogy megtanulja. 
Mi is kaptunk,rendes ember lett belőlünk. Mégis.
Ugyan már, liberális bullshit. 
Tanulja meg az a gyerek, hogy ki az úr a háznál. 
Büdös kölke.
Amíg az én kenyeremet eszed. 
Nem figyelsz órán? Itt egy tockos. Vonalzóval. Nincs abban semmi. Tisztelet. Mindennél fontosabb.
Ezek a mai fiatalok. A jogaikkal nagyon tisztában vannak, bezzeg a kötelességek. 
Bezzeg.
Nem szólunk, ha fáj. 
Nem szólunk, ha másnak fáj. 
Nem szólunk, ha nincs rendben.
Nem szólunk, ha nem fér bele.
Nem szólunk, ha látjuk.
Nem nézünk oda. 
Nem halljuk meg. 
Nem rajtunk múlik.
Nem tudtunk róla. 
Inkább nem tudunk róla.
Szánkat befogjuk, hallgatunk, csöndben meghúzódunk. 
Csak nehogy valami baj legyen.
Csak éljük túl.
Semmi más nem számít.
Senki más nem számít.
Elhisszük, hogy ezt érdemli.
Elhisszük, hogy ezt érdemeljük.

Elég.

D. Tóth Kriszta