Az édes élet: 65 éves a gyűlölt-imádott botrányfilm, amely miatt leköpték Fellinit

–

A dzsungel mélyén

Már rögtön az első jelenettel megadja Federico Fellini az alaphangját a majdnem három órás mozinak. A főszereplő, Marcello Rubini (Marcello Mastroianni) antréja igazán lenyűgözőre sikerült: két társával együtt épp egy Jézus-szobrot szállít le a pápának helikopterrel, ám közben megáll a tetőteraszon fürdőruhában sütkérező lányoknak tenni a szépet.

Marcello nagy reményekkel érkezett Rómába annak idején, írói ambíciókat dédelgetve, ám ezek a magasztos vágyak mostanra elkorcsosultak, a férfi bulvárújságíróként les áldozataira a római utcákon, szórakozóhelyeken, a repülőtéren, hogy leleplező és szenzációhajhász cikkeket írjon a szépekről és gazdagokról.

„Róma olyan, mint egy dzsungel, fülledt és forró, és jól el lehet rejtőzni a mélyén” – mondja.

Ez persze neki kapóra jön: az áldozatait éppen ő buktatja le a sztorijaival, amiket gátlástalan módon szerez meg, pincéreket, személyzetet fizet le információért, kibűvöli az intim részleteket az utaskísérőkből.

Gazfickó viselkedése a magánéletére is jellemző. Miközben méltatlanul elhanyagolt menyasszonya, Emma (Yvonne Furneaux) végső kétségbeesésében és teljesen jogos féltékenységében öngyilkosságot kísérel meg, Marcello épp egy gazdag asszonnyal fekszik össze egy szegény prostituált külvárosi rozoga kalyibájában. A lányt elviszi ugyan a kórházba, de utána ugyanúgy folytatja kicsapongó, léha életét. Egy ízben még ki is jelenti felháborodottan a nő ragaszkodását látva: „Annak az embernek, aki ezt elfogadja, vége! Az gyáva gazember! Nem hiszek én ebben az agresszív, görcsös, ragacsos szerelemben! Nincs szükségem rá, nem akarom! Ez nem szerelem, hanem kínzás!”

De hiába, a nők mindig akarnak tőle valamit.

Marcello egyre messzebb sodródik eredeti terveitől, hiába kap több fontos, figyelmeztető jelzést is, végül mégis az üres, felszínes viszonyokat, a jövedelmező, de mocskos munkát választja.

Megszületik: a paparazzo

Nem csoda, hogy a paparazzi (a paparazzo többesszáma) kifejezés is Az édes élet nyomán terjedt el szerte a világon, azóta hívjuk így a gátlástalan lesifotósokat, médiahiénákat. És hogy Federico Fellini honnan vette? Nos, erről még a rendező is többféleképpen nyilatkozott. 1961-ben, a TIME magazinnak úgy mesélte, hogy a szó hangalakja „számára egy zümmögő, lebegő, szökdécselő rovart sugall”, valószínűleg a pappatacio, azaz a zavaró szúnyog elferdítéseként. Évekkel később viszont azt állította, a Paparazzo nevet egy opera librettójából szedte. Társ-forgatókönyvírója, Ennio Flaiano viszont azt mondta, George Robert Gissing A Jón-tenger mellett című könyvéből való: egy valós személy valódi vezetékneve. Aprócska fun fact: Flaiano anyanyelvében, az abruzzói dialektusban a „paparazzo” egyfajta kagyló, amelynek nyitása és zárása akár a fényképezőgép zárjára is hasonlíthat.

Kenyértörés Paul Newman miatt

A film olasz producere azt szerette volna, ha Marcello szerepét Paul Newmanre osztják, Fellini azonban hallani sem akart róla. Ő úgy gondolta, az amerikai színész túlságosan elbűvölő a szerephez, ő inkább az a típus, akit a paparazzók üldöznek, és nem fordítva. Ezen végül igencsak összekülönböztek, annyira, hogy a producer Dino De Laurentiis megvonta a támogatását a filmtől.

Fellini azért visszaszúrt: az egyik jelenetben egy fiatal nő Newmanról olvas fel egy magazinból, kissé lefitymáló hangon.

Nem ez volt az egyetlen nézeteltérés a szereposztással kapcsolatban. Sylvia szerepét (melyet végül Anita Ekberg tett felejthetetlenné) Fellini eredetileg Yvonne Furneaux-nak szánta, ám a férje nem engedte meg neki, hogy elvállalja, így neki maradt Emma, a féltékeny menyasszony karaktere. Szegény Yvonne ezt csak tíz évvel később tudta meg, amikor egy vacsoraesten elmesélte neki a dolgot a rendező.

Producerek jöttek-mentek

Nem sokáig kellett szorongania az anyagiak miatt Fellininek, miután Dino De Laurentiis nagy dirrel-durral távozott a színről a Newman-gate miatt. Mivel az előző filmje, az ’57-es Cabiria éjszakái óriási sikert aratott, a La Dolce Vita pedig pikáns jelenetek füzérének ígérkezett, bizony jó páran ajánlkoztak, hogy segítenek összekalapozni a filmre a pénzt. Fellini hét producerrel is tárgyalásokat folytatott, míg végül megállapodott Giuseppe Amato-nál.

Mínusz egy szerető

Marcello igencsak dúskál a figyelmére igényt tartó nőkben, úgyhogy a nézőnek nem igazán lehet e téren hiányérzete. Egyébként egy szeretőkaraktert kihagytak a moziból. Luise Rainer, a kétszeres Oscar-díjas színésznő (az első színésznő, aki két Oscar-díjat is nyert!) játszotta volna az újságíró idős múzsáját. Rainer el is utazott Rómába, hogy mindent alaposan átbeszéljenek, ám végül Fellinivel nem tudtak megállapodni, a rendező pedig úgy, ahogy volt, az egész szereplőt kikapta a forgatókönyvből. Hogy mi volt a nézeteltérés oka, arról megoszlanak a vélemények. Mondják, hogy az akkor ötvenéves, „bécsi könnycseppként” is emlegetett színésznő ódzkodott attól, hogy erotikus jelenetet forgasson, mások úgy vélik, az lehetett a probléma, hogy teljesen át akarta íratni a dialógusait.

A híres Trevi-kutas fürdőzéstől mindenkinek befagyott a hátsója

A pár perces jelenetet ugyanis januárban vették fel egy teljes héten keresztül, amikor azért még Rómában sincs banánérlelő hőség.

A svéd Anita Ekberg zokszó nélkül belegázolt a fagyos vízbe, Marcello Mastroianni azonban jóval puhányabb volt, nemcsak hogy búvárruhát viselt a zakója alatt, de még egy üveg vodkát is legurított, hogy belülről is fűtse magát.

A kút vize ráadásul nem tetszett Fellininek, úgy látta, a filmben mocskosnak tűnik majd, úgyhogy szerzett olyan festéket, amellyel a vízen kényszerleszállást végrehajtó repülő körül színezik zöldre a tengert. (Ha most elkezdenél vadul a fejedben kotorászni hiteles emlékek után, akkor gyorsan segítek: a La Dolce Vita fekete-fehér film.) 

Az ártatlanság 5000+1 arca

A sok züllött, cinikus, kiábrándult ember közül üdítően világlik ki a fiatal Paola, aki ártatlanságával, tisztaságával ellenpontozza a feslett római úri közönséget. Fellininek különösen fontos volt, hogy megtalálja a legtökéletesebb személyt erre a szerepre, úgyhogy nyílt castingot hirdetett, amely során nem kevesebb, mint ötezer tinilányt nézett végig… és még így sem lelt rá az igazira. Végül, miközben egy barátjánál vacsorázott, megpillantotta a házigazda 14 éves lányát, Valeria Ciangottinit, akit azonnal szerződtetett Paola szerepére. A film legvégén ő az, aki a tengerparton magához hívja Marcellót, ám az végül mást választ helyette.

Megosztó mozi

Nem volt mindenki maradéktalanul elégedett a filmmel.

Volt, akinek a hosszával volt problémája, mások erkölcstelennek titulálták. A premier alatt többen bekiabálták, hogy Fellini szégyellje magát. Voltak, akik gyávának vagy épp ateistának bélyegezték, egy felháborodott néző pedig leköpte a rendezőt.

Az olasz katolikusokat arra kérték, hogy bojkottálják a filmet, a L'Osservatore Romano vatikáni újság pedig a lehető leghatározottabban elítélte az alkotást – ami persze már akkor is remek reklámot csinált a mozinak.

Erkölcsi okokból Spanyolországban egészen 1981-ig nem is mutatták be a filmet. (Nálunk már 1972-ben már látható volt a mozikban.)

Igaz történet ihlette

Méghozzá Wilma Montesi 1953-as halála, mely azóta is a megoldatlan ügyek között szerepel. A tehetős olasz családból származó nőt egy Róma-közeli tengerparton találták meg. A nyomozás során a tettes személyére ugyan nem derült fény, a római elit kábítószerfütötte orgiáira ellenben igen.  

Az édes élet legvégén, a halászok által kifogott halszörnyeteg erre utal.

Végül hadd búcsúzzak a filmbeli, tragikus sorsú Steiner buliján megjelenő költőnő szavaival:

„Mindannyiunknak gondolnia kell a holnapra, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ma éljünk.”

Források: TheGuardian, Wikipedia, Mentalfloss, ThePlaylist, Imdb

Fiala Borcsa