A párom ADHD-s, és időbe telt megtanulnom, hogy ne vállaljak felelősséget helyette

–

Este nyolc óra, terv szerint már egy órája itthon kellene lennie. Hívom, de nem veszi fel. Tudom, hogy mindig történik valami, mégis minden alkalommal újra és újra bízom benne, hogy na, ma majd tényleg hazaér akkorra, amikorra megbeszéltük. Nagyon fáradt vagyok, éjszaka többször kelek, a gyerekek nagyon kicsik, estére ők is fáradtak. Ezért nagyon várom, hogy legalább a nap legnehezebb részét ne egyedül kelljen csinálnom.

Szoktam vele viccelődni, hogy egyszer írok egy listát arról, milyen lehetetlen helyzetekbe kerül, mert mindig tud valami újat mutatni.

Az egyik alkalommal fejvesztve keresi az autót majd egy órán át, mire rájön, hogy rossz szinten van a parkolóházban. A másik alkalommal nem számol a forgalommal. Vagy a telefonja nincs meg, esetleg a pénztárcája. Máskor azt felejti el, hogy még le kell adnia egy pályázatot, és aznap van a határidő. Netán belefeledkezik egy telefonbeszélgetésbe, és nem veszi észre, hány óra van.

Ha nem látnám otthon, hogyan működik, hogyan szervezi a feladatait és milyen az, amikor elvileg időre megy valahová, biztos lennék benne, hogy több szeretője is van. És a kapcsolatunk első szakaszában, amikor elfelejtett egy-egy randit, még én is folyton kételkedtem abban, hogy nem valami ilyesmiről van-e szó.

A férjem ADHD-s: az élete kívülről nézve kész káosz

Egyszerre legalább két állása és azon kívül nagyjából öt munka- és egyéb projektje van. Ha beszélek hozzá, másfél mondatnál többet nem tud végighallgatni anélkül, hogy közben ne kezdene valami másról beszélni vagy kérdezni. Nem tud elmenni A-ból B-be a még a lakáson belül sem úgy, hogy ne tenne közben legalább két kitérőt (hát még ha autóba ül). Nehézséget okoz neki a feladatok rugalmas rangsorolása. Nem szeret egyben hosszú szövegeket olvasni, de végleg félbehagyni sem, ezért a laptopján nagyjából ötven ablak van megnyitva egyszerre a böngészőjében, de az is lehet, hogy száz. A megszokott rutin sokat segít neki, de ha az bármiért felborul, akkor akár egy egész napot is eltölt úgy, mire rájön, még nem evett aznap semmit. 

Kívülről nézve az egész élete egy káosznak tűnhet, ő mégis jól funkcionál benne, és még eredményes is.

A legnagyobb feladat pedig mindebben az, hogy a sajátos időorientációját, és ezzel együtt az egész életét hogyan tudja összeilleszteni bárki máséval.

A gyerekeinknek ezt úgy szoktam magyarázni: van, aki gyengén lát, ezért szemüveget kell hordania. Van, aki pedig egyszerűen nem érzi az időt, annak meg ebben kell segíteni. Igen hosszú út vezetett ahhoz, hogy megtanuljak jól együtt élni ezzel, és belülről abszolút meg tudom erősíteni: nem véletlen az, hogy egy ADHD-val élő ember nagyon sokszor bajlódik a párkapcsolatokkal.

A másik oldalon hamar azt érezheted: sokkal több időt töltesz szülőszerepben a saját párkapcsolatodban a pároddal, mint felnőtt-felnőtt viszonyban. Hogy mindenért te tartod a hátad. Te intézed az összes logisztikai feladatot, legyen az napi, heti, havi vagy éves: orvos időpontok, nyaralások, utazások, iskolai és óvodai események, baráti és családi találkozókhoz szükséges előkészületek, ajándékok, ruharendelés, lakás-átszervezés, még a párkapcsolat fenntartását célzó randikat is… Ha nem vagy ott, hogy a gyerekek időben keljenek, egyenek, fürödjenek, aludjanak, akkor nagyon valószínűséggel este nyolc helyett csak 11-kor mennek aludni, nem érnek be az óvodába és az iskolába, és simán kimarad egy-két étkezés is. 

Ha az egész családnak el kell indulnia és időre odaérnie valahová, az felér egy katasztrófával, mert azon felül, hogy Te készítesz össze és fel mindent és mindenkit, még a párodat is terelned kell ahhoz, hogy felöltözve eljusson a bejárati ajtóig (és ne forduljon onnan vissza valami irreleváns dolgot elintézni még háromszor), és még így is elképzelhető, hogy elkéstek.

Megtanultam nem áldozatként értelmezni magam ebben a helyzetben

Volt egy bő évem a kisgyerekes időszak közepén, amikor azt éreztem, én ezt nem fogom bírni, nem akarok így élni, ebben a folyamatos készenlétben. Elválok. Vagy keresek egy szeretőt. Vagy akármi, csak valahogy ki tudjak ebből kapcsolni néha.

Mert ez a koordináló szerep feszültebb és fáradtabb napokon – amiből lássuk be, hogy kisgyerekek mellett elég sok van – könnyen fordul át sárkány szerepbe, amiért aztán hamar meg is kaptam a címkét, és ezt különösen igazságtalannak, felszínesnek és éretlennek éreztem a másiktól.

Haragudtam azért is, mert két gyerekkel sokszor nekem is kemény feladat mindent egyben tartani, idejében indulni és odaérni, és nem éreztem fairnek, hogy ebben egyáltalán nem számíthatok partnerségre a másik szülő részéről.

Úgy éreztem a hétköznapok mókuskerekében, hogy végtelenül magamra vagyok hagyva, és az egész életemet, a saját céljaimat, mind-mind folyamatosan háttérbe szorítom, és alárendelem azért, hogy két ember helyett a hétköznapi feladatok nagy részéért egy személyben vállaljak felelősséget.

Aztán felkerestem egy neurodiverzitásban jártas pszichológust, hogy beszéljek vele a problémáinkról. Egyedül mentem, mivel – hogy a helyzetet fűszerezzük – a férjem nemcsak a hosszú könyveket és szövegeket nem szereti egyben végigolvasni, hanem a hosszabb, mélyebb beszélgetéseket sem bírja konstruktívan végigülni. Tudom, hogy ha nagyon szeretném, megteszi a kedvemért, de nagy esély van rá, hogy csak testben van ott, lélekben nem, mert egyszerűen nem találja magában a kapcsolatot ezekhez az alkalmakhoz (a kapcsolatunk egy korábbi szakaszában már jártunk közös beszélgetésekre egy coachhoz).

Nekem mégis óriási segítség volt már önmagában az, hogy valaki, aki jobban belelát az érintett családok életébe, teljes mértékben érti, érzi, hogy miről beszélek, és egy csomó mindent el is tud magyarázni, helyére tud tenni a számomra.

Aztán megpróbáltam megtalálni, végiggondolni, mi az, amiben, az említett szemüveg hasonlat alapján tényleg el tudom fogadni, hogy folyamatos segítségre van szüksége, és ezen kívül mik azok a dolgok, amiket pedig kifejezetten szeretek a párkapcsolatunkban. Mert abból is van rengeteg dolog, csak éppen ezeket, azokban az időszakokban, amikor a kapcsolatról való gondolkodást teljesen kitölti a nehézségek érzékelése, nehéz előhívni.

Ami nekünk segített

Például a Covid idején megjelenő home office, még ha hónapokba telt is a közös működésmódot ebben a formában újra kialakítani kettőnk között. Még nagyobb segítséget jelentett, amikor a legkisebb gyerekünk is elkezdett intézménybe járni: ezzel be tudtunk állítani egy olyan fix heti rutint, amiben mindenki jól be tudta gyakorolni, mikor hol kell lennie, és mit kell csinálnia: a kiszámítható sorrend és az ismerős sorrendiség könnyebbé teheti az alkalmazkodást az ADHD-ban (és persze ez sem mindig garancia, simán érkezhet egy impulzus, ami eltéríti). 

Nagyon fontos volt a részemről a határhúzás a szerepeimet illetően: amit csak tudok, előkészítek, és amiben csak tudom, támogatom a társamat, de lesznek helyzetek, amikben nem fogom megmenteni, nem fogom helyette megcsinálni (például én késni a saját munkámmal azért, mert nem reális mértékben tett vállalásokat másoknak),

és nem fogok érte, helyette felelősséget vállalni egy bizonyos ponton túl. 

Ha a gyerekekkel kapcsolatos logisztikát hosszabb időintervallumban kell egyedül intéznie, akkor kapaszkodókat szervezünk mellé: listákkal, a szükséges dolgok előkészítésével, emlékeztetőkkel, és a nagyszülők bevonásával. Van, hogy az a megoldás, hogy együtt megyünk valahova, de két kocsival (szerencsére megtehetjük), hogy ne kelljen rá várnunk, és bosszankodnunk. 

Magamnak is több segítséget szervezek: többször rendelek ételt, és kerestünk plusz egy kezet a háztartási feladatok egy részében is. Néha pedig meg kell hogy engedjem magunknak azt is, hogy széteshessünk: elcsúszhasson a napirend, elkéshessünk az oviból, suliból, hogy egyszerűen elengedjünk dolgokat.

Az évek során a vállalásai egy részét is csökkentettük (és általában már közösen beszéljük át, hogy mi az, ami még belefér, és mi az, amivel nem történik semmi, ha vár még egy-két-pár évet). Nekem egyébként nagy lépés volt, hogy egyértelműen ki merjem mondani: „Légyszi, ezt vagy azt mondd le, vállald kevesebb órában, vagy egyáltalán ne vállald el!” Vagyis mindkettőnknek gyakorolnia kellett a nemet, csak más-más irányba. 

Nagyon fontos volt még az is, hogy rendszeresítettük a kikapcsolódást egymástól távol: az ő hetirendjében is kerestünk helyet a rendszeres sportnak és az enyémben is, több baráti találkozót és társas eseményt iktattunk be mindkettőnk idejébe, és újra kerítünk rá alkalmat, hogy egymással is tudjunk külön kapcsolódni: egy kávéra, egy-egy vacsira vagy mozira. 

Na de nem tudtam ezt előre? 

De. Tudtam. Részben.

A barátaimmal a kapcsolatunk hajnalán úgy mondtuk: „másik bolygóról jött”. Amit viszont nem tudtam, és amit senki sem tud előre, hogy milyen személyiséggel születnek a gyerekeink, hogyan fogom megélni az anyaságomat, a házastárs-/szülőtársszerepet, milyen konfliktuskezelési és egyéb minták aktiválódnak majd bennünk a gyerekvállalás során.

Vagyis, hogy mindez mennyire lesz nehéz, és milyen lesz a mindennapokban.

Ráadásul valószínűleg akkor is igent mondtam volna erre az egészre. Mert míg mikroszinten rendkívül impulzívnak és kiszámíthatatlannak tűnhet, addig makroszinten elképesztően kitartó, teherbíró, támogató, elfogadó és alkalmazkodó másokkal és velem is. Amikor még nem voltak gyerekeink, kifejezetten élveztem azt, hogy olyan könnyű vele flow-ban lenni, főként azért, mert az én családomban minden óraműpontossággal működik, amiben meg én voltam az, aki kicsit kilógott a többiekhez képest. És azt is tudom, hogy lesz még alkalmunk ezt is újra megélni, ha a gyerekeink már nagyobbak lesznek. 

A szakirodalom szerint az ADHD (és más neurodiverz állapotok) nagyobb arányban jár együtt párkapcsolati problémákkal. Van, akinek újra és újra kudarcba fulladnak a próbálkozásai. Egy nem diagnosztizált ADHD-s könnyen kaphat önző, felelőtlen, nem megbízható címkét, éppen ezért fontos, hogy akár párként, akár egyedül, szakmai segítséget kérjünk az ezzel járó nehézségek kezelésében.

WMN szerkesztőség