Nádudvari Péter: Zserbó kutya nem csak a nappalinkat, a szívünket is meghódította

–

A feleségem már évekkel ezelőtt elérkezettnek látta az időt arra, hogy szerezzünk egy kutyát, én viszont akkor még amondó voltam, hogy várjunk az új „családtag” érkezésével. De abban egyetértettünk, hogy csakis menhelyről érkezhet majd a kutyus – mindenképpen egy kitaszított ebnek szerettünk volna otthont adni.

Amikor már mindketten úgy gondoltuk, hogy eljött az idő, több menhelyet is meglátogattunk. Az ilyen telepek a világ legszomorúbb helyei közé tartoznak: miután beléptem a kapun, úgy éreztem, az összes kutyus azt mondja a fájdalmas csaholásával: „Engem vigyél haza, kérlek!”

Viszont egyik menhelyen sem volt olyan eb, amelyet nyugodt szívvel fogadtuk volna örökbe: nem akartuk, hogy egy kiszámíthatatlan viselkedésű állat veszélyt jelentsen a gyerekeinkre.

Minden élet számít

Néhány héttel ezelőtt viszont megtaláltuk azt a kutyát, amelyik minden kétséget kizáróan nekünk lett teremtve: egy szeptemberi születésű, Zserbó névre keresztelt keverék eb lett a kiválasztott. Az, hogy rátaláltunk, az internetnek köszönhető: a feleségem egyszer böngészés közben rátalált a nyírbátori Minden Élet Számít Alapítványra, amely közösségi oldalán képek sokaságát látta a tüneményes kutyusról.

Amikor kapcsolatba léptünk az alapítvánnyal, Zserbó megmenekülésének nem mindennapi történetét is megismertük. A szervezet önkéntesei egy debreceni állatorvoshoz tartottak az egyik mentett kutyájukért, amikor felfigyeltek arra, hogy az autóút melletti bicikliúton egy csontsovány szuka kutya szaladt, és a szájában valamilyen ételt tartott. Mivel meg voltak duzzadva az emlői, nyilvánvaló volt, hogy szoptat. Az önkéntesek követték a kutyát, kíváncsiak voltak, merre tart. Az eb egy két falu közti fatelepen kötött ki, majd eltűnt a farakások között. 

Az önkéntesek megkérdezték a fatelepen dolgozókat, tudnak-e valamit a kutyáról és a kölykeiről. Az egyikük azt válaszolta, hogy egy nagy farakás aljára kölykedzett, sokszor hallanak nyüszítést onnan. Hozzátette, szívükön viselik az anyakutya sorsát, sokszor adtak már neki enni. 

Az önkéntesek azonnal mondták, hogy elvinnék a menhelyre a kutyacsaládot, a férfi pedig a „mentőcsapat” segítségére sietett. Előkerült egy munkagép, amely eltávolította a legnagyobb, öt-hat méter hosszú fákat a rakás tetejéről, a kisebbeket pedig kézzel, körültekintő óvatossággal távolították el a fatelep munkatársai, hogy ne okozzanak sérülést a kutyáknak. Egy idő után aztán a rakás mélyéről előbukkant hat kutyakölyök – köztük Zserbó –, akiket az anyjukkal együtt hordozóba tettek, majd Nyírbátorba vittek. 

Végül december elsején tudtunk elmenni Zserbóért. Aznap advent első vasárnapja volt, így egy szimbolikus napon fogadtuk őt örökbe – úgy gondolom, ez nem véletlenül történt így.

Amikor először megpillantottuk a kutyust, úgy éreztük, mintha már régi barátság kötne össze minket: az ölünkbe rohant, játékosan ugrált és megszámlálhatatlanul sok „kutyapuszit” adott. A hazaúton is jól érezte magát: békésen szundított a hordozójában, még a gyerekeink hangos karattyolása, énekelgetése sem ébresztette fel.

Akkor sem tűnt megilletődöttnek, amikor először meglátta az új otthonát: úgy sétálgatott a nappalinkban, mintha már minden zugát ismerné. És az sem zavarta, hogy az új játszópajtásai: a gyerekeink ide-oda hurcolászták, és beköltöztették egy székekből, pokrócokból és párnákból épített „kutyaólba”. 

Azt is megállapítottuk az első együtt töltött esténk alatt, hogy a kutyus rendkívül szórakoztató jelenség: nagyokat kacagtunk azon, ahogy harciasan ugatta a saját tükörképét, közben pedig egyszer bátran közeledett, máskor félve távolodott a tükörtől. 

A mosolyra fakasztó pillanatok mellett meghatókban is volt részünk: engem aznap korán elnyomott az álom – nagyon fáradt lehettem, mert a kedvenc focicsapatom mérkőzése közben aludtam el –, és mihelyst lehunytam a szemem, a kutyus azonnal a vállamra feküdt, majd elszenderedett. A békés szuszogására ébredtem fel. 

Kutya-macska barátság

De nem mindegyik családtaggal került jó viszonyba Zserbó. Cicáinkkal, a háromlábú Gilberttel és – ahogy a nevéből sejthető – a hallássérült Csipke-Süki Teréziával (rövidebb nevén Sükivel) a megismerkedésük óta igazi kutya-macska barátságban vannak. A cicák tisztes távolból, gyanakodva figyelik, és időnként haragos sziszegéssel adják a kutyus tudtára, hogy a gyerekekkel ellentétben egyáltalán nem örülnek az érkezésének. Zserbót ez egyáltalán nem érdekli, állandóan játszani próbál velük. És már az eledelüket is megkedvelte. Erre akkor jöttünk rá, amikor egyszer észrevettük, hogy a kutyatápból szinte semmi sem fogyott – de a macskák tápláléka rejtélyes módon jelentősen megcsappant. Hogy megmentsük a maradék macskaeledelt, a tápos zacskót feltettük a lépcső tetejére – ahová a cicák fel tudnak menni, Zserbó viszont nem –, de ez végül nem a megoldáshoz, hanem egy álmatlan éjszakához vezetett. Az egyik hajnalban arra keltünk, hogy Süki lábára rácsavarodott a zacskó, és a cica azt maga után húzva, hatalmas zajt csapva keresztül-kasul rohant a házon, alig tudtuk elkapni. (Ő persze nem hallotta a csörgést, ami minket a legmélyebb álmunkból riasztott fel.)

Amióta Zserbót befogadtuk, sokszor megállapítottuk, hogy hála neki, még eseménydúsabbá vált az eddig sem unalmas életünk. A kutyus gyakorlatilag szünet nélkül szórakoztatja a gyerekeket – és bosszantja a macskákat. Akkor van csak csend a nappaliban, ha elalszik egy-két órára – ezt az időt Gilbert és Süki is sokszor szundikálásra használják.

Bevallom, időnként egy kis bosszúságot is okoz az ugribugri kutyusunk – de aztán mindig rájövünk, hogy nekünk, a gazdáinak kell figyelmesebbnek lennünk, ugyanis egy kölyökkutya a lakás összes tárgyát játékszernek tekinti. Miután a kislányom babaházából egy mütyürt a szájába vett, majd sunnyogva elindult az egyik babzsák felé, vagy a padlón lévő kábelekkel kezdett el ismerkedni, megjegyeztem, hogy nemcsak gyerek-, hanem kutyabaráttá is át kell alakítani a nappalinkat.

De egyébként sem tudnánk a kutyusra haragudni: már az bearanyozza a napunkat, ha csak egy pillanatra felbukkan, önkéntelenül is elmosolyodunk, ha meglátjuk.

Három hét telt el azóta, hogy Zserbó hozzánk költözött. Itt a téli szünet, a mókuskerékből kiszakadva végre nekiláthatunk a karácsonyi előkészületeknek. De az, hogy mi lesz szenteste a fa alatt, nem nagyon foglalkoztatja a családot. Az igazi ajándékot ugyanis már december elsején megkaptuk.

Nádudvari Péter