Jó az nekünk, hogy Robbie Williams egy majom? – Megnéztük a Better Man-t

–

Adott egy fiatal srác egy kicsi és béna angliai városkából, akinek egyetlen gigászi álma van: a világot jelentő deszkákon szeretné a közönséget szórakoztatni. Legalábbis ez a felszíni vágy, a mélyén azonban ott tombol a hatalmas űr, ami már annyi művésznek adta meg a motivációt: mindennél jobban szeretné, ha szeretnék.

Az ambíciója részben örökölt: az apja, aki számára Frank Sinatra az isten, akkor a legboldogabb, ha a színpadon állhat reflektorfényben. Ezért bármit szívesen feláldoz, akár a saját fiát is, aki az édesanyjával és a nagymamájával marad, miután a családfő tovapöfög egy buszon a kétes hírnév irányába. A kisfiú kilóg a sorból, ő más, mint a többi, ezzel mindenki tisztában van. Nem veszik komolyan, de ő sem magát: szívesen alakítja az osztály bohócát, a kis idétlent, miközben hellyel-közzel kitartóan hiszi: igenis sikerülni fog világhírre törnie, hiszen a kabarét a DNS-ében hordozza.

Aztán megtörténik a csoda, beválogatják egy fiúbandába, alig 16 évesen pedig az ölébe hullik a siker, a csillogás, a visítozó nők hada. (Erről az időszakról a menedzserének írt levelét D. Tóth Kriszta fordította le, elolvashatod ITT.)

A démonaitól azonban nem tud szabadulni. Imposztorszindrómája egyre hatalmasabb méretet ölt, a szórakoztatóipar fals világában mind elveszettebb, érzi, hogy mindez, amit csinálnia kell, nem teljesen önazonos, zavarja, hogy nem veszik komolyan, emészti magát, a fülében dübörgő kétségeket pedig piával és drogokkal próbálja elhallgattatni. Ez a recept még soha senkinél nem vált be, nyilván nála sem működik, de aztán mégis sikerül összekapnia magát, leszokik a tudatmódosítókról, rendezi a családi és baráti kapcsolatait, még sikeresebb lesz, happy end, stáblista.

Szép, tanulságos és megható történet, csak egy a bökkenő: láttuk ezt már párszor. De mégis… azért csak filmre kéne vinni, hiszen Robbie Williams akkora sztár!

Ő az, aki rekordszámú, 18 Brit Music Awardsot vehetett át, ő az, aki négyszer is elnyerte a legjobb brit férfi előadónak járó díjat,  de megkapta az Icon Awardot a brit kultúrára gyakorolt maradandó hatásáért is, meg három MTV European Music Awardsot. Ott van a brit Music Hall of Fame-en, így hivatalosan is ő a ’90-es évek legjobb előadója, szólóelőadóként 20,36 millió albumot és 9,2 millió kislemezt hitelesítettek számára az Egyesült Királyságban, világszerte eladott 75 millió lemezt, a népek imádják… Csak le kéne húzni róla egy mozis bőrt is… nem? – tehette fel valaki ezt a kérdést egy értekezleten, majd miután erre koccintottak, a kekec Jane elkezdte feszegetni a dolgot: nem lesz-e ez a produkció átkozottul méregdrága? Hiszen még él (szemben Freddy Mercury-val), és még egész okésan is néz ki (Elton mégiscsak hülyén festett volna a saját életéről szóló film főszereplőjeként), az meg, hogy egy másik színész játsza… mégis, mi abban a nóvum?

De hát Jane egy brutálnagy boomer, mindig jön a hülye kellemetlenkedő kérdéseivel, mert egyszerűen nem képes újhullámosan gondolkodni – vélte Michael, aki töltött magának még egy pohárral, majd ettől ott helyben meglátta a fényt.

„Srácok!” – szólt csillogó szemekkel. – „Srácok!” – ismételte meg a hatás kedvéért. „Zseniális öteletem van!” Itt újabb hatásszünetet tartott, már inkább a maga örömére. Mert tudta, érezte a zsigereiben, hogy itt áll a siker kapujában. Legalább annyira, mint a kis Robert Williams, mielőtt belépett volna Nigel Martin-Smith ajtaján. A fizetésemelés, az előléptetés, de talán a Forbes-címlap is ott van már a kanyarban. Legszívesebben dobpergést kért volna. De aztán nem akarta tovább húzni a dolgot, úgyhogy kibökte:

„Alakítsa Robbie Williamst egy majom!”

„Te teljesen hülye vagy?” – fogalmazódott meg többekben a kérdés, de nem voltak képesek feltenni, egyrészt, mert köpni-nyelni nem tudtak a döbbenettől, másrészt, mert Michael már hadarta is tovább a korszakalkotó ötletét, úgy elsodorta az önnön géniusza felett érzett büszkeség. Bizony: legyen a brit popsztár egy CGI-csimpánz! Majd nagyot öklözött a levegőbe.

És így született meg a Better Man, azaz a jobb ember… aki egy emberszabású majom.

És az az igazság, hogy (és ezt nehezen mondom ki) a dolog akár működhetett is volna. Mert a film amúgy a közhelyei, a kiszámítható fordulatai, és a lapos karakterei ellenére akár jó is lehetne. Vagy legalábbis sodró lendületű. És helyenként megható. Meg tanulságokkal teli, ha az ember épp azon hezitál, hogy kokaint szeretne szippantani egy zenei producer megunt macájának meztelen gerincéről. Csak azt a majmot kéne valahogy lenyelnünk hozzá. És azoknak, akik még soha nem próbáltak begyomrozni egy 180 centi magas, szőrös emberszabásút egy falásra, elárulom: kegyetlenül nehéz művelet.

Én legalábbis minduntalan kizökkentem. Pedig esküszöm mindenre, ami szent: igazán igyekeztem elvonatkoztatni. (Az amszterdami bemutatón, december 10-én, amin Robbie Williams személyesen is részt vett, elmondta a közönségnek: őt egy majom fogja alakítani, ami az első öt percben talán kissé fura lesz, de tíz perc elteltével megszokja az ember. Nekem nem sikerült, de elismerem, valószínűleg az én hibám. Nem vagyok ehhez elég képzett.)

Szűk kistotálban látjuk a főhőst még csúf kismaki korában, ahogy ül a habfürdős kádban, miközben a nagymamája csutakolja a szőrös testét. Látjuk őt a színpadon a Take Thattel fellépni, ám az ő agyonsztárolt majomsága mellett valahogy a többiek is furcsán festenek. Látjuk őt szerelembe esni, mondjuk, a csók- és szexjelenetektől szerencsére megkímél minket a rendező… lehet, hogy az ötletelésben addigra már elfogyott a pezsgő. Látjuk őt, ahogy a barátnőjét az abortuszklinikára kíséri (pedig biztos érdekes lény lett volna a kettejük kombinációjából, pech, hogy a születendő kismajmot fel kellett áldozni a karrier és siker oltárán).

És látjuk őt, a tetőtől talpig szőrös majmot teátrálisan leborotválni a fejéről a hajat… ami így, hogy amúgy mindenütt vastag, fekete bunda takarja, kissé feleslegesnek tűnik (hacsak nem egy díjnyertes schnauzerkutya-formát szeretett volna magának nyírni az alul hosszú szőrös, de kopasz koponyájú megjelenéssel).

Néhány jelenet olyan, mintha kimaradt volna pár klassz kocka A majmok bolygója sorozatból, de nem volt senkinek szíve kidobni, így újrahasznosították. De legalább jól látszik a sztár egészségtelen életmódja a megkopott fényű, összecsomósodott bundácskáján, így még a leghátsó sorból is szinte az orrában érzi az ember a drámát: Robbie Williams most épp nagy bajban van.

A Better Man mindezekkel együtt egy teljesen szerethető film – amint túlteszed magadat az elefánton a szobában, avagy a csimpánzon a moziteremben. Nagy értéke, hogy megmutatja a szórakoztatóipar árnyoldalát (ha még bárkinek is lettek volna illúziói), és nem maszatolja el az énekes karakterének hibáit sem, aki, mivel a gyerekkori traumája miatt magát nem képes jól szeretni, másokkal is rosszul bánik, legyen az egy hűséges barát, egy odaadó barátnő vagy a munkatársai. A film sodró lendületű, telespékelve Robbie Williams-slágerekkel, így a rajongók biztosan szeretni fogják. A CGI-csimpánz ellenére 16 karikás, ami teljesen indokolt a temérdek mennyiségű kokain miatt, ami eltűnik a majomorrban, és a trágár nyelvezet okán.

És a legvégén igazán csak kicsit röstelli magát az ember, amiért meghatottan könnyezi a jelenetet, ahogy egy sztármajom Sinatrát énekel a színpadon, immár a jobb emberré válás felé arccal. Vagy pofával.

Fiala Borcsa