Távozó gyermekotthon-vezető lett az év szociális szakembere – Portré Váradi Éváról

–

Több szempontból is különleges helyszínen találkozom Váradi Évával. Az újpesti Rácz Gyöngyi Közösségi Központban vagyunk, amely az egyik legjelentősebb roma képzőművész, Péli Tamás állandó tárlatának is otthont ad. Körülöttünk rendkívüli erejű, mitikus festmények függnek a falakon – van bennük egyfajta érzékiség is, amitől zsigerien ismerősek lesznek, mégis felfedeznivaló jelentésekkel csalogatnak. 

A színpadon, ahol izgatottan helyezkedem el a kék bársonyfotelek egyikében, az ország első roma női talkshow-ja, a NősziRom eseményeit szokták megrendezni. Az esteken olyan roma nőket ünnepelnek – például Horváth M. Judit fotóművészt, Rézműves Melinda néprajzkutatót, Jónás Judit színművészt, vagy a roma emancipációs törekvések kiemelkedő személyiségét, Daróczi Ágnest –, akik sokat tettek a közösségért, és generációkon átívelő módon inspirálnak másokat.

Amikor Évi felkeresi őket, ezek a nagy hatású nők mégis majdnem mindannyian azt kérdezik először: szerinted énrám kíváncsiak lesznek? 

A NősziRom estjein, amelyeket Daróczi Tímea műsorvezetővel és Szántó Marietta szervezővel valósít meg Váradi Éva, eddig mind a tizennégy alkalommal telt ház volt. A program minden részletén átsugárzik Évi figyelmes jelenléte, törődő gondoskodása: az asztalra kitett virág, az eljátszott muzsika, a felszolgált étel mind-mind a vendég kedvence, akinek szeretett pályatársait is elhívják meglepetésnek. 

Most ketten ülünk a színpadon egy majdnem üres nézőtér előtt.

Egyetlen közönségünk a WMN fotósa, Benkő M. Fanni, aki, úgy látom, munkája végeztével szintén élvezettel hallgatja Évit, fényképezőgépét az ölébe eresztve. Mert Váradi Éva olyan odaadóan, annyi átéléssel és színnel mesél, hogy hamar a hatása alá kerülünk. Mintha ránk bízott volna egy értékes tárgyat – hirtelen bánkódni kezdek, miért nem látják ezt az egészet többen (fel kellett volna venni kamerával), aztán meg izgulni, hogyan fogom (négy-öt oldalban) átnyújtani nektek anélkül, hogy megremegne a kezem, és kárt tennék az anyagban. De valószínűleg így is, úgy is darabjaira kell szednem, hogy újra összerakva szöveggé formáljam. 

Csodálatos Puri

Váradi Éva ózdi munkáscsaládból származik. Apja hengerészként dolgozott a vasművekben, anyja varrónő volt a ruhagyárban. A szülők fiatalon egymásra találtak, anyja nem volt még tizennyolc éves, amikor Évi 1978-ban megszületett. A család kezdetben az apai nagyszülőkkel lakott.

„A nagymamám egy cigánytelepről mászott ki, Ózdon úgy hívták, a Tó. Nagyon rossz állapotú, nehéz sorsú roma családok éltek ott. Nagymamám az öt gyerekével és a férjével tört ki ebből, elhatározta, hogy építkezni fog.

Maguk készítették a vályogtéglát, amiből a ház lett. Erre a telekre építettek később a szüleim is egy szoba-konyhás kezdő fészket, amikor megtudták, hogy érkezem.” 

A nagymama legendás alakját, női energiáit, büszke harcosságát számos történet őrzi. „Tényleg úgy gondolok rá, mint egy indiai cigányasszonyra. Hatalmas szoknyákban járt, amikor kicsi voltam, abban ringatott el az ölében. Ruhákból font lábtörlőt, amihez rengeteg, szebbnél szebb színű textilt halmozott fel a padláson. Nekem oda gyerekként tilos volt feljárnom, de azért mégis fel-felosontam, hogy magamra próbáljam a holmikat. Mígnem egyszer rosszul léptem lefelé a létráról, és eltörtem a kezem. Apám agyon akart csapni, a nagymamám mentett meg” – idézi fel. 

Az asszony fontos tudás birtokosa is volt: ő tanította meg Évit imádkozni, és a családot arra, hogy művelje a földet. A kislányt is gyakran magával vitte a kertbe, leültette a kapavágásokhoz. Egyszer még egy siklótól is megvédte, határozottan avatkozott közbe: Évi csak az átkozódásra emlékszik, meg arra, ahogy repült a hüllő a levegőben! 

A nagymama példája is hozzájárult ahhoz, hogy Váradi Évának pozitív énképe, pozitív roma női identitása alakuljon ki. „Pedig a nagymamám nem járt iskolába, analfabéta volt, három X-szel írta alá a nevét. Sokáig nem volt komoly udvarlója, így az lett a beceneve, hogy Puri, ami cigányul az »öreg« nőnemű alakja.

Vénlánynak hívták, pedig huszonegy évesen férjhez ment – ez abban a világban, abban rétegben későinek számított” – mondja Évi, aki most is látja maga előtt az asszony kedves arcát, munkától megkérgesedett tenyerét. 

Drukkerek és irigyek

Hétéves volt, amikor elköltöztek a nagyszülőktől. Az édesapa, Váradi Gábor a hengerészet mellett elkezdett festeni: eleinte bútorok, szekrények hátuljára vitte fel a műveit, de készített portrét a főnöke gyerekéről is. A férfi arról álmodott, hogy olyan családi házat épít, aminek a csodájára járnak. A család anyai felével kalákában készült el az otthonuk, amit az apa kívülről rózsastukkókkal díszített. „Ma már lepukkant épület, a szegénység megette, de akkoriban gyönyörű volt, úgy nézett ki, mint a Bory-vár” – emlékszik vissza Évi, aki itt élt a szüleivel, húgával és két öccsével tizenkilenc éves koráig. 

Amikor arról kérdezem, mai fejjel milyennek látja a gyerekkorát: milyen lehetőségeik voltak, mi jellemezte a többségi társadalomhoz való viszonyukat, elmondja, ők a munkáscsaládok életét élték, „tisztességes szegények voltak”. Ehhez hozzátartozik, hogy elmúlt már harminc, mire életében először lett márkás sportcipője. 

„Viszont én nem a putriból indultam, hanem valami egészen másból. Szerencsére kevés sérülésem van, jobban tudott bennem növekedni az önbecsülés. De nagyon át tudtam érezni azoknak az osztálytársaimnak, unokatestvéreimnek a helyzetét, akik a Hétes-telepen éltek, és miután a rendszerváltást követően bezárt a kohászat, gyerekként a fémhulladékot keresték a szüleikkel, hogy el tudják adni a MÉH-telepen.” Éviék is mentek az erdőbe gombászni, éticsigát gyűjteni, hogy legyen egy kis plusz bevételük, de ők ezt akkoriban úgy fogták fel, hogy milyen jókat kirándulnak együtt a Bükkben. 

Az előítéletekből pedig annyit érzett, hogy volt egyfajta szaloncigányozás. „Apám nagyon igényes próbált lenni, a ház megoldásaiba is belerakta magát. Erre a szomszédok egy része azt mondta: »a cigányoknak bezzeg van. Honnan van?«. Pedig apám a festészetével nem igazán tudott fusizni – főleg Ózdon, ki vett volna festményt akkoriban? De voltak olyan szomszédok is, akik drukkoltak neki, akiknek megnőtt a szemében. Ez a kettősség szerintem a mai napig jellemző.”

Mindenki egyenlő, de mégsem

Ami az iskolát illeti, Évi jól vette a kisebb-nagyobb akadályokat. Édesapja ragaszkodott hozzá, hogy lánya fellépjen a versmondó versenyeken, szokja a lámpalázat, a szereplést, majd később ahhoz is, hogy érettségit szerezzen.

„Máskülönben csendes gyerek voltam, és valljuk be, azt azért nagyon szeretik az iskolában. Annak van nagyobb túlélési esélye, aki nem sok vizet zavar. Beültettek a leghátsó padba, de nem bántam, jól elvoltam hátul.”

Felidéz egy olyan epizódot is, amit viszont nagyon bán, és amiben, mint mondja, ő volt a bántalmazó (bár közelebbről megvizsgálva, ez azért nem annyira egyértelmű). Történt ugyanis, hogy játszottak a barátnőivel az udvaron, amikor két lány odajött hozzájuk, és elkezdtek „büdöscigányozni”. „Nem tudom, mi lelt, hirtelen elpattant bennem valami, és odacsaptam az egyiküknek. De pont a zászlótartó rúd mellett álltunk, amiben megütötte magát. Szerencsére nem lett belőle komolyabb sérülés. Engem jogosan megdorgáltak, az előzményeket senki sem firtatta.”  

Váradi Éva az Ózdtól húsz kilométerre fekvő Putnokon járt gimnáziumba. Imádta, hogy egyedül utazhat, és hogy a suli egy régi kúria csodaszép épületében van. Hatan voltak romák az osztályban, akikkel össze tudtak kapaszkodni, amikor szükség volt rá. És néha bizony szükség volt rá, mert a 90-es években bontakozott ki a szkinhedek mozgalma.

Az iskolatársak közül néhányan csatlakoztak hozzá, és tanításon kívül kifordított bomberdzsekiben, acélbetétes bakancsban jártak. A suliban pedig az emeletről köpdösték le a roma tanulókat. „Mi röhögni is tudtunk ezen. Cukkoltuk egymást, hogy basszus, nem veszed észre, mi van a hajadban? Egy megtartó közösségben, romákkal és nem romákkal mindig ki tudtuk beszélni ezeket a dolgokat, így nem maradt meg bennem traumaként.” 

A sorsfordító telefonhívás

Egy másik kellemetlen helyzet viszont sokkal mélyebben megmaradt Éviben a gimnáziumból. Akkoriban vették be az iskolaújság csapatába, és az egyik tanár beküldte hármójukat az üres tanáriba, hogy hozzanak el az íróasztaláról valamit. Igen ám, de egyszer csak megcsörrent odabent a telefon.

„Nekünk nem volt otthon készülékünk, és én azt a telefont felvettem. Az igazgató úr szólt bele, kérdezte, kivel beszél. Bemutatkoztam, hogy Váradi Éva, 4. b osztályos tanuló. Mikor megkérdezte, miért vettem fel a kagylót, hirtelen azt válaszoltam, az orosztanárnő mondta – nem is tudom, miért pont ő jutott az eszembe.

De utána nagyon bántott, hogy hazudtam, és helyre akartam hozni. Felkerestem a tanárnőt, aki nem oldozott fel, mondta, hogy szégyelljem magam, és keressem fel az igazgató urat is, lehet, hogy intőt fogok kapni.

Amikor kéztördelve bevallottam az igazgatónak, mit tettem, ő csak nevetett, és mondta, hogy menjek a dolgomra” – meséli Évi, akinek mindez jó lecke volt arra vonatkozóan, hogy a későbbi pályáján, munkahelyein hogyan vállaljon felelősséget, ha hibázik, és hogyan tegye jóvá a melléfogást. 

Váradi Évából a véletlennek, meg persze a szorgalmának, tehetségének köszönhetően lett szociális munkás. Más ötlet híján először az óvónőképzőbe jelentkezett, de nem vették fel. Aztán egy ideig a nagybátyjával dolgozott a piacon, szabadidőruhákat árultak. „Mindig kaptam melegszendvicset, meg kávét. Mondta is, hogy még semmit sem kerestünk, de már mínuszban vagyunk… Imádtam őt, olyan jóképű volt, mint Alec Baldwin” – idézi fel.

Ezt követően Évi munkát vállalt annál a mezőgazdasági alkatrészeket gyártó cégnél, ahol az apja is elhelyezkedett. „Két napig takarítottam, aztán jött a főnök, hogy magácska nem takaríthat, magának mégiscsak érettségije van. Úgyhogy átkerültem az irodába, csúnyán megírt könyvelési papírokat másoltam át, mert nagyon szépen formáltam a betűket. Ennyit örököltem apám festőművészi tehetségéből” – teszi hozzá nevetve. 

Mesterek és tanítványok

Az apja egyik kiállításán hallotta egy barátjától, a helyi Cigány Kisebbségi Önkormányzat vezetőjétől, hogy Budapesten előkészítőt hirdetnek roma fiataloknak. Aki elvégzi, utána jelentkezhet szociális munka szakra a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára. Évi élt a lehetőséggel, és egy nagyon inspiráló közegbe csöppent. „Nem panaszkodásból mondom, mert én olyan voltam, hogy szerettem dilizni. És lehet, hogy pozitív diszkrimináció is volt benne, de

itt találkoztam először olyan tanárokkal, akik emberek voltak velem. Akik azt tudták mondani, hogy »ez szép volt, jól csináltad«. És akkor döbbentem rá, hogy én az iskolában eddig soha senkitől nem kaptam dicséretet” – eleveníti fel. 

Mint ahogy a zongoraművészeknél szokás, ő is nagy hálával és büszkeséggel sorolja a mestereit Aczél Annától kezdve Tánczos Éván át Révész Magdáig, hogy csak párat említsünk közülük. De ugyanígy a saját tanítványaira, gyakornokaira is igencsak büszke, például Csizmazia Flórára vagy Boros Ilonára, aki azóta a TASZ Egyenlőség programjának vezetője lett, a jogot ötvözte a szociális munkával. 

Segíteni annak lehet, aki akarja

Amikor a VII. kerületi Család- és Gyermekjóléti Központ vezetője, Hajduné Kálmán Margó 2000-ben munkát ajánlott neki, Váradi Éva elfogadta a felkérést, és az intézményben dolgozott tíz évig. „Sokat jártunk a Verseny utca 20-22.-be, amit azóta lebontottak. Iszonyatosan rossz körülmények között laktak ott emberek, próbáltak valahogy túlélni. A legtöbbjük segélyt sem kapott, munkát meg aztán végképp nem. Volt például egy fiatal család, akiknél egyszer arra mentünk ki, hogy a gyereket eszik a csótányok. Hiába próbálták a szülők elhessegetni a rovarokat, annyi volt belőlük, hogy képtelenek voltak felvenni velük a harcot. Mindez egy kis szuterénben, nincs padló, nincs bevakolva, a nyers téglát látod. Patkányok is vannak.  

És akkor felméred, hogy bármennyire is szereti ez az anya a gyerekét, itt nem hagyhatod. Megpróbálod ezt elmagyarázni neki, ő meg persze fenyegetőzik, hogy nem viheted el” – emlékszik vissza. – „És mit kezdtünk a felnőttekkel? Próbáltuk besimogatni őket egy képzésbe, elmentünk velük ügyet intézni, hogy a rokkantnyugdíjuk meglegyen. Szóval ez egy sziszifuszi munka volt. Még úgy is, hogy voltak azért jobb helyzetben lévő családok is, akiknek abban segítettünk, hogy le tudják adni az önkormányzati bérleményüket, el tudjanak költözni.” 

Váradi Éva innen a XV. kerületi Fióka Család, Gyermek és Ifjúságvédelmi Központba ment át, aztán rövidebb időre Zuglóba, majd egy csecsemőotthonban dolgozott nyolc éven keresztül. „A csecsemőotthonban sokkal tisztábbak voltak a keretek, ebben a munkában éltem meg azt a sikerélményt, hogy érdemben tudjuk a gyerekek sorsát rendezni.

A családgondozásban egyre jobban elnehezedtem, mert olyan állapotú emberekkel találkoztam, alkoholbetegekkel, szerhasználókkal, akik közül többen már csak menekülni akartak a problémák elől. 

És a szociális munka egyik alapszabálya, hogy te nem akarhatod jobban, mint az ügyfél. Odáig kell eljutni, hogy ő akarja, de ez nagyon nehéz” – sóhajt. Hiába, nem veheted fel más helyett a telefont, neki kell meghallania a hívást. 

Összetört remények

Ezután nevezték ki 2023-ban Váradi Évát egy budapesti gyerekotthon vezetőjének. Egy évet dolgozott ott, reggeltől estig jelen volt az intézményben. Óriási lehetőségeket látott benne: szerette volna megvalósítani, hogy a gyerekotthonból terápiás gyerekotthon váljon. Bár a Roma Büszkeség Napján kívül nem szokott demonstrációkra járni, és gyakorlati szakemberként különösebben politizálni sem, a kegyelmi ügy kirobbanását követően ott volt a tömegben az influenszer-tüntetésen. Ő is, mint sokan mások, hitt abban, hogy a gyerekvédelem ügye előtérbe kerül, hogy a sokszor, sok helyen elismételt, évtizedes problémákat végre meghallják a döntéshozók, és érdemi változás indul el. De nagyon hamar csalódnia kellett. „Akkorát ütöttek ezen a pályán, amit ez a pálya nem érdemelt meg” – összegzi. 

Pornót nézni szokott-e?

Először egy háromnapos vezetői alkalmassági vizsgálaton kellett részt vennie, ahol a klinikai szakpszichológus azt is megkérdezte tőle, milyen a szexuális élete, a szexuális irányultsága. „Mondtam is neki, ha én most leszbikus lennék (nem vagyok), az jelentene bármit a munkámban? Nonszensz ezt megkérdezni, pláne egy szociális munkástól, akinél alap, hogy minden ember egyenlő, és mindenkivel dolgozik.” De az egyik kolléganője ennél is méltatlanabb helyzetbe került. 

Ahogy a Szabad Európa cikkében Bihari Ádámnak az anonimitást kérő kolléganő elmondta, az a pszichológus, aki őt „vizsgálta”, egy listáról olvasta fel neki a kérdéseket: köztük azt is, hogy mikor volt az első szexuális élménye, szokott-e szoftpornót nézni, vagy töltött-e már le valaha gyerekpornót. „A vezetői vizsgálatnak ezzel a részével mélyen nem értettem egyet, de elviselhetőnek tartottam – a gyerekekért, és mert szeretem a munkámat. Aztán jött az értesítés, hogy megkaptam az alkalmasságit, 2026-ig. Innen tudtam meg, hogy ezt kétévente ismételni kell” – idézi fel Váradi Éva, aki akkor nem sejtette, hogy a hidegzuhany még hátra van.  

Eljutsz odáig, hogy ezt már nem tehetik meg veled

2024 nyarán a gyermekvédelmi törvényt kiegészítette a kormány, és bevezette a kifogástalan életvitelről szóló adatlapot, amit ha valaki nem ír alá, megszűnik a munkahelyi jogviszonya, és talán nem is térhet vissza a pályára. Az űrlapon nemcsak a gyermekvédelmi intézményben dolgozó személyes adatait kell megadni, hanem a vele közös háztartásban élőkét is. A kitöltőnek nyilatkoznia kell a jelenlegi és korábbi fizetéséről, a munkaidőn kívüli tevékenységeiről, sőt még arról is, hova jár szórakozni, fogyaszt-e alkoholt. De a hatóságok nemcsak kérdeznek, hanem ellenőriznek is: kimennek a gyermekvédelmi dolgozó lakására, beszélnek a szomszédokkal is. 

Ez a típusú átvilágítás a magánszférába való súlyos behatolást jelent, miközben erősen kérdéses, alkalmas-e egyáltalán a potenciális bűnelkövetők azonosítására, kiszűrésére. Viszont rendkívül megalázó azok számára, akik, mint Váradi Éva is, a fél életüket beletették a gyermekvédelembe,

borzasztóan nehéz körülmények között, alacsony fizetésért dolgoztak éveken, évtizedeken át, de kitartottak, mert szerettek volna segíteni. „Az alkalmassági vizsgálatot azért is csináltam végig, mert ott legalább csak rólam volt szó. De amikor jöttek, hogy vigyek haza nyilatkozatot a férjemnek, a nagykorú fiamnak, és a barátnőjének is, aki szintén velünk él, sőt, a szomszédokkal is beszélni fognak, azt már nagyon méltatlannak éreztem.

Azzal egyet tudtam volna érteni, ha úgy szól a jogszabály, hogy vizsgálható legyek, ha a munkáltatómban felmerül a gyanú, hogy bűncselekményt követek el, vagy kifogásolható a munkám. De azt, hogy én nem teszek semmi rosszat, csak dolgozom, és közben így vájkálnak a magánéletemben, nem tudom elfogadni” – mondja Váradi Éva. Véleményét mások is osztották, a Szabad Európa kérdésére a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság 308 fő távozásáról számolt be idén szeptember elejéig. Ezek a felmondások további veszteséget jelentenek az amúgy is erősen munkaerőhiányos, több sebből vérző gyerekvédelem számára. 

„Én ezt a szakmát tartom annyira fontosnak, mint az orvosok, művészek vagy bárki más hivatását. A szociális munka egy tanulható, magas szinten űzhető, nagyon jó szakma. És ha van egy erős szakmai identitásod, nagyobb eséllyel jutsz el odáig, hogy na, ezt már nem tehetik meg veled” – hangsúlyozza Váradi Éva. – „De nekem nagy gyerekem van, nekem már nem kell eltartani senkit. Ha engem bárhonnan kirúgnak, elmegyek takarítani. Sok kollégámnak viszont kisgyereke van, meg hitele. Vagy még annyira szereti a munkáját, hogy kitart” – teszi hozzá.     

A keserédes díj

„Én nem vagyok egy elméleti szakember, sokáig csak a gyakorlatot csináltam, nem foglalkoztam semmivel, csak a munkámmal. Az utóbbi időben lettem ilyen repülőhal, aki ránéz a tengerre” – bocsátja előre Évi, aki idén nyáron úgy döntött, nyilvánosan is kommunikálja, hogy nem fogja aláírni a kifogástalan életvitelről szóló adatlapot, ezért felmond. Ez nagyon fájdalmas lépés volt számára, hiszen részben pályaelhagyóvá vált. Posztjára sok reakció érkezett, de vannak olyan ismerősei is, akik azóta nem merik lájkolni a bejegyzéseit a Facebookon.  

A szakma egy része ugyanakkor mellé állt. Váradi Éva negyedszázados gyermekvédelmi munkájának elismerése mellett üzenetértéke is van annak, hogy 2024-ben az év szociális szakemberének választották őt – a zsűriben a Szociális Szakmai Szövetség, Szociális Munkások Magyarországi Egyesülete, az ELTE Szociálpolitikai Tanszéke, Szociális Ágazatban Dolgozók Szakszervezete tagjai kaptak helyet. „Nagyon jólesett a díj, megerősítette bennem, hogy ki kell tudnunk állni magunkért, akár ennél kisebb dolgok kapcsán is.

Időnként igenis harcolni kell, mert csak így tudjuk a klienseinket is képessé tenni arra, hogy harcoljanak önmagukért” – mutat rá Évi, aki bízik abban, hogy a döntéshozók jobb belátásra térnek, visszavonják az új jogszabályt, és érdemi módon fejlesztik majd gyermekvédelmet.     

Táncolni a gyerekekkel

Váradi Éva egy VIII. kerületi ifjúsági közösségi tér munkájához csatlakozott, ahova a környék leghátrányosabb helyzetű gyerekei járnak. Évi feladata, hogy a szociális munkát vigye be ebbe az alacsonyküszöbű szolgáltatásba, ahol alapvetően szabadidős tevékenységeket szerveznek: a pingpongozástól kezdve a kártyázáson át a városi sétákig, sokféle programmal várják a fiatalokat. „Zseniális kollégáim vannak, és ez életem első munkahelye, ahol táncolhatok a gyerekekkel. Ez pont tegnap történt, ment a tánc, aztán hirtelen este 8 óra lett, zárt az intézmény, a kolléganőm lekapcsolta a zenét. Mondtam is neki nevetve, hogy »na, megölted a bulit, pedig ez volt az első alkalom, hogy beengedtek egy diszkóba«. Ózdon kétszer próbálkoztam, de a romáktól megtagadták a belépést. Utána nem mentem többet, nem is igen vágytam rá” – meséli. 

„De ez csak a vicc része, nagyon élvezem a munkát, sokat tanulok, és úgy érzem, lesz olyan gyerek, akinek tudok majd segíteni” – zárja Váradi Éva, az év szociális szakembere.   

Milanovich Domi