„Védtelennek éreztem magam a nevelőapámmal szemben, de a falcolást én kontrolláltam”
Az önsértés segélykiáltás a bőrön, nem pedig unaloműzés vagy divat
Az önsértés figyelemfelhívás. A belső feszültségek, traumák és érzelmi elfojtások fájdalmas lenyomata, amivel egyre több fiatal küzd világszerte. Hogyan ismerhetjük fel a jeleket, mit tehetnek a szülők és a barátok? Ennek járt utána dr. Fehér Tibor Dániel klinikai szakpszichológussal és Reményiné Csekeő Borbála családterapeutával, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetőjével Simon Eszter.
–
Egyes könyvek olyan hatással vannak ránk, mintha erőteljes álomból ébrednénk: a képek beleégnek az emlékezetünkbe, szinte árnyékként követnek, sokszor napokig magunkban hordozzuk őket. Ilyen Holly Bourne Barátnők voltunk című kötete is, egy szívszorító történetet a barátságról, fájdalomról és a múlt sebeinek feldolgozásáról, amely a Libertine Könyvesbolt kiadásában jelent meg. A történet két idősíkon játszódik: az egyik a szereplők középiskolás éveibe kalauzol, amikor Fern és Jessica elválaszthatatlan barátnők. A másik pedig a jelenben, ahol már felnőttként próbálják begyógyítani a múlt sebeit és újraértékelni kapcsolatukat. A borító ellenére a regény közel sem könnyű olvasmány. A szerző fontos témát állított a regény középpontjába: a kamaszkori falcolást.
Fern tinédzserként önsebzéssel próbálja tompítani a szorongást, a haragot és a bizonytalanságot. Holly Bourne olyan fontos kérdéseket jár körbe, mint hogy mit tehet a szülő, hogyan segíthet úgy, hogy az tényleg hasznos legyen, hogyan kezelje a saját félelmeit. Hogyan viszonyulnak mindehhez a kortársak, és milyen szerepe van a legjobb barátoknak?
A könyv olvasása közben végig az motoszkált a fejemben: mi játszódik le pontosan, mielőtt valaki ilyen módon bántja önmagát? Erre a kérdésre válaszolt Maja, aki mára mentálhigiénés szakemberként önbántalmazó kamaszoknak segít.
Maja az Ecseri út és a Pöttyös utca metrómegálló között értette meg, mit jelent a falcolás. „Hazafelé mentem a suliból, amikor a mellettem ülő srác karján életemben először közelről láttam vágásnyomokat. Otthon azonnal fogtam egy tűt és addig karcoltam a bőrömet, amíg kicsurrant az első vércsepp” – emlékszik vissza.
Tizenhárom évesen kezdte falcolni magát: „elsőre elég volt ennyi, de később ollót, konyhakést és borotvapengét használtam, mert egyre erősebb fájdalomra volt szükségem, hogy megnyugodjak. Vágás közben úgy éreztem, végre az én kezemben van az irányítás.”
Maja akkoriban veszítette el az édesapját. Az édesanyja hamar újraházasodott, ám a férfi játékfüggősége többször is veszélybe sodorta a család anyagi biztonságát, ráadásul rendszeresen bántalmazta Maját és a testvéreit.
„Védtelennek éreztem magamat a nevelőapámmal szemben, de a falcolást én kontrolláltam.” Maja évekig bántotta magát, mire az iskolapszichológus észrevette a vágásnyomokat. A kamaszlány elfogadta a segítséget, de néhány ülés után úgy érezte, a szakember nem érti meg. Időközben Maja édesanyja távoltartási végzést kért a férje ellen, de amikor a férfi ennek ellenére újra a család közelébe került, Maja olyan mély vágást ejtett magán, hogy a sebet össze kellett varrni. „Anya borzasztóan aggódott értem, de nem értett meg. Akkor hagytam abba a falcolást, amikor a nevelőapám hirtelen meghalt. Hatalmas megkönnyebbülés volt, és többé nem éreztem késztetést, hogy bántsam magam.”
Mit jelent pontosan az önsértés, és kiket érint?
Az önsértés – amely a brit Mental Health Foundation szerint leggyakrabban vagdosás, de ide sorolható az égetés, túlzásba vitt testmozgás, karmolás, mérgezés, vagy egyéb szándékos fájdalom okozása is – olyan viselkedések gyűjtőfogalma, amelyekkel a (jellemzően) kamaszok szándékosan kárt okoznak magukban. A probléma világszerte egyre több tinédzsert érint. A legveszélyeztetettebb korosztály a 12–16 év közöttiek, különösen a lányok, akik majdnem kétszer nagyobb eséllyel válnak önsértővé, mint a fiúk. Dr. Fehér Tibor Dániel klinikai szakpszichológus kiemelte, hogy a kisebbségi és alacsonyabb osztályhelyzetű fiatalok körében nagyobb az önsértés előfordulása.
A Magyarországon végzett felmérések szerint a középiskolás diákok 41,2 százaléka legalább egyszer elkövette már, de különböző nemzetközi kutatások is hasonlóan magas arányokat mutatnak.
Az Egyesült Királyságban a 15–16 éves fiatalok 20 százaléka számolt be önsértésről, míg az Egyesült Államokban ez a szám 17,2 százalék. Ausztráliában a 12–17 évesek 10 százaléka vallotta, hogy az elmúlt évben bántotta magát, Kanadában pedig a középiskolások 14 százalékát érinti a probléma.
Az öngyilkosság előszobája, vagy segélykiáltás?
A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány álláspontja szerint, bár az öngyilkossági szándékkal és anélkül végzett önsértés közötti kapcsolat rendkívül komplex, az önsértés sok esetben a későbbi öngyilkossági gondolatok, kísérletek előzménye lehet. A nem öngyilkossági szándékkal végzett önsértés az érzelmek kezelésének „csupán” egy módja, amely során az érintett, más eszközök hiányában, a test felszínén végzett önsértéssel próbálja levezetni a benne lévő feszültséget. Dr. Fehér Tibor Dániel szerint az önsértés sok esetben egy meglévő mentális probléma kísérőjelenségeként jelentkezik. A klinikai szakpszichológus hozzátette, számos kutatás igazolja, hogy a családi előtörténetben előforduló önsértés vagy öngyilkosság jelentősen növelheti a későbbi önbántalmazás kockázatát.
Mi okozza, mi áll a háttérben?
Az önsértés háttere igencsak összetett, a szakértők szerint számtalan magyarázata lehet, hogy miért alakul ki, abban azonban egyetértenek, hogy a szorongás, a depresszió, az evészavar, a borderline személyiségzavar, a poszttraumás stressz, a trauma, az elhanyagolás, valamint a stresszes élethelyzet növelheti az önsértés kockázatát, különösen, ha valamilyen korábbi bántalmazás vagy abúzus áll a háttérben.
Reményiné Csekeő Borbála, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetője, családterapeuta, pszichodráma-vezető és szupervizor hangsúlyozta, hogy az önbántalmazás minden esetben egy mélyebb probléma tünete. „Egy kamasz testén, minden önmagának okozott sérülés segélykiáltás.” A szakértő azt is kiemelte, hogy a szülőknek jelentős szerepe és felelőssége van az önsértésben.
„Egyetlen gyermek sem úgy jön a világra, hogy képes megnyugtatni magát, ahogy azt is meg kell tanulnia, hogyan lehet mások és önmaga bántása nélkül kifejezni a haragját vagy fájdalmát. Ebben hatalmas szerepe van annak, hogy az első években legyen a gyereknek olyan empatikus és válaszkész gondozója,
aki szerető gondoskodással megtanítja megkülönböztetni az éhséget a fáradtságtól, megerősíti abban, hogy rendben van, ha megijed egy új ingertől vagy szomorú a homokozóban elveszett kislapát miatt.”
Az alapítvány szakmai vezetője szerint sokan azért bántják magukat, mert ez az egyetlen megküzdési módszerük a frusztrációval, haraggal, gyásszal, szomorúsággal vagy az ürességérzettel szemben. Ezt támasztja alá az a 2017-es kutatás is, amely szerint az önsértés mögött gyakran az érzelemszabályozás hiányosságai állnak. „A Kék Vonal Lelkisegély-vonalhoz forduló fiatalok közül sokan számolnak be arról, hogy a testi fájdalom ideiglenesen csökkenti a belső feszültséget és elhiteti velük, hogy ők irányítanak. Ez azonban csak átmeneti megoldás, amely nem oldja meg a feszültséget okozó belső és külső konfliktusokat” – magyarázta az alapítvány szakmai vezetője. Dr. Fehér Tibor Dániel szerint könnyű belecsúszni az önsértő viselkedésbe. „Ez egy ördögi kör, hiszen a serdülők megtanulják, hogy az önsértés gyors és egyszerű módszer az érzelmi feszültség levezetésére.”
Reményiné Csekeő Borbála rámutatott, hogy a hétköznapokban enyhébb formában mindannyiunknál jelen van az önsértés, hiszen a fizikai fájdalom ideiglenesen elnyomhatja a lelki fájdalmat. „Ilyen amikor valaki zavarában a szájába harap, ökölbe szorítja a kezét, vagy belerúg valamibe.” A szakértő szerint pontosan ahogy a káromkodás, úgy az önbántalmazás is egyfajta függőséget okozhat, ami egy újabb spirál, hiszen az önsértéshez általában szégyen, bűntudat és a titok társul, ami hosszú távon elszigetelődéshez vezethet.
„Újra vágni kezdtem a combomat, hogy kicsalogassak magamból valami érzelmet, de nem sokat használt. Előadtam a terapeutámnak, hogy milyen jól vagyok, aztán hazamentem, és nekiestem a bőrőmnek” – írja le regényhőse, Fern érzéseit Holly Bourne. De vajon az üresség is kellő motiváció lehet a fájdalomra? Vagy ez csak az író fantáziája? Reményiné Csekeő Borbála elmondása alapján számos fiatalnál az üresség érzése gyakori közvetlen kiváltó ok (vagyis nem írói fantázia szüleménye).
„Nemritkán halljuk, hogy »megvágtam magam vagy megégettem magam, mert akkor legalább érzek valamit«. Az üresség nehezen elviselhető érzelmi állapot. A kérdés az, hogy mi van a flegmatikus felszín mögött? Mennyi elfojtott harag, bánat, mennyi szőnyeg alá söpört sérelem vagy meg nem élt gyász?” – teszi fel a kérdést a szakember.
Mit tehet a szülő? Mit mondjon, mit csináljon?
A szakértők hangsúlyozták, hogy semmiképp se bagatellizáljuk a problémát. A regényben Fern édesanyja gyakran olyan mondatokat mond a lányának, mint hogy „Nem értem, miért csinálod ezt, miközben mindened megvan!; Jó dolgodban azt se tudod, mit kezdj magaddal!; Hagyd abba ezt a hülyeséget!” Ugye, milyen mérgező kijelentések? Nem csoda, ha szülőként mégis kiszalad a szánkon, a szakértők szerint azonban nem szabad hibáztatni és felelősségre vonni, érzelmileg zsarolni a bajban lévő kamaszt, aki nem brahiból és végképp nem jókedvében vagy unalmában falcolja magát.
A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány honlapján hosszabb összefoglalókat is találni arról, hogyan lehet jól segíteni, de Reményiné Csekeő Borbála is megosztotta a legfontosabbakat. „Teremtsünk biztonságos környezetet, ahol a gyerek szabadon kifejezheti az érzéseit, a félelmeit vagy a haragját, de fontos, hogy mi ne fejezzük ki a dühöt, mutassunk támogatást és elfogadást. Fontos, hogy ne mondjuk egyszerűen, hogy »hagyja abba«, mivel az önsebzés gyakran addiktív, és a leállás nem csupán elhatározás kérdése. Ne gondoljuk, hogy csak figyelemfelkeltés vagy egyszeri eset.”
Lássuk tehát a hasznos módszereket! Igaz, elsőre talán nem mindig tűnnek igazán hasznosnak, a szakértők szerint azonban valóban működnek.
Az első lépés tehát az, hogy a probléma felszínre kerüljön. Reményiné Csekeő Borbála szerint fontos, hogy konfliktus- vagy stresszhelyzet esetén a kamasz találjon olyan tevékenységet, ami hasonló feszültségoldó hatást nyújt, mint az önsebzés. Ilyenkor a következőket érdemes kipróbálnia:
-
vágjon szét egy műanyag palackot, kartont, régi ruhadarabot;
-
üssön egy párnába;
-
tépjen szét valamit;
-
végezzen olyan izommunkát igénylő tevékenységet, amibe belefolynak az indulatok.
Hatásosabb, ha közben hangot is ad, káromkodik, üvölt, kimondja, honnan jön a düh, mivel kapcsolatban jelent meg. Ha a kamaszt az üresség és/vagy tompaság terelné az önsértés felé, akkor olyasmit érdemes csinálni, ami intenzív fizikai élményt kelt:
-
rágjon borsot vagy gyömbért;
-
dugja az ujját egy percre valami fagyos dologba;
-
vegyen hideg zuhanyt.
És ami a legfontosabb: a falcolás ne legyen tabu! Reményiné Csekeő Borbála úgy tapasztalja, hogy még mindig kevés szó esik az önbántalmazásról. A tinédzser számára különösen fájó lehet, ha a felnőttek a hegek eltüntetésére helyezik a hangsúlyt – még akkor is, ha ezt a legjobb szándékkal teszik, például azért, hogy megóvják a bántó pillantástól.
A valódi segítség az, ha a felnőttek abban támogatják a fiatalt, hogy képes legyen elfogadni és szeretni önmagát az önsértés nyomaival együtt is.
Mi a közösség szerepe, hogyan segíthetnek a barátok?
A regényben nagy szerepet kap a barátok megtartó ereje, ami nagy kincs, ám kamaszkorban egyáltalán nem meglepő, ha csak kevesen tudnak jól segíteni a barátjukon.
Bence nyolcadikban vágta meg magát először, mert úgy érezte, muszáj tennie valamit, ami tompítja az iskolatársai gúnyolódását. Elhitte a bántó szavakat és idővel azonosult velük. Bence már egy éve falcolta magát, mire a szülei észrevették. Egy nap arra értek haza, hogy fiuk a szobájában fekszik, a keze tele van friss vágásokkal. Bence szülei megrémültek, mentőt hívtak, de teljesen tanácstalannak érezték magunkat, mert elmondásuk szerint semmi nem utalt Bence állapotára. Édesapja az évek elteltével mégis magát okolja, mert visszagondolva úgy látja, nem vették észre a jeleket. A vidám, beszédes fiú visszahúzódó lett, szabadidejében egyre többet videójátékozott. A szülők családterápiába mentek a fiukkal, és a pszichológus javaslatára Bencét új iskolába íratták.
„Sokkal durvábban is elfajulhatott volna a helyzet. Szerencsés vagyok, hogy a szüleim megpróbáltak megérteni, nem hibáztattak. Két éve terápia után kezdett javulni a helyzet. Akkor már nem vágtam magam, de még hosszú ideig az lett volna az első dolog, ha valami negatív dolog történt vagy ha feszültnek éreztem magam, szorongtam. A terapeutámnak, a szüleimnek és az új iskolának köszönhetem, hogy ma itt lehetek” – meséli Bence, akit az új barátai és a kosárlabdaedzője is támogatott a felépülésben.
Reményiné Csekeő Borbála szerint minden olyan tevékenység, program és közösség segít, ahol a fiatal megélheti az elfogadást. A szakértő gyakran találkozik azzal a tévhittel, hogy az önsebzést a kamaszok pusztán egymástól „tanulják el”. „Tény, hogy a megküzdési stratégia kiválasztásában előfordulhat mintakövetés, és lehet az önbántalmazás egy olyan feszültséglevezető eszköz, amit más kortársaktól lát a fiatal. De egyrészt ugyanígy láthat (jó esetben) pozitív példákat is arra, hogyan lehet megküzdeni a stresszel, illetve azt is érdemes leszögezni, hogy
ha egy tizenéves alapvetően jól van, nincsenek nehezen kezelhető rossz érzései, rendben van magával és a világgal, akkor pusztán azért, mert másoktól látja, nem fogja rendszeresen bántani magát.”
Segítségkérés (ha van kitől)
Dr. Fehér Tibor Dániel és Reményiné Csekeő Borbála egyöntetűen pszichoterápiát javasolnak, ám az alapítvány szakmai vezetője hozzátette, hogy kicsit más a helyzet, ha egy jól beazonosítható egyszeri trauma áll a háttérben, mintha a fiatalnál van más diagnosztizált probléma, például autizmus-spektrumzavar vagy ADHD is nehezíti a helyzetet. Ilyen esetben különösen fontos lenne a családterápia, azonban az alapítvány munkatársai úgy tapasztalják, hogy ez sajnos sok fiatalnak egyáltalán nem elérhető.
„Az ingyenes, állami ellátás területileg nagyon egyenetlen, sőt a nagyvárosokban is jellemző, hogy egy gyermek pszichiátriai diagnózisát nem követi pszichoterápiás folyamat. Sokszor az iskolapszichológusoknál vagy a családsegítő központokban dolgozó szakembereknél derül fény az önbántalmazásra, de nem tudják tovább küldeni a gyereket. Gyakran még azok a családok is hiába keresnek segítséget, akik megtehetik, hogy fizetik a magánellátást, de elképesztő hosszú várólistákkal találkoznak, vagy azzal a (szakmailag érthető) válasszal, hogy a szabad kapacitással rendelkező pszichológus klinikai kompetenciákat igénylő eseteket nem tud vállalni” – mondta Reményiné Csekeő Borbála.
Anna tizenöt éves korától négy éven keresztül falcolta magát. A szülei néhány év után tudomást szereztek róla, de a család anyagi helyzete miatt nem engedhették meg, hogy segítséget kérjenek, az állami helyeken pedig olyan hosszú volt a várólista, hogy soha nem jutottak sorra. Anna azt meséli, őt a szerelem rángatta ki a gödörből: tizenkilenc évesen találkozott Petivel.
„Életemben először megtapasztaltam a teljes elfogadást.
Petit nem zavarták a nyomok, én mégis cikinek éreztem. Sokáig zavarban voltam, ha egymás kezét fogtuk az utcán. Úgy éreztem, mindenki minket bámul, és biztos arra gondolnak, hogy mit keres ez a lány egy ilyen helyes fiú mellett.”
Anna és Peti kilenc év után szakítottak, ezután néhányszor előfordult, hogy Anna stresszes helyzetekben újra falcolni kezdett. Anna két éve újra boldog párkapcsolatban él, de elmondása szerint fél, hogy egy esetleges szakítás újra előhozná a berögzült megküzdési módot. „Tizenhat éves korom óta járok terápiába, de úgy érzem, még mindig nincs meg a probléma gyökere. Épp néhány hete érett meg bennem a gondolat, hogy talán valami más típusú terápiára lenne szükségem.”
Mi a legfontosabb üzenet?
A nulladik lépés tehát az, hogy ne tabusítsuk a problémát! A hasznos segítségnyújtáshoz biztonságos környezetre van szükség, amit azonban biztos alapok híján nem könnyű kamaszkorban kiépíteni. Reményiné Csekeő Borbála szerint,
ha évekkel ezelőtt volt az utolsó igazi, őszinte beszélgetés, ha nincsenek közös programok, vagy a család rendszeresen kerülte a fájdalmas témákat, valószínűleg a szülők is segítségre szorulnak.
Érdemes tehát mindenkinek magába néznie, de ami talán ennél is fontosabb, bármennyire elcsépelt, nem szabad megfeledkezni róla, hogy az önsértésből van kiút.
Ha Ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőket segítő, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! 24 éves korig a Kék Vonal telefonszáma is hívható: 116-111. Amennyiben másért aggódik, ajánljuk az Alapítvány az Öngyilkosság ellen honlapját, amelyet ITT ér el. További tájékoztató, illetve – szakember segítségével igénybe vehető – önsegítő eszközt pedig ITT talál.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61