Szülőbántalmazás: Amikor a szülő fél a gyerekétől (okkal)

–

Szülőbántalmazásról (angolul: Child and adolescent to parent violence and abuse, CAPVA) akkor beszélünk, amikor egy gyerek a saját szülője ellen fordul, a szülőkkel vagy gondviselőkkel szemben káros, sok esetben irányító módon viselkedik, fizikailag, érzelmileg bántja, elveszi a pénzét vagy erőszakkal kényszeríti annak átadására, adott esetben eladja a szülő vagyontárgyait. A legtöbbször már felnőtt emberről hallunk, aki idősebb szülőjével bánik így, és sokkal ritkábban beszélünk azokról a gyerekekről, akik szüleik ellen fordulnak. Nem véletlenül.

Mi akadályozza a segítségkérést?

Segítséget kérni a legtöbb embernek nem magától értetődő, és nem is egyszerű. Egy olyan helyzetben pedig, amelyben a szülő a saját gyerekével szemben kérne védelmet vagy segítséget, extrém módon az, hiszen közben meg kell küzdenie saját nevelési kudarcával, a bűntudattal és a szégyennel is.

Néhány példa arra, hogy az ilyen helyzetben lévő szülők miért halogatják segítségkérést:

• olyan régóta tart már a bántalmazás, hogy a mindennapok részévé vált, és ez lett a normalitás
• a szülők is el vannak akadva annak kérdésben, hogy hol van a határ a problémás, nehéz kamaszkor, valamint a konkrét bántalmazás között
• a saját belső hangjuk is állandóan azt ismételgeti, hogy „ez a te hibád”, nem akarják ezt még másoktól is hallani
• félnek a hatóságoktól: vagy azért, mert a gyerekkel szemben eljárás indulhat, vagy azért, mert kiemelhetik a családból
• nemcsak a segítségkérés nehéz, hanem az is, hogy egyáltalán kihez, hova és hogyan lehet segítségért fordulni
• van korábbi rossz tapasztalatuk a gyerekvédelem és az igazságszolgáltatás terén

Mire lenne szükség ahhoz, hogy ezek a szülők bátrabban kérjenek segítséget?

Először is magának a társadalomnak kellene többet tudnia arról, hogy mi állhat az ilyen ügyek hátterében.

A szülők akkor kaphatnak megértést és segítséget további vádak, bűntudatkeltő kommentárok helyett, ha a szakemberek és a család környezete is nagyobb érzékenységgel és tudással fordul a téma felé.

Arra is nagy szükség lenne, hogy igazi, őszinte segítő beszélgetésekben vehessenek részt a szülők és a család minden tagja, kimondhassák a valódi problémákat, és azok értő fülekre találjanak. Hogy kimondhassák: félek a gyerekemtől. Félek, hogy meg fog ütni, vagy valamilyen súlyos dolgot tesz ellenem.

Gyakran előfordul, hogy a problémára akkor derül fény, amikor a fiatal a gyerekvédelem vagy az igazságszolgáltatás rendszerébe kerül, mivel a szülők számára nagyon nehéz még csak megnevezni is a problémát, nemhogy segítséget kérni.

Ha testvér is van a családban, akkor a szülők az ő érdekében általában hamarabb fordulnak a segítő szolgáltatások felé, de sok esetben ott is a testvér van a fókuszban, és nem mindig derül ki, hogy a gyerek a szülővel szemben is bántalmazó.

Kamaszkor nehézségei vs. szülőbántalmazás

Tudjuk, hogy a kamaszkor sok nehézséggel jár(hat) a gyereknek és a szülőknek egyaránt. Ebben az időszakban a szülők sűrűbben teszik fel maguknak a kérdést, hogy vajon mit rontottak el. Tényleg ennyire rossz szülők lennének? Olyan bántó szavakat is kaphatnak, amelyeket úgy éreznek, egyáltalán nem érdemelnek meg. Mindez még beleférhet abba, hogy azt mondjuk: ez „csupán” életkori sajátosság, nehéz kamaszkori adottság.

Azonban van egy kérdés, amire ha választ adunk, az rámutat a különbségre a nehéz kamaszkor és a bántalmazás között. Így hangzik: félsz-e a saját gyerekedtől?

Amikor egy szülő fél a saját gyerekétől, akkor elkezdi saját viselkedését és akár életkörülményeit is úgy alakítani, hogy minél inkább kerülje a konfliktusokat vagy egyáltalán a találkozásokat. A vacsoráját a saját szobájában eszi meg, lábujjhegyen jár akkor, amikor a gyerek is otthon van. A félelem miatt a szülő egyre több olyan helyzetet teremt, amelyet a gyereke helyesel. A gyerek viselkedésével megalázza és zavarba hozza a szülőt, esetleg azzal fenyegetőzik, hogy elhagyja az otthonát, kárt tesz magában vagy egy másik családtagban, ha a szülő nem tesz eleget a kívánságainak. Erőszakkal vagy a rendőrség hívásával fenyegetőzik, amennyiben nem teljesül az akarata.

Miért viselkedik így egy gyerek a saját szülőjével szemben?

Természetesen nincs egyetlen magyarázat arra, amely a szülő bántalmazását teljes egészében megmagyarázná. Vannak már kutatások (ITT, ITT és ITT) a témával kapcsolatban, és találunk tanulmányokat azokról a családokról, ahol szülői bántalmazás történik. Mindezek azt hangsúlyozzák, hogy ez a kérdés túlmutat a szülő-gyerek kapcsolat milyenségén. Fontos az iskolai kapcsolatok, a családi és tágabb közösségben elfogadott viselkedési normák kölcsönhatása is.

A vizsgálatok azt mutatják, hogy az erőszak leggyakrabban az anya ellen irányul, és a legtöbbször a fiúk okoznak kárt, de az apák és a lányok is gyakran érintettek.

Nincs egyetlen ok, de számos összefüggést azonosítottak, egyebek közt a korábbi családon belüli erőszakot, a serdülőkorúak kábítószer-használatát, a családi élet rendezetlenségét, a gyerek idegrendszeri fejletlenségét, rossz mentális egészséget, neurodiverzitást, korábban elszenvedett traumát, valamint az érzelemszabályozással, a jogosultsággal kapcsolatos szempontokat, pszichés betegséget, valamint a fiatalok túlzott igényérzetét. Azok a gyerekek, akiket súlyosan bántalmaztak szüleik, nagyobb eséllyel fognak aztán ellenük fordulni, amint megváltoznak az erőviszonyok.

Többször előfordul, hogy azokban a családokban, ahol a gyerek azt tapasztalja meg, hogy például az anyjával megalázóan, megszégyenítően beszélnek és bánnak, a későbbiekben saját maga is ezt a magatartást követi majd. A család szintjén jelentkező további tényezők lehetnek a rossz szülő-gyerek kommunikációval kapcsolatos problémák, valamint az a szülői gyakorlat, amely vagy egyáltalán nem határoz meg szabályokat és korlátokat a gyerek nevelése során, vagy épp ellenkezőleg, túl sok és túl kemény ellenőrzést és szigort alkalmaz.

Milyen szülő hívja ki a gyerekére a rendőröket?

Igazán bajban van és kétségbeesett az a szülő, aki nem lát más lehetőséget a gyerekével egy aktuális probléma kezelésére, mint azt, hogy kihívja a rendőröket.

Sok szülő még akkor is halogatja a rendőrség tárcsázását, amikor a helyzete már igazán kritikus és veszélyes.

Ez nem is meglepő, hiszen nagyon sok minden tarthatja vissza őket.

Egyebek közt: nem akarják, hogy a gyerek büntetett előéletű legyen. Nem tudják, hogy a rendőrség komolyan veszi-e majd a helyzetet, nem bíznak az igazságszolgáltatás rendszerében, mert volt már rossz tapasztalatuk. Magukat is bűnösnek érzik, aggódnak amiatt, hogy mások mit fognak mondani, illetve félhetnek attól is, hogy a gyereket gondozásba veszik.

A szülők bántalmazása nem egy adott társadalmi réteg sajátja, hanem szinte bármelyikben előfordulhat – akár jó anyagi helyzetben élő, a gyerekeikre többé-kevésbé megfelelően odafigyelő családokban is.  

Amit egy bántalmazott szülő gondolhat és érezhet

Hogy mi zajlik ilyenkor a szülő fejében? Íme, néhány a jellemző gondolatok közül:

• Teljesen egyedül vagyok. Még a legközelebbi barátommal sem vagyok képes megosztani ezt a problémát.
• Szeretem a fiamat/lányomat, csak azt akarom, hogy az erőszak véget érjen.
• Elvesztettem a családom/barátaim többi tagjának tiszteletét.
• Az én hibám. Miattam viselkedik így.
• Hogyan ismerjem el, hogy az egyik gyerekem bántalmaz engem? Annyira szégyellem magam!
• Félek. Ez egy múló fázis vagy még rosszabb lesz?
• Tehetetlennek érzem magam. Nem látom, hogyan tudnám megoldani ezt a problémát.
• Nem tudok bízni a saját fiamban/lányomban. El kell rejtenem a pénztárcámat, és éjszakára zárva kell tartanom a hálószobám ajtaját – kimerült és depressziós vagyok. Kihez fordulhatok?
• Szülőként kudarcot vallottam.

Ahogyan a gyermekbántalmazás, kapcsolati erőszak, vagy bármely családon belüli bántalmazás, úgy a szülőbántalmazás is sokszor a család „magánügyének” számít, így valódi segítségnyújtást nem, vagy csak nagyon későn kapnak a bántalmazottak.

Mit lehet mégis tenni?

Talán a legfontosabb, hogy elkezdjünk erről beszélni, és kilépjünk a „biztos a szülő tehet róla”, valamint a „megérdemlik, hogy így jártak” típusú sablonokból.

Vannak élethelyzetek, amelyekben a kényszerű együttélés eszkalálja a helyzetet, és minden megoldódna, ha a gyerek elköltözhetne otthonról. Máskor a gyereknek kellene szakmai segítséget kapnia – kérdés, hogy a mai magyar ellátórendszerben erre a nagyvárosokon kívül hol van esély. És persze vannak helyzetek, amikor a családot mint egységet kellene megtámogatnia a segítő szolgáltatásoknak.

Jó lenne nem pálcát törni senki felett, és még jobb, ha azt sem tabusítanánk, amikor egy gyerek bántalmazóvá válik. Nincs olyan gyerekjog, ami felmentést ad a bántalmazás alól, mi több, nagyon fontos, hogy a gyerek megfelelő válaszokat kapjon arra, ha átlép egy határt.

Az lehet a megfelelő válasz, ami a gyerek szükségleteiből indul ki: szakember bevonása, a támogató szolgáltatások elérhetősége, a tér, hely, idő biztosítása, valamint az erőszakmentes kommunikáció és a helyreállító igazságszolgáltatás.

Társadalomként, közösségként, ha komolyan akarjuk venni az erőszakkal kapcsolatos zéró toleranciát, akkor őszintén szembe kell néznünk minden helyzettel, amiben megjelenik a bántalmazás, és azt komolyan véve, mindent meg kell tennünk a megelőzés érdekében. Érdemi választ kell adnunk rá, ha már bekövetkezett. A szülőket ugyanúgy nem lehet cserben hagyni, ha áldozattá váltak, ahogyan a gyerekeket sem. 

Gyurkó Szilvia