Úri huncutság vagy káros szenvedély? – A 144 éves belvárosi pipabolt története

–

Mióta a főváros múltidéző üzleteit kutatom fel, visszatérő szomorúsága a riportjaimnak, hogy a sokat látott boltocskák, az ország ékszerdobozai nem sokáig maradnak már fenn. Patinás régi helyek, a jelenhez alig-alig idomíthatók, és hiába a jelenlegi tulajdonosok minden próbálkozása, folyamatosan kilógnak a mindennapokból. Olyan tudást hordoznak, amit egy ma élő ember nehezen érthet meg: a közösségi erőről, az összefogás, az együtt dolgozás fontosságáról tanúskodnak, és hirdetik is utolsó erejükkel, hogy egyénileg nehéz érvényesülni. Már a puszta létezésükkel szembemennek jelenünk meggyőződésével, ismerik be a tulajdonosok, akiknek a büszkeség mellett folyamatos megélésük a tehetetlenség.

Ugyanezt tapasztalom a Gallwitz látogatásakor is. A név a pipagyűjtők és a dohányzás kultúrája iránt érdeklődők számára ismert márkává vált az idők folyamán, a pipák mellett egyéb dohányzási kellékek széles választékát is megtalálni náluk. A Régiposta utcáról kanyarodom a szobányi üzlethelyiségbe, stílusa polgári nappalit idéz. Egy 1800-as évekbeli antik csillár világítja meg, de a helyiség még így is sötét, XIX. századi minden tekintetben, állapítom meg. Két díszes fotel teszi otthonossá – mint később megtudom, a dédapa és dédanya rendelésre készített bútordarabjai ezek, száz éve fogadják a látogatókat, akik komótosan el is helyezkednek bennük, ha nagy döntés előtt állnak.

Pipavásárlást ugyanis nem kapkod el az ember, a két fotel pedig valamiképpen megidézi a régi kiszolgálást, okosabb lesz a vásárló, ha megpihen bennük egy kicsit. 

És pihenni, gondolkodni bőven van lehetősége az odalátogatónak, mert mostanság naponta csupán tíz embert kell kiszolgálni – részletezi Zöllner Viktor, az ükunoka kiemelve, hogy a pipabolt valamikor a főváros ékessége volt, státusszimbólum. Aki igényes volt, biztosan onnan vásárolt magának kiegészítőket. Volt idő, amikor a Gallwitz család még gyöngyöket is fűzött, elefántcsontból készült luxuscikkeket forgalmazott, és velük együtt a kiváltságosság érzését is eladta, az országban talán elsőként.

De a Gallwitzok voltak az elsők, akik az országba hozták a madzsongot, a kínai dominójátékot, még a szabálykönyvét is lefordították, illetve árultak színházi legyezőket, elefántcsontból készült billiárdgolyókat, játékokat, rulettet, pókerkockát és ékszereket is. Mindent, amire egy pesti polgárnak szüksége lehetett.

Generációkon át öröklődött a pipabolt

Megtudom, Zöllner Viktor nagyapja törekedett arra, hogy unokájának adja át a családi örökséget. Nem született fiúgyereke, Viktor édesanyját pedig nem érdekelték különösebben a pipák, így az unokában volt minden reménye. De szinte alig mesélt a múltról, mintha szándékosan a jövőbe tekintett volna – meséli Viktor, aki ma már csak pipákat és sétapálcákat ad el. Illetve ezek kiegészítőit: állványokat, szurkálókat, öngyújtókat, tömőfákat, táskákat. Külföldi és magyar gyártók termékeit egyaránt, ez utóbbi a nagykőrösi Szabó Pipagyárból érkezik a boltba. 

A magyar pipa a kezdő pipázók számára tökéletes választás, méghozzá elérhető áron – világosít fel a tulajdonos, majd hozzáteszi, az eladáson kívül pipajavítást is vállal, sőt kedvtelésből néha készít is párat. A család ugyanis mindig értett a pipakészítéshez, meg a pipázás egész „tudományához”, ha egyáltalán létezik ilyen. Amíg beszélgetünk, sorra nyitja a vitrineket és fiókokat, megmutatja a legidősebb, XIX. századi értékes darabokat, a korszak európai trendjeit és a legmodernebbeket is, néhányat összeszerel, a szárukról, a fejükről, a kazánjukról beszél, majd a tisztításukról, a stílusukról esik szó, arról, hogy kinek mit ajánl. Én pedig döbbenten hallgatom, mert nem vagyok hozzászokva, hogy a reklámokon kívül máshol is előfordulhat olyan élethelyzet, amikor egy egészségre káros szenvedélyt ilyen szerethetően csomagolnak be.

De neki ez az élete, gyerekkorától kezdve együtt létezik a pipákkal és a pipázással, nem tudja nem szeretni – mondja, majd nyomatékosítja: tisztában van azzal, hogy káros, az egészséges életmóddal nem összeegyeztethető.

„A családunk leginkább arra volt büszke, hogy az üzlet része volt a belvárosi körforgásnak, egy fogalom volt, mindenkinek jelentett valamit. De sajnos mostanra a belváros megszűnt létezni. Turisztikai attrakció lett belőle. Eltűntek a házak lakói, velük együtt a régi üzletek is. Ma már nem ismerünk senkit, átalakult ez a városrész. Évente feleződik a belvárosi boltok száma, csak a multik tudnak megélni. Az üzleti negyed is kiszorult, a kereskedelem is eltűnt, a belváros a külföldieké lett, a turistáké, akik betérnek szétnézni, de az üzlet sikeréhez nem járulnak hozzá” – vázolja fel az általa megélt valóságot. 

Az államosítás után a dédnagymama mentette meg a pipaboltot

Noha az 1880-as évektől a Gallwitz szaküzlet beleolvadt a pesti köztudatba, és Gallwitz Lipót négy gyereke mindent megtett a bolt működtetéséért, virágkora csak 1952-ig tarthatott, ekkor ugyanis államosították, és a család teljes árukészletét elvették. Később Zöllner Viktor dédszülei váltották ki ismét az iparengedélyt, és a Párizsi utcai lakásukban alapították újra családi örökségüket, ahol egészen 2002-ig, Zöllner Viktor nagyapja, Gallwitz György haláláig folytatták a kereskedést. Ebben az időszakban hangsúlyos szerepet kapott a pipajavítás, de porcelánok és divatékszerek javításával is foglalkoztak.

Mindezt a dédmama hathatós közbenjárásával, aki a nehézségek ellenére is kitartott amellett, hogy újra engedélyt kaphassanak, és még azt is vállalta, sőt kezdeményezte, hogy otthonuk egy része alakuljon üzlethelyiséggé. A vevőkör pedig fenntartotta, bár az igények és a lehetőségek folyamatosan változtak.

Mégis épp a vevőkör lett a mindig stabil ebben a történetben. Bár nem túl népes, még a nagyszülők és dédszülők valamikori pipás vásárlóinak a leszármazottjai is visszajárnak a boltba, sokan generációk óta pipagyűjtők, a legelszántabbaknak többszázas gyűjteménnyel büszkélkedhetnek. Vannak pipák, amik 800 ezer forintot érnek, több milliós darabok is akadnak, az olcsóbbak 30–60 ezer forint körüliek. 

Azok, akik szenvedélyesen űzik ezt a hobbit, tudják, hogy a nagy árkülönbségek gyakran az alapanyagok minőségéből erednek: a fejrész növényi gyökérgumóból készül, és általában csak a készítési folyamat végén derül ki, hogy a végeredmény használható-e, vagy sem, még a legutolsó lépésnél is kibukhat, hogy hibás az anyag.

Ez a legnagyobb gyártócégeknél is lutri – avat be Zöllner Viktor, majd hozzáteszi, nehéz az alapanyaggal dolgozni. A tajtékpipákat kizárólag Törökországban gyártják, ezért is annyira borsos az áruk. A tajték ugyanis egy üledékes kőzet, amit most már nem lehet kihozni Törökországból, csakis feldolgozott formájában, de mivel porózus, könnyed anyag, amit könnyű faragni, és rengeteg nedvességet megköt, hűvös, száraz füstöt ad, sokan vágynak ilyen pipára. Ezért is népszerűek itthon a hangagyökérből készült pipák, amiket természetes szépségük és faraghatóságuk tett közkedveltté. A hangagyökér egy mediterrán eredetű cserje gumós gyökere, jól viseli a dohányzás hőjét, és kellemes illatú.

Ha a pipakedvelők minden igényét sikerül kielégíteni, még ott vannak a sétapálcák. Köztük olyanok is akadnak, amik XIX. századi stílust idéznek: ezüstfejű sétapálcák ébenfaszárral, ezek vegyülnek a modern, márványos vagy díszes darabokkal.

Zöllner Viktor elmondása szerint míg néhány évszázaddal korábban a pesti férfi nem indult el sétapálca nélkül a belvárosban, egy cilinderhez vagy egy kalaphoz gavallérbot dukált, ma a kínálatuk leginkább a botra rászorulóknak szól.

A sérült vagy beteg embereknek, akik elegáns sétapálcával akarnak megjelenni, nem pedig az egészségügyben kapható, átlagos eszközökkel mutatkozni, itt vásárolhatnak díszesebbet is – mondja, majd hozzáteszi: noha a boltnak hatalmas a múltja és különleges a kínálata, a család már hosszú ideje a merjünk kicsik maradni elvet követi. Elmondása szerint azért, mert nem szeretnének „előremenekülni”.

Bereczki Szilvia