Szabó Anna Eszter: Az én napjaimon nincs Insta-filter!

–

A tökéletesség nyomában

Az ideális reggel a közösségi oldalak alapján egy dizájnerbögrével és valamilyen meleg itallal kezdődik. Emberünk kikel a tökéletes, pihepuha, lenvászon borítású paplanok alól, belelép a plüsspapucsába, a patyolattiszta konyhába kibotorkálva főz egy teát vagy egy kávét. A gőz szépséges táncot jár a bögre fölött, amivel a kézben ki lehet ülni a rusztikus teraszra, mélyeket szippantani a friss levegőből. Ezt követheti egy kis jógázás, ami után jólesik egy kellemes zuhany. Jöhet az átöltözés, valami komfortos ruhába, amolyan lezserül stílusos otthoni viseletbe. Ezután elkészül a szivárvány minden színében pompázó, tápláló és ínycsiklandó reggeli, ami után le lehet ülni vagy el lehet indulni dolgozni. 

Nyilván ezek után, ha továbbra is az idillből indulunk ki, egy tökéletesen produktív nap vár főhősünkre, aki mindent ki tud pipálni a teendői listájáról, belefér még egy kis edzés, egy könnyű vacsora a barátnőkkel, és már jöhet is az esti rutin. A gondosan felcímkézett befőttesüvegekben tárolt gyógynövényekből és fűszerekből elkészül a tökéletes esti ital, ami ott várakozik majd az éjjeliszekrényen, hogy a selyempizsamába bújás és a soklépéses koreai arcápolási rutin elvégzése után legyen mit elkortyolni az elalvás előtti olvasás közben. 

Ilyen videókkal van tele az internet. Én nem vonom kétségbe azt, hogy

van, akinek tényleg így kezdődnek és végződnek a napjai, jó is lehet az, de gyanítom, hogy a többség valósága nagyon messze van ettől az ideális képtől.

Pedig biztosan így az egészségesebb, élhetőbb. 

Én is tudom magamról, hogy egészen más egy olyan nap, ami stresszmentesen, békésen indul, és ha esetleg úgy hajtom álomra a fejem, hogy kivételesen nem csak beesem az ágyba, hanem tudok teret adni a lelazulásnak is, akkor gyaníthatóan békésebben is alszom majd. 

A valóság égnek álló haja

Ehhez képest én legtöbbször úgy kelek fel, hogy még ki sem nyitom a szemem, az ébresztő megszólalásakor máris teendők, kipipálandó feladatok és mindenféle szorongást keltő dolog szemetével van tele a fejem. Valahogyan kimászom az ágyból, de a gyomorgörcs miatt semmi étvágyam, a kortizol már szétáradt a testemben.

Felébresztem a gyerekeket, segítek nekik felöltözni, összekészülni, reggelit csinálok, közben felhajtom az agyoncukrozott fekete teám, ráfeszülök arra, hogy én még sehogy sem állok, a férjem nekikezd az uzsonnagyártásnak, amitől máris bűntudatom lesz, hogy ezt nekem kellene. Az egyik gyerek nem talál valamit, csörtébe fogunk, hogy ki lehet a felelős, közben az órát lessük, hogy le ne késsük a buszt.

Mindent hatszor meg kell ismételnem, amitől hat negyvenötre már égnek áll a hajam, balhézunk, és a buszhoz vezető úton végig pufogok, hogy mi a francért nem lehet normálisan elindulni.

A buszon némán ülünk, aztán

a sulihoz közeledve próbálok valahogy enyhíteni a helyzeten, mégse ezt vigyék magukkal, elég, ha én kattogok majd az újabb reggeli kudarcon a nap hátralévő részében.

Persze délután próbálok kompenzálni, de a stressz addigra már leszívta az életerőmet, legszívesebben tengericsillagként szétterülve tapadnék az ablaküvegre, hogy nekem is csak annyi dolgom legyen, mint a macskának: figyelni a cinegéket a kerti diófán. 

Este újabb hajcihő kezdődik, hogy mindenki megfürödjön, pizsibe öltözzön, megvacsorázzon, rendesen fogat mosson, pisiljen, és lefeküdjön aludni. De persze ez sem feltétlenül megy simán, mert a gyerekek is fáradtak már, meg hát ki tudja, bennük is dolgozhat még a reggeli feszültség, szóval szét vannak esve, hol ezen, hol azon vesznek össze egymással, nincs kedvük semmihez, amit kérek.

Csinálnék nekik fahéjas, kurkumás, mézes aranytejet, amit úgy imádnak, de a lakás romokban, mielőtt bármibe fognék, először mosogatni, pakolni kell. Bezzeg a videókban egy morzsa sincs a konyhapulton, nemhogy olyan istenes gané, ami nálunk, mondjuk, vacsora után.

Egy ilyen nap után elevenen elemészt a kudarc érzése, és olyankor nagyon nehéz az esti meséhez hangokat utánozni, vagy jóízűen összebújni. Persze van, hogy sikerül megjavítani a napot, és olyan is van, hogy a reggel jól kezdődött, csak estére romlanak el a dolgok. De ha elromlanak, az rémes. Mert ha, mondjuk, összebalhézunk a gyerekekkel este a sok kínlódás miatt, hogy kit mikor miért kell mindenre noszogatni, akkor mire elalszanak, nagy koppanással megérkezik a mellkasomra a már jól ismert bűntudat.

A furdaló lelkiismeret monológjai

Vajon mit csinálhattam volna másképp? Mit tehettem volna azért, hogy ne rántson magával a stressz, a hajtás, hogy ne triggereljen, ha a gyerekekkel nehezebben bírok? Ilyenkor ülök a konyhában, meredek magam elé, és próbálom minden erőmmel elhitetni magammal, hogy másnap majd másképp lesz. 

És szerencsére van, hogy tényleg másképp lesz.

Van, hogy minden flottul megy, hogy álomszerűen békés a reggel, hogy összebújós, nevetgélős az altatás. Van, hogy úgy fekszem le, hogy nem érzem azt, hogy áthajtott, majd visszatolatott rajtam egy tank. Mikor mit dob a gép. 

Félre ne értsen senki, én nem hajtok ideális reggelekre vagy estékre. Tudom, hogy kisgyerekekkel egészen más, és hogy nem hasonlíthatjuk az életünket huszonéves digitális nomádokéhoz. Nem lőhetem be célnak a morzsamentes konyhapultot, a gyűrődésmentesen beágyazott ágyat, meg a háborítatlan reggeli jógázást, de azért nem feltétlenül törvényszerű, hogy a munka–gyerek–háztartás háromszögben mindenképpen meg kell fulladni.

Mostanában találtam pár olyan fogást, amik valamennyit tudnak segíteni 

Például előző nap, ha nem felejtem el, előkészítem a gyerekek ruháit, hogy azzal ne kelljen vacakolni reggel. 

Reggel igyekszem legalább pár falat banánt, vagy valami magot enni a teám előtt, és ha van annyi önuralmam, akkor fekete tea helyett chai lattét iszom, amibe nem teszek cukrot, csak mézet. 

Ha belefér, húzok egy tarot-lapot, ami nagyjából háromperces művelet, és megalapozza a napomat valami olyan gondolattal, ami eltávolít kis időre a bennem feszültséget keltő teendőktől. 

Igyekszem arra se rágörcsölni, hogy idejében elinduljunk. Ha lekéssük a buszt, jön a következő. Az ezen feszülés többet árt, mintha késünk negyedórát a suliból. Ha ezeket sikerül összehoznom, az valamennyire tud segíteni. 

Az este már nehezebb ügy, mert akkorra már általában mindenki fáradt, sokkal könnyebb elcsúszni egy banánhéjon. De ha nagyon úgy érzem, hogy már túl sok az inger, akkor ismét főzök egy teát és elvonulok pár percre, nyomatékosítva, hogy én most pár perc nyugalmat szeretnék, hogy tudjam folytatni az esti menetrendet. Van, hogy beteszem a kedvenc számaimat és olyan is, hogy a konyhai romeltakarítás közben behajtom az ajtót, és a telefonomról a Szívek szállodája szól a háttérben. Ha belefér az időbe, rajzolni, vagy gyurmázni szoktam ilyenkor a gyerekekkel, az mindenkinek jó lelassító program. 

Ezek segítenek a víz felszínén maradni annyira, hogy altatásig kihúzzam, és utána már próbálok nem csinálni semmi „hasznosat”. Minden teendőt letudok az altatás előtt, hogy aztán már tényleg csak pihenni kell. Ez persze sokszor igen sebes tempót kíván, de valamit valamiért. 

Ha a férjem is velünk van este (gyakran dolgozik éjszakába nyúlóan), akkor végre tudunk megszakítás nélkül beszélgetni, nézni valami sorozatot, filmet. Le tudok zuhanyozni anélkül, hogy közben hatszor rám nyissanak azért, mert valamit nem találnak. 

Ha nagyon nem akarnak a szorongató dolgok kimászni a fejemből, akkor listát írok, de ezt van, hogy már reggel megejtem, mert nekem segít, ha mindent egyben látok. 

Iszonyú nehéz az embernek kikapcsolnia az agyát. A teljes ideg-összeroppanásig tudjuk gyötörni magunkat azért, mert megugorhatatlan célokat tűzünk ki magunk elé, akár indirekt módon, meghajolva az összes valós és képzelt elvárás előtt.

És mintha nem lenne elég az embernek a saját hétköznapi kínlódása, közben párhuzamosan tényleg random idegenek ideálissá szerkesztett reggelei lebegnek a szeme előtt.

Én elkezdtem kigyomlálni az oldalakat, amiket követek. Ha valaki érdekes témákról gyárt tartalmat, de közben bennem valahol mégis feszültséget kelt, inkább leiratkozom róla. Igazán fontos dologról úgyse maradok le. Ám ha olyan dolgokat engedek be a hétköznapjaimba, amitől kicsinek, rossznak és egy merő kudarcnak érzem magam, akkor a saját életemről fogok lemaradni. 

Szabó Anna Eszter