–

Február az otthonban, és közben zárni kell az ajtót, mert félő, hogy a gyerek anyukája csinál valamit, amiben a szörnyű szó is benne lehet. Nem szülés utáni depresszió, az biztos. Már az is durva, hogy nem hajlandó szoptatni a gyerekét, de már tisztába sem rakja. Ez elég sok pluszmunkát ad az abban a csoportban dolgozó felnőttnek.

A zárt ajtó miatt meg állandóan csengetnek.
Fogom a kulcscsomót, odasétálok, kinyitom.
– Már egy órája itt csengetek – köszön Szandi a másik csoportból.
– Én is – zavarom össze egy pillanatra, ami elég ahhoz, hogy kizökkenjen a flegmaságból.
Elmegyek tanulni a kicsikkel.
– Kiengedsz? – kérdezi kisvártatva cigis Sanyi.
– Ja.
Visszamegyek tanulni a kicsikhez.
Csengetnek.
– Megyek! – kiáltom.
Útközben beszólok a zuhanyzóba Kevinnek, hogy most már elég, jöjjön ki.
A zuhanyzó lefolyóját valamilyen tusfürdős kupakkal szokta eltorlaszolni, hogy a tíz centi mély zuhanytálcában pancsolhasson.
Csórikám, jut eszembe mindig, amikor látom, ahogy igyekszik belegyömöszölni magát a csurig engedett zuhanyzótálcába. Kábé olyan, mint te egy durvább nap után otthon a fürdőkádban.
Csak persze a kis mécsesek nélkül, amit te a kád szélére raksz.
Aranyos.
Gyerekes. Épp ez az, amit imádok a gyerekekben.
A múltkor nem talált tusfürdő kupakot a lefolyóhoz, és nekem pont akkor nem volt időm pár percig keresni. De aztán bementem, hogy: gyere, nézzünk valamit. Éppen a cédélejátszót helyezte rá a lefolyóra, hogy az majd jól elzárja a víz útját. Mondom, hogy aranyos.
Nyitom az ajtót, Tamás anyukája az a darabos beszédével. Köszönök, fordulok, úgy mondom, hogy szólok neki.
Útközben cseng a telefon. Fölveszem, de eszembe jut, hogy nem zártam be az ajtót.
– Tessék – csend a túloldalon, majd megszólal a hang, és én már csak belekiabálok az esti rutinba.
– Beaaaaa!!! Telefon!
Szaladok tovább, mert lassan vacsora, de gyorsan vissza, bezárni az ajtót, nehogy rajtam múljon, ha például a kismama elszökik a minden elől, bár úgyis el fog. Közben Tamás anyukája ül, előtte a nejlonszatyrai, rejtély, mi lehet bennük.
Fordulok, csengetnek.
– Ó, na...
Kinyitom, Sanyi.
– Miért zártad be?
– Mert azt mondták a hangok.
Csend.
Vacsora tíz főre. Mindig kihívás. Általában nem elég. Most hot-dog. Vizet engedek, belerakom a dupla adag virslit, majd rápillantok a kicsikre. Viszonylagos nyugalom. Majd nem lesz, ha kijön Kevin a zuhanyzóból.
Erről jutott eszembe.
 – Keeeviiin!! Szállj ki a zuhanyzóból!
És már jön is a kis kamasz Petike, törülköző a derekán.
– Az a kis köcsög kifürödte a meleg vizet.
– Rossz a bojler, nem ő tehet róla.
– De mindig ez van, amikor a kicsik fürdenek.
– Még csak ő fürdött.
Csengetnek.
– Nyugi, majd fürdesz este kilenc után. Megengedem, oké?
 – Oké.
Megyek, hogy kinyissam.
Közben újra Tamás anyukája mered a lába elé, motyog valamit, talán a táskáinak, amikben bármi lehet.
Kinyitom az ajtót.
Megjöttek, akik kézműves foglalkozáson voltak.
 – Mikor eszünk? – köszönnek.
Visszazárom.
– Taaamááááááss, itt van anya! –  kiáltok, és kikerülöm a vizes lábnyomokat hagyó Kevint.
– Óó, ne már! – hallom Tamást, aztán újra csengetnek.

A 18 év körüli kispapa az, akin látom, hogy jó ideig még magára sem tud vigyázni.

Nemsokára vacsora.

Zebegényi Péter

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/marcovarro