Szabó Anna Eszter: a boszorkányság megismertette velem a szabad, zabolátlan énem

–

A boszorkányok mindig is jobban érdekeltek, mint a tündérek

Míg utóbbiak eleve varázslatos képességekkel rendelkeznek, úgy az előbbieknek rengeteget kell tanulniuk, gyakorolniuk ahhoz, hogy a hozott erejüket valóban kamatoztatni tudják, és ezt iszonyúan tiszteltem bennük. A mesebeli boszorkányokon túl mindig csodáltam az olyan típusú nőket, akikről messziről látszott, hogy ősi tudás birtokában állnak, hogy szabadabban, magabiztosabban mozognak ebben a világban és a saját testükben. Mindent megadtam volna azért, hogy én is ilyennek érezhessem magam.

Régebben rengeteget gondolkodtam azon, hogy vajon milyennek láthat(ott) a környezetem. Hozzám legtöbbször az jut vissza, hogy kedves, bohókás és közvetlen vagyok. Aztán persze nyilván van, aki szeret, van, aki nem, van, akinek sok vagyok, és olyan is, akinek át se ütöm az ingerküszöbét. Szerintem kórosan sok időt töltöttem el azzal, hogy próbáltam magam másmilyennek elképzelni, mint amilyen voltam. Persze ez valahol természetes, hiszen „a szomszéd kertje mindig zöldebb” – ám egészen más, amikor az egyenes hajú inkább göndör szeretne lenni, és amikor az áhított cél ennél megfoghatatlanabb.

Ha gyönyörűnek láttam egy nőt, valójában az fogott meg, ami sugárzott belőle. Nem a haja színét vagy az alakját méltattam, hanem a személyiségét. 

Az öntudatossága, az önbizalma, aminél vonzóbb és feltűnőbb dolog szerintem a világon nincs. Nem csoda, ha évszázadokkal ezelőtt és most is az ilyen nők verik ki mindenhol a biztosítékot. 

Én úgy akartam zabolátlan, vonzó és magabiztos lenni, hogy közben nem kerülök a figyelem középpontjába. A gyerekkori abúzus túlélőinél ez persze nem ritka dolog, ám nem ragadhatunk meg örökre ezen a szinten. Én mégis hosszú évekig maradtam zsákruhákban bujkáló, közben egy másik életről álmodozó lány.

Akkor még nem tudtam, hogy valójában nem másmilyen akarok lenni, mint amilyen vagyok, hanem egyáltalán: valamilyen szeretnék lenni – ám annak első lépése önmagam megismerése lett volna.

Aztán szépen fokozatosan beszivárgott a hétköznapjaimba a boszorkányság, és mindent megváltoztatott.

Ráhangolódni a megérzésekre

Az egész azzal kezdődött, hogy megismerkedtem a manifesztáció gyakorlatával, amit elkezdtem beépíteni az életembe és megtapasztaltam, hogy működik. Akárcsak valami varázslat. 

Érdekes, hogy nap mint nap elhangzik, hogy ne mondjunk ki rossz dolgokat, mert még bevonzzuk, de ha pozitív dolgok bevonzása kerül szóba, máris legyintünk, hogy ez csak mese habbal. Vajon abban miért nem hiszünk?

Akárhogy is, egyre többször tapasztaltam, hogy amit kimondtam, leírtam, az megtörtént. Napról napra többször eszméltem arra, hogy felteszek magamban egy kérdést, és teljesen egyértelmű jelek formájában kapok rá választ. Vagy hogy szorított helyzetek megoldódnak, amint képes vagyok arra, hogy ne feszüljek be. 

Példának okért egyszer ledöntött a lábamról valami gyerekvírus, lázas voltam, a szememet is alig tudtam kinyitni. A férjemnek aznap vidéken volt koncertje, ami általában korai elindulást és hajnali hazaérést jelent. Sokat tépelődött, nem akart otthon hagyni betegen a gyerekekkel, de egyre közeledett az indulás órája. És bár az ilyen helyzeteken általában bestresszelek, ezen a napon mégis váratlanul higgadt maradtam. Biztattam a férjem, menjen csak, úgysem tudunk mit tenni, ne aggódjon, legfeljebb mesét nézünk egész nap.

Közben pedig egy kis hang végig azt súgta: váratlan fordulat várható. Erre a férjem hirtelen felkiáltott: elmarad a koncert, mert a bizonytalan időjárás miatt a helyszín inkább esőnapot jelölt ki. Meg sem lepődtem.

Ugyanígy, amikor egyik napról a másikra új albérletet kellett keresnünk, és összesen egy olyan hirdetés volt, ami megfelelt a kritériumainknak, pontosan tudtam, hogy tökéletes lesz. Úgy mentünk az ingatlanossal találkozni, hogy én már belül éreztem: nem kell aggódnunk, lesz hol laknunk. Úgy is lett. 

Volt, hogy egy korábbi munkahelyemen egyik napról a másikra felmondtam, mert megéreztem, hogy ezt muszáj azonnal meglépnem, és másnap ajánlatot kaptam egy sokkal jobb helyre.  

Rituálékkal közelebb kerülni magamhoz

Ahogy egyre több ilyen élményem lett, az önbizalmam is nőni kezdett. Magabiztosabban kezdtem létezni a világban.

Az, hogy ráhangolódtam a megérzéseimre, az önismereti utamnak is hatalmas lökést adott. 

Aztán szép lassan beszivárogtak az életembe a különböző rituálék, a természettel való összehangolódás, és végre találtam magamban egy kis boszorkányos burkot, amin belül erősnek és magabiztosnak kezdtem érezni magam. 

Ennek az volt a titka, hogy elengedtem, mit gondol a környezetem arról, hogy kis fiolákba gyógynövényeket és fűszereket pakolgatok, hogy tarot kártyákkal segítem át magam az elakadásaimon. Hogy ásványokat teszek a párnám alá és teliholdkor papírfecnire írom, amiket el akarok engedni, hogy aztán elégessem őket, és a levegőbe szórjam a hamut. A legkevésbé sem izgat, ki mennyire tart ezek miatt bolondnak, mert ezek az apró gyakorlatok közelebb hoznak a vágyaimhoz, az önmagammal való szembenézéshez, vagy a hétköznapi stressz leküzdéséhez, mint eddig bármi. 

A traumák, amiket hordoztam magammal, átkereteződtek. Minden fájdalmas tapasztalatnak találtam helyet egy nagyobb tervben.

Bizonyos dolgokon át kellett esnem ahhoz, hogy eljuthassak ahhoz a nőhöz, aki mindig is szerettem volna lenni. A sötét oldalam is a részem, és abból is tudok erőt meríteni. 

Időtlen varázslat részévé válni

A szertartásosság és a praktikák mindennapivá válása előhozta bennem az érzést, hogy része vagyok valaminek, ami emberemlékezet óta itt van a földön. A boszorkányságban való elmerülés pedig megismertette velem a bennem rejlő zabolátlan, szabad nőt, aki igenis létezik, aki nem fél (már) attól, mit gondolnak róla, aki mer másmilyen lenni csak a saját maga öröméért. Rájöttem, hogy az a nőtípus, amit mindig csodáltam, amilyen mindig is lenni akartam, valójában mindig itt volt bennem. 

Ugyanis a boszorkányság valójában arról szól, hogy egységbe kerülünk a szándékainkkal, a vágyainkkal és ehhez olyan eszközökhöz nyúlunk, amik kiállták az idő próbáját. Itt vannak velünk és lehetőséget nyújtanak arra, hogy a használatukkal egy időtlen varázslat részeivé válhatunk.

Nem kell csúcsos sipkájú vasorrú bábának lenni, nincs szükség seprűre, fekete macskára, sem üstben fortyogó, zöld bájitalokra. Ha képesek vagyunk önmagunkból erőt meríteni, ha bízunk a saját erőnkben, a megérzéseinkben, ha képesek vagyunk szembenézni a démonjainkkal és végre nem félni tőlük, annál nincs nagyobb boszorkányság. 

Szabó Anna Eszter