A hungarikum, aminek titkát 9 varrónő ismeri: több ezer órán át készül a halasi csipke
Kiskunhalas ékkövét, a halasi csipkét a világ minden táján együtt emlegetik a brüsszeli és a velencei csipkével. Méltó vetélytársuk ugyanis, pedig ezt a hungarikumot kilenc halasi asszony varrja fáradságot nem ismerve. Királyok, császárnők, pápák, elnökök házában díszeleg a kezük munkája, és csipkéiket, mintha selyemszálból varrnák, olykor éveken át készítik. Egy csipkemedál egy munkanap, egy csipketerítő másfél-két év, míg elkészül. Méghozzá úgy, hogy a levegőben alkotják meg, hatvanféle öltési technikával, a világon egyedülálló módon. És titkukat rajtuk kívül senki sem ismeri. Bereczki Szilvia riportja.
–
A gazdák éppen betakarítanak, traktorok fordulnak ki az utcákból, a város bejáratát belengi a föld szaga. Ősz van. Az idősek a kapukra támaszkodnak, néhányan integetnek is, a fiatalabbak bicikliről üdvözlik egymást. Többen leugranak, kacagva beszélgetnek, mindenkihez van egy jó szavuk. Jól összeszökött közösség, állapítom meg, amikor másfél órányi utazás után kiszállunk az autóból a kiskunhalasi Csipkemúzeum előtt. Ha nem tudnám, eszembe sem jutna, hogy egy olyan városban járok, amely hatalmas titkot őriz. Hatalmas titkot, és még nagyobb hírnevet. Mert ki gondolná, hogy „vidéken” is vannak olyan települések, amelyek szorgalommal, különös divat- és üzleti érzékkel világhírnévre tettek szert?
Azt az áttelepedésem óta tanulgatom, hogy Magyarország részeire sokan kétféleképpen hivatkoznak: van a főváros és minden más. Azaz a vidék, amire egy átlagember, hacsak nem onnan származik, hajlamosabb kevesebb figyelmet fordítani.
Pedig ha tudnák, hogy a halasi csipke már 122 éve divatot teremt! És olyan kiválóságok otthonában is helyet kapott, mint IV. Károly és Zita királyné, Julianna holland királynő, Hitachi japán hercegnő, a libanoni és a ciprusi köztársasági elnök felesége, a japán császárné, II. Erzsébet brit uralkodó, Bush amerikai elnök felesége és a jordán királyné. Vagy azt, hogy halasi csipkét kapott már 1996-ban II. János Pál pápa is…
… akkor egy kicsit büszkébben emlegetnék ezeket az országrészeket.
Amikor belépek a szépen felújított múzeumba, az ámulatomat fokozza, hogy odabent, a kiállított dísz- és történelmi tárgyak között három finomkezű asszony leheletvékony tűvel és cérnával „satíroz”. Hat másik a műhelyben tevékenykedik. Úgy varrnak csipkét, mintha csak egy selyemszálat göngyölgetnének az ujjaik között: kimért mozdulatokkal a levegőben jár a kezük, ott is hívják életre a darabokat.
Három ablak mellett dolgoznak, méghozzá olyan játszi könnyedséggel, hogy tevékenységükről sok minden eszembe jut, csak az nem, hogy ez munka. Babusgatják, morzsolgatják a varróeszközeiket, minél tovább nézem őket, az az érzésem, hogy nem is varrónők, hanem karmesterek, akik hangok helyett cérnát vezényelnek a levegőben, és így teremtenek az alig látható cérnaszálból hungarikumot. Ezek az asszonyok, akik mostanra összesen kilencen maradtak, nagy titkot őriznek: hatvanféle öltési technikát tanultak meg az évek folyamán, rajtuk kívül senki sem ismeri a halasi csipke készítésének a módját, és mivel nagyon hosszadalmas a kivitelezési folyamat, olykor hónapokig vagy évekig dolgoznak egy-egy darabon. Így a munkájuk, ami naponta nyolc órában zajlik, megfizethetetlen.
Görnyed a hátuk, megfeszül a szemük, elzsibbad az ujjbegyük, mégis sokszor negyven év telik el az életükből így, az asztalok mellett. Többségük onnan megy nyugdíjba – meséli Szécsiné Rédei Éva, a Csipkemúzeum igazgatója, aki abba is beavat, hogy az asszonyok két kiemelkedő ember munkáját örökítik tovább.
És mint ez mostanában lenni szokott, így tudom meg, hogy a halasi csipke atyja egyébként erdélyi származású, Kolozs és Maros megyéhez kötődik. Melegség önti el a szívem, mert bármerre járok, találok egy szálat, amibe áttelepültként kapaszkodhatok. És hát hogyne lenne büszke az ember lánya, ha kiderül, hogy a földije álmodott meg egy olyan hungarikumot, ami már megalkotásának első évében világhírnévre tett szert, és mostanra egy egész várost, sőt egy járást tart fenn!
Egy erdélyi megálmodta, egy halasi megvarrta, és egy világ szeretett bele
Szécsiné Rédei Éva felvilágosít, noha Magyarországon a XVII. század óta ismeretes a csipkekészítés, akkoriban még a vert csipkének volt hagyománya, ami sokban különbözik a halasi csipkétől.
A halasi csipke csak 1902-ben jelent meg Budapesten, az Iparművészeti Múzeum karácsonyi kiállításán, de rögtön berobbant a társasági életbe és az iparművészetbe is, mert a szaklapok nagy elismeréssel írtak róla.
Illetve azonnal felfigyelt rá az akkori kulturális kormányzat, és elkezdte Európa nagyvárosaiba utaztatni, a világkiállításokon bemutatni mint a magyar iparművészet és kézművesség kiemelkedő darabját.
„Kevés olyan manufaktúra létezik Magyarországon, ami 122 évig maradt fenn – így bár fiatalnak tűnhet a halasi csipke, mégis nagymúltú és példaértékű” – részletezi a múzeumigazgató, majd hozzáteszi, a csipke szülőatyja, Dékáni Árpád, a helyi gimnázium rajztanára volt, egy igazi polihisztor. Megálmodta a magyar varrott csipkét, ő volt az, aki először alkalmazott magyar motívumokat a csipkerajzain, és még a kialakításához szükséges módszereket is kigondolta. Ezekkel egyébként több hímzőnőt is felkeresett.
„Valamennyi kivarrhatatlannak ítélte meg. Ekkor érkezett haza Kiskunhalasra Markovits Mária, aki tehetséges varrónő hírében állt, Budapesten tanulta a szakmát. Hagyta a nagyvárost, hogy a beteg édesanyját ápolhassa, és szülővárosában egy varróműhelyt nyitott, ennek köszönhetően találkozott Dékánival.
Elvállalta, hogy kidolgoz egy olyan technikát, amivel kivitelezhetők a tervek – és ez egyébként a világon egyedülálló technika lett, a velencei csipke fogható csak hozzá, hiszen a motívumokat erőteljes körvonal veszi körül, a köztes teret pedig szövőöltéssel és a huroköltés 60 féle változatával töltik ki” – vázolja a halasi csipke történetét a múzeumigazgató kiemelve, hogy tulajdonképpen a véletlenek szerencsés összjátéka teremtette ezt a hungarikumot.
Hiszen szerencse volt, hogy az erdélyi születési képzőművész 25 éves korában a városba költözött, majd 20 éven át élt és dolgozott Kiskunhalason, életének legtermékenyebb időszakában. Ugyanakkor az is nagy szerencsének tekinthető, hogy összesodorta az élet egy tehetséges kiskunhalasi varrónővel. És közösen a halasiaknak ajándékozták ezt a terméket, ami azóta is csak ad a közösségnek.
Amikor arról érdeklődöm, hogy milyen volt ez az erdélyi képzőművész, Szécsiné Rédei Éva mosolyogva avat be, hogy ő volt az első a településen, aki biciklivel járt. Könnyedén beilleszkedett, a halasiak maguk közé fogadták. Nem csupán rajztanárként tisztelték, ugyanis részt vett a város rendezési tervében, színjátszószakkört szervezett a diákokkal, és még arra is vállalkozott, hogy a tanítványaival közösen bejárja a Halas környéki tanyákat, hogy népi motívumokat gyűjtsön. Neki köszönhetően kapcsolódhatott be a város a háziipari mozgalomba is.
A hungarikum, ami vékony cérnából és sokezer munkaórából születik
Mivel leheletvékony a tű és a cérna, ez kölcsönöz légiességet az egyedi daraboknak, ugyanakkor ez teszi hosszadalmassá a munkafolyamatot is.
A legkisebb medálcsipke négy-öt óra alatt készül el, olykor egy munkanapot vesz igénybe, és a nagyobb terítők másfél-két éven át, 2000-3000 munkaóra alatt jönnek létre. Többmillió forintot érnek, ugyanis egyetlen csipkevarró csak egy csipkét varrhat ennyi időn át.
És mivel a csipkevarrók rendelkeznek művészi szabadsággal, a 60 féle öltést szabadon használhatják a mintáknál, így, ha egy mintarajzot többször is kivarrnak, sosem készül két teljesen egyforma csipke, ugyanis mindig másként öltenek. Így a halasi csipke minden egyes darabja egyedi.
Mégis sokszor megingott a léte az idők folyamán, mert a kézimunka, ahogy manapság, úgy korábban sem volt kifizetődő. Jelenleg úgy tudnak létezni, hogy saját bevételük mellett, az önkormányzat is támogatja a manufaktúrát, illetve pályáznak is folyamatosan. „Mivel ez nem egy eredményorientált vállalkozás, a nehéz időszakokban, amikor senkinek sem jut eszébe csipkét vásárolni, a halasi csipkének mindig meginog a léte. Ilyenkor a fennmaradáshoz szükség van arra, hogy a helyi-, vagy a megyei, országos vezetés összefogjon, esetleg egyénileg beavatkozzon” – részletezi a múzeumigazgató hangsúlyozva, hogy a világválság, a két világháború és a kommunizmus idején, de még a rendszerváltáskor is nehéz volt. Ezért is döntöttek végül amellett, hogy a múzeumi jelleget egy manufaktúra mivolttal is kiegészítik, és hoztak létre alapítványt, műhelyt is.
A halasi csipke egyébként a leginkább munkaigényes csipke, hiszen a vert, a kötött vagy a horgolt könnyebben kivitelezhető. De a halasival lehet a leginkább részletgazdag kidolgozást kialakítani: 1902 és 1906 között minden csipkét Dékáni Árpád tervezett, a jellegzetes magyar virágokat, állatokat – például a szarvast, a galambot, a pávát – leányokat és legényeket a szecesszió vonaljátékával kapcsolta össze.
A varrás, akár a kézírás, árulkodik a készítőjéről
Nem csoda, hogy az 1903-ban megrendezett Iparművészeti Kiállításon már aranyérmet szavaztak a halasi csipkének, majd az 1904-es világkiállításon St. Louisban a nemzetközi közönséget is annyira elkápráztatta, hogy nagydíjjal tüntették ki, amivel megelőzte az akkor már ismert brüsszeli csipkét. De részt vett a velencei kiállításon, és nyert a milánói kiállításon is, valamint a két világháború között 24 külföldi kiállításról tért haza nagydíjjal – meséli Szécsiné Rédei Éva kiemelve, hogy egy 1916-os darabjuk, amit már Bazaláné Gabris Ilona tervezett, a párizsi világkiállításon elnyerte a világ legszebb csipkéje címet. Mégis az 1930-as évek jelentették a halasi csipke fénykorát, ekkor ugyanis Európa minden nagyvárosából érkeztek megrendelések, így a csipkevarrók létszáma is jelentősen nőtt.
Mint mondja, általában két ember dolgozik egy csipkén, a tervező és a készítő, de egymás munkájába nem varrhatnak bele, mert bár a módszer ugyanaz, a varrás, akár a kézírás, árulkodik a készítőjéről. Azért sem tekinthető népművészetnek ez a tevékenység – bármennyire egyedi és különleges is – mert a tervezőjét és a készítőjét egyaránt ismerjük. Helyette inkább népi iparművészetként hivatkozhatunk rá. De ezt a fajta csipkevarrást kizárólag a Halasi Csipkeházban lehet elsajátítani, az idősebbek tanítják be a fiatalabbakat, és általában néhány hét, legfeljebb két hónap után kiderül, hogy ki az, aki alkalmas a munkára.
„Öt jelentkezőből kettő marad hosszú távon. Egy év, mire megtanulják a 60 féle alapöltést, és ezt követően két-három év gyakorlat szükséges ahhoz, hogy nagyobb terítőket is ki tudjanak varrni, mert nagyon fontos, hogy egyenletesen öltsenek, és ezt meg kell tanulniuk” – magyarázza.
Előképzettség egyébként nem szükséges hozzá, de a jó kézügyesség elengedhetetlen, ahogyan a kitartás, a türelem és a monotonitástűrés is. Illetve az, hogy a halasi csipkevarró kiskunhalasi vagy környékbeli legyen. De dacára a rengeteg feltételnek, még így sem szenvednek hiányt jelentkezőkben, a fiatal lányok ugyanis szeretnék megtanulni a módszert, ami a várost híressé tette.
Hiszen 1902 óta a világ több részére jutott el protokollajándékként. Már a legelső csipkelegyező, amit még Dékáni tervezett és Markovits varrt ki, diplomáciai ajándék volt: az amerikai elnök lánya, Alice Roosevelt kapta meg. Az 1916-ban készült csipketarsolyt IV. Károly és Zita királyné kapta ajándékul a koronázás alkalmával, II. János Pál pápának pedig 1996-ban egy „koronázási palást csipketerítőt” ajándékoztak. 2016-ban még Ferenc pápa is részesült a csipkéből: Kiskunhalas város négy csipkekereszttel díszített terítőt ajándékozott neki.
Nem lakásdísz, divat?
Szécsiné Rédei Éva elmondása szerint a csipke már a középkorban divatos kiegészítőnek számított, hiszen a nők ünnepi viseletét évszázadokon át díszítette csipke, csipkegallér, zsabó vagy egyéb csipkedísz. És az, hogy éppen mennyi jelent meg belőle a ruhán, viselőjének gazdagságáról árulkodott. A halasi csipketervezők sem szerettek volna egyebet, mint a csipkedivathoz kapcsolódni, így elsősorban kiegészítőket terveztek.
Napjainkban is folyamatos megújulásra törekednek, mert tudják, hogy nem maradhatnak múzeumi tárgyak, a halasi csipke csak akkor élhet tovább, ha beilleszkedik napjaink divatjába.
A csipkéből készülő ékszerek például nagyon népszerűek, de még a ruhák is, amiket jelenleg Hrivnak Tünde budapesti divattervező álmodott meg. Jó érzékkel nyúl a csipkéhez, leheletnyit használ belőle, mintha csak egy ékszer lenne – mondja a múzeumigazgató kiemelve, hogy a legutolsó kollekció az idén készült el, ezúttal csipkenyomatokkal díszítették az anyagot, és a népszerűsítés érdekében a kiállításmegnyitón divatbemutatót is szerveztek.
Ez is jelzi, hogy a halasi csipke nem egy klasszikus múzeumi tárgy, hanem egy működő manufaktúra is, így a bemutatás mellett az értékesítés elengedhetetlen. A kilenc csipkevarró épp annyit tud varrni, amennyire kereslet van a múzeumban és az internetes felületen. Illetve sok az állami megrendelés, a minisztériumok protokollajándékként vásárolják. Gyakran a civilek is ezt ajándékozzák egymásnak, mert a kiskunhalasiak például mind magukénak érzik, a helyi identitástudatba beépült a csipke. Már az óvodások is alkothatnak halasi csipkés színezővel, az iskolákban pedig érettségi tétel a halasi csipke. Így ha egyvalami, hát a csipkeszeretet úgy tűnik, generációról generációra öröklődik.
Fotók: Benkő M. Fanni/ WMN