Hurrá, nemsokára becsengetnek! – Várjuk, nem várjuk
Nyár végi gondolatok egy szülő-pedagógustól
Herold Eszter három gyereket nevel, amúgy pedig művésztanárként dolgozik. Várja már az iskolakezdést, de legalább annyira szorong is attól, hogy újra beindul a verkli.
–
Az idén nem is oly végtelen, mégis kellőképp hosszú nyári szünetet tetszőleges számú gyerekkel – többnyire otthon – végighajrázó anyák körülbelül mostanra fáradtak végleg el.
Fogytán a lendület, az ötlet, a türelem, végigfőzték háromszor a családi szakácskönyveket, szétszedték és újrarakták a házat egy-egy nyaralás előtt és után, kibékítették napjában többször a folyton egymást nyúzó testvéreket, babáztak, rajzoltak, pancsoltak, legóztak és társasoztak, miközben rótták a lakásban nap nap után a rendrakó, szennyesüldöző, játékpakoló és -pakoltató köröket. Minden anyai szeretetünk mellett – ha szívünkre tesszük a kezünket – epedve várjuk a szeptember 2-i becsengetést.
A csendet, ami azután következik.
Az én szívemben nem ilyen egyértelmű a vágyakozás
Igaz, elfáradtam a huszonnégy órás felvigyázásban, napi négy-ötszöri etetésben, foglalkoztatásban és programgenerálásban, csitításban és az állandó, kényszerű igazságosztásban, áhítom a rajtam is átzuhanó csendet, amit az ősz hűvös levegője majd a házak közé fúj. De tudom, hogy mindezzel egy időben a munkahelyemen – az iskolában – több tucat fronton indul meg egyszerre a hangosan lüktető, megszállott munka, és a következő év júliusáig nem lesz megállás.
Számtalan feladat fut majd párhuzamosan és egymásba öltve, egyik hosszú, kemény nap követi a másikat, harmincasával szántanak át rajtam osztályok, sorsok és közösségek, erősnek kell lennem,
irányt – és jó irányt – mutatnom, koncepciót vázolnom, alkotómunkát generálnom és motiválnom, próbáról próbára, óráról órára készülni kell, lankadatlanul kiötölni témát, fókuszt, stratégiát.
Mindeközben nem veszhetek el a hétköznapok adta konkrét feladatokban és helyzetekben, tudnom kell látni nagyobb íveket, mert hozzájuk mérten folyamatosan tervezésre, szervezésre, egyeztetésre, az idő strukturálására lesz szükség.
A precíz adminisztráció már csak hab a tortán, amivel eztán centire sem maradhatok el, mert jön a teljesítményértékelési rendszer (TÉR), fix és saját magam által meghatározott mérési szempontokkal, elérendő célokkal (tehát rajzolom lassan, de biztosan mellkasomra a célkereszt karikáit), hogy aztán a több kilométeres sprint végén megméressünk, kilóra, vagy egyelőre még nem is tudom pontosan, hogyan.
Várom az őszt, mert fáradt vagyok
Eltolnám magamtól már ezt a lankadó nyarat, mert nehéz kitölteni a gyerekek napjait értékes tevékenységgel amellett, hogy viszem a háztartást, gyerekszobát építünk (tehát ácsolunk, vakolunk, csiszolunk, festünk, forgunk a bútorokkal, kupi–rend–kupi–rend hullámzásban szalad a ház mikor hova), igyekszem uralni a fizikai és a mentális káoszt, s a nap végére úgy elfogyok, hogy mesét olvasni is alig marad erőm.
Szomorú látnom, ahogyan a gyerekeim időnként faltól falig csapódnak, olykor valóban nehezen találják fel magukat, mert ebben nem mindig van módom segíteni őket, közben kétségbeesetten igyekszem korlátozni a képernyőidőt, vagy – ha kevésnek bizonyulok – legalább minőségi tartalmat fogyasztatni velük.
Várom azokat a heteket, amikor napközben a család minden tagja az őt megillető helyen vitézkedik, hogy azután a délutánokban összeérjünk,
és történetektől telve meséljünk, a gyerekek az estig maradó kis közös időt egymással nagyjából békességben töltik el, nem kell rimánkodni túl sokat a fürdésért és a lefekvésért, mert mindenki egészségesen fáradt, bedől az ágyba, és jót alszik reggelig.
Halogatnám a nyárbúcsút, mert szorongok
Félek, hogy a nagy iramban konstans idő- és erőhiánnyal küszködöm majd. Mi lesz, ha kisajtolva érkezem meg az iskolából, és nem jut értékes figyelem a gyerekekre, délutánonként főzés–mosás–mosogatás mátrixba szorulok, és ha ki is kecmergek belőle valahogy, késő este vár rám a készülés, az olvasás, a tépelődés, a lélekölő naplótöltés, levelezés, szervezés, egyeztetés, és ha marad némi szellemi szufla, a darabálmodás.
Fogom-e bírni szusszal? Ki tudom-e egyáltalán szoktatni legkisebb gyerekünket ovi- és iskolakezdésre a hitvesi ágyból, hogy az elalvása után még egy-két, gondolkodással eltölthető értékes órát nyerjek az éjszakában?
Jut-e majd elég figyelmem vezetgetni mindkét kisiskolásomat a tanulásban, cseperedésben? Sikerül-e szép, értékes, izgalmas vizsgaelőadást rendeznem a tanítványaimnak? Jó szüzsét választok-e? Alkalmas vagyok-e? Elég vagyok-e?
A testem szolgálni fogja-e egészségesen és rugalmasan a saját tréningjeimet?
Ezek a kétségek nyomasztanak, s ahogyan a szeptember közeledik, egyre hangosabban dörömbölnek bennem.
Ilyenkor mégis inkább a nyárban maradnék
Abban a mostban, ami bár tele van otthoni feladattal, kizárólag a nyárba sűríthető, kampányjellegű háztoldozással-foltozással, nehezen végigvitt, egymásra sokszor kísértetiesen hasonlító napokkal; akad benne veszekedés, civakodás és unatkozás is, de a test könnyű és erős, nem nyomasztanak minket ránk abroncsolt határidők és kötelességek, személyközi feszültségek vagy alig megoldható infrastrukturális gondok,
és legfőképp nem kell kettéhasítani magamat, munkában és családban is egész emberként teljesíteni.
Kizárólag magunk szabta mérföldkövek között közlekedünk, magunk mérte súlyokat emelünk fel, mi osztjuk az időt, mi szabjuk meg a sorrendet. Végső soron megállhatunk, ha elfáradunk, kiállhatunk pár napra, kiszakadhatunk és elbújhatunk a gyerekekkel együtt – mondjuk, a vadregényes Mecsekben vagy a festői Balaton-felvidéken.
Az elmúlt napokban azon kaptam magam, hogy már-már meditatív tevékenységekbe temetkezem
Ezek elvégzésére az egész múlt tanévben egyetlen perc sem akadt. Úgy érzem, alámerülve bennük szépen lassan felkészülök az új iram fogadására.
Egyik nap bevetettem magam a gyerekszobába, és szétválogattam a menet közben totálisan összekutyult tartalmú játékos lavórokat. Babákat és babaruhákat ebbe, kiskonyhai felszereléseket abba, kisautókat amabba, csellengő legókat a többi közé. Átfésültem az összes gyerek rajzmappáját, fiókját és egyéb nem hivatalos rajztároló zugait. Kell vagy nem, eltesszük, nem tesszük – gigászi mennyiségű szemetet ürítettem a szelektív kukába. Átválogattam a ceruzatartók és egyéb asztali tálkák, bödönök tartalmát, s bár abszolút lehetetlen vállalásnak tűnt, minden egyes fellelt csetresznek akkurátusan megkerestem a házban eredetileg neki dedikált helyét: gombnak, radírnak, fülbevalónak, puzzle-darabkának és gemkapocsnak, kihullott fogacskának és dobókockának, társasfigurának, gyöngynek, hajguminak, csatnak és üveggolyónak.
Kidobtam a beszáradt filceket, különválogattam a tollakat a ceruzáktól. Élére állítgattam és sorozat vagy méret szerint csoportosítottam a mesekönyveket. Rend lett.
Átválogattam a gyerekek ruháit – pakkokat készítettem a kinőtt holmikból unokahúgnak, barátnőnek és családsegítő központnak. Kiürültek és megfelelő méretű ruhák érkezésére váltak szabaddá polcok és tárolók. Polcot csavaroztam és állítottam fel a nappali egy régóta e célra kiszemelt szegletén, s a plafonig nyúló friss, fenyőillatú állványra ünnepélyesen felpakoltam a három éve – költözésünk óta – ütött-kopott, bútorlapokból összetákolt sötét, földszintes dobozban tárolt és porosodó, egyetemi éveim alatt összegyűjtött verses- és novellásköteteimet.
Hesse és Handke főhelyen, de jól lássam, és bármikor nyúlhassak végre Parti Nagyért, Fosse-ért és szeretett magyar költőnőimért is. Rendet raktam az íróasztalomon. Nyári születésnapomra kapott ódon, faragott szekrénylábakon nyugvó asztali polcaimon sorakoznak a legutóbbi két év könyvszerzeményei. Terápiás módszertani kötetek, kortárs regények, sok Nádasdy és régóta pótlásra váró elmaradásaim: Gerlóczyk, Ulickaják, Térey Jánosok, Agota Kristof és sokan mások. Végül tisztes távolba, de már láthatárra helyeztem a középiskolás irodalom- és nyelvtankönyveket.
Most még nyár van
A diófák teljes koronapompájukban, a gesztenyék és platánok már hullatni kezdték az első elfáradt leveleket. Ha minden jól megy, még látni fogom egyszer szeptemberig a Balatont. Elraktározhatom magamban a partján megálló időt, a nád karcolta tájat, a víz hangját és a gyerekek napsütötte bőrének illatát.
Elkortyolhatok még egy-két kávét reggel a téli álomra készülő nyaraló kócos kertjében, és ha jól figyelek, talán megsejthetem az illanó pillanatot, ahogyan a forró, mozdulatlan nyár észrevétlenül őszbe kanyarodik. És akkor megnyugszom majd, mert látni fogom, hogy a változás jó, mert a változás élet. Ebbe kapaszkodom. Aztán jöhet, aminek jönnie kell.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Burak Sür