-

A képek nem illusztrációk. Sajnos. Tényleg így nézett ki a lakásom néhány évvel ezelőtt. Amikor az egyik haverom feljött hozzám, megjegyezte: nem is mondtad, hogy betörtek hozzád.

Egyszer aztán anyukámék meg akartak lepni, és rajtaütésszerűen meglátogattak. De az igazi meglepetés nem engem ért, hanem inkább őket. Az akkori állapotok nem különböztek a képeken láthatóktól. Talán csak annyiban, hogy a gitár akkor éppen nem az ágyon volt.

Biztos vagyok benne, hogy az anyukák 90 százalékát egy ilyen pillanatban a padlón található kék vödör segítségével kellett volna felmosni. Naná, hogy az én szüleim is elszörnyedtek. Apukámat annyira meghökkentették a látottak, hogy elővette telefonját és kattintott vele egyet. Ez érdekes – mondta felhúzott szemöldökkel, majd kifordult a lakásból.

Másik ősöm sajnos nem maradt ennyire higgadt. Mostantól minden héten jövünk és ellenőrizzük a lakást! Nem hanyagolhatod így el! – kiáltott fel édesanyám, és miután nem igazán voltam jó alkupozícióban, rögtön igent mondtam rá.

Amikor végül elmentek, egy kicsit jobban átgondoltam a helyzetet. Huszonkét éves voltam akkor. És engem egyáltalán nem zavart ez az állapot. Ha zavart volna, nem így éltem volna. Élveztem, hogy egyedül vagyok, hogy azt csinálom, amit akarok, ott van minden, ahol éppen kiesik a kezemből.

A magam ura vagyok.

A rendezett szülői házat elhagyva valahogy igényem volt a káoszra. És abban is biztos voltam, hogy ezen én nemcsak uralkodni tudok, hanem változtatni is.

Sem a heti ellenőrzés, sem a szülői aggódás nem javíthatna a helyzeten, mert én nem érzem azt, hogy nekem ez nem jó. Persze, sejtettem én már akkor is, hogy nem lesz – egyszerűen nem lehet – ez mindig így. Sőt, lelki szemeimmel láttam magam előtt azt az időszakot, amikor majd minden a helyére kerül, amikor a tévén nem húszcentis por van, és még a szőnyegem is látszódik. De akkor ennek még nem volt itt az ideje.

A szülőnek aggódnia kell. Ez a dolga. Ezt tudom, és tiszteletben tartom, mert érzem, hogy az ijedségük mögött szeretet van. De néha akkor is hagyni kell a gyereket úgy élni, ahogy él. Komolyan.

Vannak olyanok, akiknek tényleg meg kell bukni ahhoz, hogy észbe kapjanak: ha ennyire lazán veszik a sulit, akkor nagy szarba kerülhetnek.

Biztos azt sem könnyű átélni, amikor a gyereked üvöltve hányja ki a kocsiablakból a Napoleon-konyakot, amit az első sulibuliban vedelt össze annak ellenére, hogy: Hát ezerszer elmondtam neked, ha sokat iszol, rosszul leszel! Vagy azt végignézni halálos aggodalommal, ahogy a fiuk vagy a lányuk egyetlen hátizsákkal nekivág Európának, mert neki most éppen arra van szüksége.

Kedves szülő! Nem tudsz mit tenni. A hibákat, a kudarcot, a rossz döntéseket nem lehet megakadályozni.

Akármilyen rémisztő is, néha végig kell nézni, hogy a gyerek nem úgy él, ahogy azt apa-anya megálmodta. Persze, állati nehéz lehet, és ijesztő... és ezt nem gondoltátok volna... és úgy segítenétek. De sajnos nem lehet. Azt hiszem, ilyenkor csak bízni lehet. Benne, és abban, hogy amit tanult, ahogy neveltétek, amit otthon látott, az majd beérik. Ha nem is most, majd később. Útközben.

Amikor egy rokonomnak fia született, a szülészorvos a következőket tanácsolta a friss apukának és a feleségének:

Adjanak neki enni, ne ejtsék fejre, és nagyon szeressék! Akkor nagy baj nem lehet.

Azt hiszem, hogy nagyjából ugyanez érvényes a lányokra is. Azt pedig tudom, hogy ez egyáltalán nem egyszerű. Sőt, biztos vagyok benne: én leszek majd az a szülő, aki nem meri a gyerekét kitenni az erkélyre, mert fél, hogy egy sas felkapja és elviszi.

De nem szabad ennyire aggódni, mert tényleg mindennek megvan a maga ideje. A hülyeségeknek is.

A lakás egyébként manapság már így néz ki. Igen. Ez ugyanaz.

 

Mázsár Tamás

A képek a szerző tulajdonában vannak