750 plüssmackót ültet köréd, és ha kell, mesét is olvas neked – Szabó Tibor és a Rengeteg RomKafé története
Szabó Tibor egykori pedagógus politikától és káromkodástól mentes, plüssmedvékkel és változatos forró csokoládékkal teli szigetet alakított ki 40 négyzetméteren a belvárosban. Nem szereti a sallangokat: bár megtehetné, de nem írja ki kávézójára, hogy ott kézműves csokoládé vagy specialty kávé kapható, ahogy azt sem, hogy gyerek- vagy kutyabarát. Mégis aki betér hozzá, a szó szoros értelmében vett, igazi vendéglátásban részesül, és értékes időt tölthet el azokkal, akiket szeret. Bánosi Eszter írása.
–
Különös, elvarázsolt világba lép az ember, amikor betér a Szinyei Merse és a Szondi utca sarkán található Rengeteg RomKafé ajtaján. Tátott szájjal, a meglepetéstől megtorpanva állok a kávézó közepén, és rögtön fürkészni kezdem a rengeteg mackót (számuk jelenleg 700) és egyéb vintage tárgyat a 40 négyzetméternyi helyen. Egyre több apró részletet fedezek fel, ahogy körbejártatom a tekintetemet, és még jobban zavarba jövök, mikor kiderül, hogy 1600-féle forró csoki közül választhatok. Az itallap lépésről lépésre segít szűkíteni az épp kedvemre való italok körét: először a kakaótartalmat kell kiválasztanom, aztán az ízesítést, de szerencsére feltűnik Szabó Tibor, a hely tulajdonosa, titulusa szerint medvehelpmenedzser, és segít.
Hogy mink van? Inkább az a kérdés: mit kérsz!
„Átbeszéljük, elkészítem és kihozom, ez nálunk a menet”
– nyugtat meg.
„Nagyon szeretem a fehér forró csokit” – mutatom az irányt Tibornak. „Nagyszerű – vágja rá –, akkor már csak szűk 350-féle csoki közül választhatsz. Mehetünk a bármilyen fűszeres, gyümölcsös, alkoholos, sós, füstös, virágos, kávés, karamellás felé.” Megragad ez a sóskaramella-dolog, így már „csak” egy 40-es csoportból válogathatok. „Ezen belül az uraknak bármilyen, a hölgyeknek bármilyen is lehet – mondja, de ezzel annyira nem könnyíti meg a döntésemet. Szerencsére folytatja: Innen el tudsz menni egy sós karamellás baileyses vagy jázminos, szamócás, málnás, mandulás, gesztenyés irányba.”
Meg is születik a döntés; sós karamellás-málnás-baileyses forró csoki – Gombóc Artúr büszke lenne rám.
Azt viszont még mindig nem értem, hogy férhet el ennyi minden a pult mögötti piciny konyhában. „Van egy alagút lefelé, és a konyha alatt 200 vendégmunkás csinálja a csokikat – viccelődik Tibor, aki azt is elárulja, hogy az italok fairtrade módon, igazi csokoládéból készülnek, saját receptúra alapján.
– Nagyapám mindig azt mondta, szőlőből is lehet bort csinálni, én így vagyok a forró csokoládéval.”
Ha kell, mesét is olvas neked
A kávézóra akkor figyeltek fel szélesebb körben, amikor év elején valaki eltulajdonította a RomKafé védjegyének számító hatalmas plüssmedvét, Bernátot a bejárati ajtó elől. Bernátról még a kerületi polgármester is posztolt, és a nagy összefogásnak hála végül visszakerült tisztes helyére. A kávézó mégsem attól különleges, hogy ennyi medve lakja. És még csak nem is a csokiktól.
Tibor, a hely tulajdonosa, igazi hrabali karakter, aki képes a sokszor kiábrándító valóságot csodálatos alkotássá varázsolni, életének sztorijait kiapadhatatlan mondatokba felfűzni, értékelni a mindennapok apró, koszos-kopott rezdüléseit. Vérbeli vendéglátó – holott a szakmát sosem tanulta –, aki figyel a vendégére.
Mindezt nem nyomulósan teszi, hanem érzékkel, finoman letapogatva, milyen hangulatban van az illető, aznap milyen csokira, csendre, vagy épp beszélgetésre vágyik-e. Ha nyitott vagy rá, Tibor akár fel is olvas neked egyik kedvenc mesekönyvéből, a Kicsibácsi és Kicsinéniből. Nem csodálom, hogy az illusztrátort, Dániel Andrást is megihlette Tibor figurája – a róla készített grafika ott lóg a kávézó falán rengeteg más kép és felfüggesztett tárgy, például egy régi csehszlovák háti hordozóban ülő medve között.
A látszólagos összevisszaságban rend lakozik; Tibor minden medve helyét jól ismeri, asztalról asztalra követi helyváltoztatásukat, és rögtön tudja, ha valaki meglovasított egy példányt.
„Mindig azt mondom, többet visznek, mint hoznak. A távcsőtől, az ezüstkanálon át a szalvétatartóig mindent képesek ellopni” – árulja el, de a kiegyenlítődés törvénye hála istennek működik: Tibor rengeteg medvét is kap a világ minden tájáról.
„Ezt a medvét egy koreai vendégem édesanyja varrta nekem” – mutatja a nyeklő-nyakló lila babzsákmedvét. De olyan egészen abszurd dolgok is megtalálhatók nála, mint az igazi medveürülék konzervben, egyenesen Erdélyből.
Itt minden medvének neve, története, saját helye van
Mi ez a rajongás a medvék iránt? – kérdezem Tibort.
„Ez nagyon egyszerű. Gyerekkoromban egyáltalán nem volt medvém, de nagyon szerettem volna egy klasszikusat. Aztán 13 évesen kaptam egy gumiszerű szivacscuccot, egy mikroplüss ótvart, úgy képzeld el, mint a bólogató kutyát medvében”
– fintorog, és annyira kirázza a hideg, hogy az alkarján feláll a szőr. Amikor megnyitotta az első Mívest, a lányai kinőtt medvéit és az amerikai second handekben vásárolt személyes kedvenceit, például a Muppet-show Topi maciját ültette ki a kávézóba, de a gyűjtőszenvedélyét furcsa módon az ÁNTSZ-ellenőrzések lobbantották lángra.
„Mondták, hogy nem oké, hogy a 20 négyzetméteres kávézóban nincs három mosogató. Megoldottam, a meglévő mosogató alá betettem egy harmadikat, majd
a stressz levezetéseként, mint minden rendes ember, elmentem egy turkálóba, és vettem két-három szimpatikus medvét, hogy mégiscsak jobban érezzem magam.
Következő alkalommal abba kötöttek bele, hogy nincs ajtómagasságban felcsempézve a mosogatónál. Megoldottam ezt is, a szekrény alá tettem három téglát, és vettem még egy medvét. A sokadik ilyen után azt mondtam magamnak, nincs rendben, hogy ilyen negatív dolgokkal kötöm össze a medvevásárlást, és eldöntöttem, hogy innentől kezdve akkor veszek csak mackót, ha valami jó történik” – avat be stressz(medve)vásárlásába. Jelenleg egy 750-es medvelimitet tart a kávézóban, a mackók ugyanis nyáron túlnépesednek, csak foglalják a helyet a vendégek elől. Túltelítődés esetén alapítványokhoz, kórházakhoz kerülnek az ideiglenesen befogadott plüssök.
Nem a kávégép teszi a kávézót
Tibort hosszú évek megpróbáltatásai és csalódásai vezették arra, hogy matematika–rajz szakos tanárból kávézótulajdonossá váljon. „Negyven évvel ezelőtt, amikor pedagógus lettem, még arról volt szó, hogy ez oktató-nevelő munka. Nevelésről mostanában nem igen hallok, az oktatásról meg mindenki eldöntheti, milyen szinten áll jelenleg. Szűk húsz évvel ezelőtt is már azt gondoltam, sokkal tovább nem mehet lefelé, ebben tévedtem” – mondja.
Anno a főiskolán az ékszerkészítés mellett abból is élt, hogy pár havonta palacsintasütést rendezett, amiből kifizette az albérletet, ezért felmerült, hogy csinál egy éttermet, ahol az előételtől a desszertig csak palacsintákat szolgának fel, amelyek legalább 70 centisek és fél liter tésztából készülnek. Az ötletet végül elvetette, és egy teaházban kezdett el gondolkodni, de mivel Miskolcon már volt egy, be kellett látnia, hogy egy kétszázezres város két teaházat már nem bír el. Így lett végül a „könyves” kávézó a nyerő ötlet.
„Elgondolkodtam azon, milyen lehetett egy kávéház 100 évvel ezelőtt. Rájöttem, nem attól kávézó egy kávézó, hogy van kávégép. A kávézó valamelyest a társadalmi életnek egy szegmense, ahová ha bárki bejön, olyan kapcsolatokat tud építeni, melyektől emberibbé, élhetőbbé válik a világunk”
– hangsúlyozza.
Gazdasági és magánéleti okokból Tibor kávézója, a Míves, végtelen csokivariációival és rengeteg medvéjével végül Budapestre, a IX. kerületbe költözött, majd másfél éve a Terézvárosba. Talán mert nem tanulta, egészen másképp is csinálja a vendéglátást, mint a szakmabeliek. „A munkatársaim kiválasztásánál nem abszolút kizáró ok, ha valakinek van vendéglátós végzettsége, de nem előny – nevet, és hozzáteszi, mindig a vendégei közül választ kollégát, a baristapapír nem számít, a technikát a pultban is bárki megtanulhatja. – Egy kérdés van csak: tudja-e azt adni a másik oldalon, amit ő kapott vendégként?”
A RomKafé tényleg igazi slow hely, az Eb például egy krétatáblán nézhető, jobban mondva maga az Eb felirat. „Nem minden focirajongó találja ezt viccesnek, ezek az emberek az életben többet nem jönnek be, de a barátnőjük szakítás után is visszajár.”
„Jó ez a hely, ide fogok járni”
Tibor azt is mondja, ősztől tavaszig senki se jöjjön a kávézójába, akinek nincs ideje, mert abban az időszakban tömve van a hely, és mivel egyenként veszik fel a rendelést és készítik el az italokat, beletelhet 45 percbe is, míg valaki megkapja a csokiját. „Aki ide betér, arra fizet, hogy minimum két órát töltsön itt, beszélgessen, vásároljon karácsonyra a barátjának egy kapucsínóbérletet, hogy minden hónapban együtt megihassanak egy kávét.
Bármit lehet pótolni, csak azt az időt nem, ami eltelt.”
Ha valaki felnőttként is képes visszatérni a gyermeki szemlélődés állapotába, ha valakit boldogsággal tölt el egy apró, kedves gesztus, vagy elmosolyodik a tavaszi nap első melegebb sugarától, az legalább annyira imádni fogja Tibor kávézóját, mint én. Amikor kilépek az ajtón, tele forró csokival és örömmel, valahogy az Őfelsége pincére voltam utolsó mondata jut eszembe, egyszerűen csak annyi: „Jó ez a hely, ide fogok járni.”
Képek: Juhász János
