Nincs mindig szükség az élet napos oldalára – néha csak ki kell adnunk magunkból, ami feszít minket

–

A minap egy hosszú, átdolgozott nap után ért a kellemetlen felismerés, hogy kifogytunk a vécépapírból, sajnos buszra kell szállni a bevásárláshoz.

Megírtam a listát, mert ha már menni kell, gondoljunk a másnapi ebédre is. Kézen fogtuk egymást a nagyobbik gyerekkel, és elindultunk, míg a férjem otthon maradt a kisebbikkel.

Tipikus nyári szünetes hétköznap volt, amikor a cikkírás mellett az unatkozó és folyton éhes gyerekek között kellett zsonglőrködnöm. A boltba menet a gyerek élt a lehetőséggel, hogy végre csak az övé a figyelmem, úgyhogy az utolsó szemöldökszálamat is lebeszélte a fejemről. Nem tudom, megvan-e, amikor egy gyerek rajta van egy témán, és levegővétel nélkül képes róla beszélni gyakorlatilag bármeddig – nálunk épp ez történt. Mindezt úgy, hogy ez alatt próbáltam mindent bepakolni a kosárba a listáról, közben néztem, hogy mikor indul hazafelé a buszunk, és a következő heti úszótábor befizetését is intéznem kellett – mivel aznap az online utalások nem működtek rendesen, tízpercenként kellett újrapróbálkoznom. 

Miután sikerült elérni a hazafelé tartó buszt, picit megnyugodtam, hogy ma már csak az utalást kell valahogy kipipálnom, de ezen kívül már a célegyenesbe érkeztünk, lassan vége a napnak.

A buszról leszállva viszont azonnal rám tört a hiányérzet: hát nem a buszmegállóban hagytuk a kurva vécépapírt! Azt hittem, felrobbanok!

Hirtelen az egész napi hajtás és stressz átvette az irányítást, elektromosságot éreztem a bőröm alatt, és kész voltam olyan lángoló frizurát növeszteni, mint a Disney-féle Hádész. Figyelmeztettem a gyereket, hogy most lehet, hogy kiszalad pár szentségelés a számon, mert nagyon pipa vagyok, de hátha segít, ha felhívom az apját. Na hiszen… 

Felhívtam, elmondtam, mi történt és azt is mondtam, hogy nyugi, nem ebből fog kirobbanni a harmadik világháború, mire hazaérünk, kipufogom magam, és minden rendben lesz. Vagyis lett volna, ha nem fűzi hozzá azt a fél mondatot, hogy „de legalább kimozdultatok”. Kész, itt ledobtam az ékszíjat. 

A következő kérdések és monológok mind a fejemben zajlottak, nyugi, senki nem sérült meg a környezetemben, sőt, a gyerek kimondottan jól szórakozott rajtam, csak épp belül éreztem, hogy ölni tudnék. 

„De legalább kimozdultatok” – visszhangzott a fejemben. Ja, kimozdultunk, az úristenit neki.

Mi is ezzel a baj? Így önmagában semmi. Ez egy tök pozitív mondat. 

Csakhogy

egyáltalán nem mindig van szükségünk pozitív széljegyzetekre. Lássuk be, egyszerűen tényleg vannak szar napok, amik a fejünkre nőnek. Van olyan, hogy a tökünk is tele van már az élettel, és olyankor bőven elég egy apró rizsszem is ahhoz, hogy átbillentse az idegbajra a mérleg nyelvét. 

Ebben az állapotban nem léteznek érvek, nincs ok-okozat, semmi más nincs, csak a lila köd, a heves szívdobogás, a feszülő állkapocs és a késztetés, hogy kiálljunk egy szikla szélére a lelkünket is kiordítani magunkból. 

Tudom, csak egy csomag vécépapírról volt szó, de valahogy az, hogy egy ilyen nap után az utolsó vegyértékeimet felhasználom egy misszióért, ami végül kudarcot vall, hát ez felért egy merénylettel az univerzumtól. 

És ha már nincs a kert végében egy nyomorult szikla sem, amiről kiüvölthetném a feszültséget magamból, nem marad másom, mint a ventilálás. Elpufogom a nyűgöm, megkönnyebbülök, és mehet minden tovább.

Iszonyú jól tud esni, ha ilyenkor valaki meghallgat, visszajelzi, hogy megért, amiért csalódott vagyok, és kész. Csak úgy ott van. 

De ha valaki ilyenkor azzal szembesít azonnal, hogy nézzem a dolgok jó oldalát, máris furdalhat a bűntudat azért, mert hagytam magam felhúzni valami apróságon. Ez pedig hozzácsapódhat az eredeti méregforráshoz. 

Nyilván nem a legjobb dolog egy ventiláló ember közelében lenni (magam is gyakran vagyok hallgatóság, szóval ismerem mindkét oldalt), és a legjobb, ha méltósággal viseljük az élet összes kisebb-nagyobb szemétkedését, de ha már eldurran az agyunk, épp elég baj az nekünk.

Idegállapotban ritkán lehet konstruktívan gondolkodni, épp ezért az ahhoz hasonló tanácsok, hogy nézzük akkor is az élet napos oldalát, amikor épp nem abban fürdőzünk, a legritkább esetben érkeznek jó helyre. Ez pedig csak további feszültségeket szülhet.

Hazafele sétálva erről beszélgettünk a gyerekkel, aki fogta a hasát a nevetéstől, ahogy a vécépapíros baki mellett azon vekengtem, hogy lehessen már néha nem látni mindennek a jó oldalát, hadd hisztizzek néha én is! A gyerek nem vette magára, sőt, mint egy őstehetség, meghallgatott és egyáltalán nem vette át az idegességem, mert tudta, hogy nem neki szól. 

A ventilálás ugyanis nem más, mint hogy kiokádjuk, ami feszít minket.

Legyen szó elcseszett munkahelyi értekezletről, pipifaxos főbérlőről, vagy a felszólító mondatainkra immunis gyerekekről, időnként van, hogy jólesik csak úgy kiokádni valakinek. Ilyenkor nincs szükség gyakorlatilag semmire, csak valakire, aki meghallgat. 

Felmerül a teljesen jogos kérdés, hogy mégis mennyi mozgástere van ilyen esetben a hallgatóságnak, aki amúgy eleve van olyan jó fej, hogy meghallgat, annak ellenére, hogy egy rossz mondattal máris ellenséges területre tévedhet szegény.

Én úgy tapasztalom – bármelyik oldalán legyek is a ventilálásnak –, hogy abból sosincs baj, ha megkérdezzük, van-e szükség tanácsra, vagy elég a megértő hallgatás. 

Onnantól kezdve, hogy tanácsot kérünk, már más a leányzó fekvése. De ha nem kérünk semmit, csak dől belőlünk a méreg, olyankor tényleg nincs befogadókészség, hiába a legpozitívabb mondat, minden csak azzal szembesít, hogy mérgesnek lenni nem jó, mindenre van megoldás, csak akarni kell, és gáz, hogy abban a szent pillanatban még az akarás nem született meg. 

Hát, most ezt is kiadtam magamból. Nem azért, mert így akarok írásban is jogot formálni a tűzokádásra, hanem azért, mert a másik meghallgatásának kultúráját most tanuljuk igazából. 

Még most is sok gyerek nő fel úgy, hogy előbb kezdik csitítgatni, hagyja abba a sírást, mielőtt tudnák, miért is eredtek el a könnyei.

A hisztiző gyereket előbb szidják le, mintsem megértenék, mitől került olyan állapotba. Pedig látható, hogy ha a gyerek ilyenkor megértést tapasztal, hamarabb megnyugszik, és onnantól már képes meghallani a jótanácsokat is. Ez az igény nem szűnik meg azért, mert felnövünk.

Nyilván a földre már nem vághatjuk le magunkat, de egy háromperces jó ízű káromkodás kíséretében végzett ventilálás igenis tud segíteni abban, hogy kiürítsük a méregtárat. És ha az kiürült, már nem is olyan lehetetlen elgondolkodni azon, hogy amúgy meg tényleg jó, hogy kimozdultunk. Mert tényleg jó volt, na. Még akkor is, ha végül duplán kellett boltba menni. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Polinmr

Szabó Anna Eszter