A diagnózis segít megérteni a saját működésedet – A félreértett autizmusról
Bár nagy lépést jelentett, amikor az Esőember című film által az autizmus helyet kapott a popkultúrában, sokakban azonban a mai napig az abban ábrázolt kép él az autizmusról – tévesen. De emellett még számos tévképzet kering az autizmusban érintett emberekkel kapcsolatban a köztudatban, a helyzetet pedig tovább nehezíti, hogy korábban egész generációk lettek félrediagnosztizálva. Holott a pontos diagnózis nemcsak felszabadító lehet, de segít önmagunkat is jobban megérteni és sikeresebben kapcsolódni másokhoz. A Lélektani határ második évadának záróepizódjában dr. Madarassy-Szücs Anna gyerek- és ifjúságpszichiáter, a Neurodiverz műhely vezetője volt Milanovich Domi vendége. Az adásban elhangzott gondolatokból pedig a műsor szerkesztője, Filákovity Radojka válogatott.
–
Sokakban a mai napig az Esőemberben ábrázolt kép él az autizmusban érintettekről
„Az autizmusról szinte az egyetlen asszociációja az embereknek ez volt (a film – a szerk). […] A filmben megjelenített szereplő egy savant-szindrómával élő autista, ami sajátos – nagyon ritka, hogy ilyen konstellációban találkozol az autizmussal.
És hogyha arra gondolt az ember, hogy akkor ez az autizmus, és mindenki, aki autista, az olyan, mint az a karakter, akit Dustin Hoffman alakított, akkor az nagyon tévútra vitt.
Nem érezték a szülők, hogy az ő gyerekükről van szó, mert azt mondták, hogy hát ez nem ugyanaz, mint ami a filmben van. Mégis úgy érzem, az hogy bekerült a popkultúrába az autizmus, annak ez az előszobája volt minden áldásosságával, meg nehézségével. Most már azért máshol vagyunk.”
Mitől függ, hogy hol helyezkedik el valaki az autizmus spektrumon?
„Kevésbé szeretem ezt a lineáris spektrum felfogást, és inkább úgy tekintenék az autizmus spektrumra, mint egy profilra, és abban különböző szegmenseket nézünk, és azt, hogy abban az adott szegmensben vagy képességben neked milyen erősségeid vagy nehézségeid vannak. […] Amikor azt mondják az emberek, hogy enyhe autizmus, vagy hogy magasan funkcionáló autizmus, abban azért van egy nagyon komoly elvárás is azzal kapcsolatban, milyennek kéne legyél ahhoz, hogy én azt mondjam, akkor ez enyhe autizmus. De felmerül a kérdés: megkérdeztük az érintettet, hogy neki belülről milyen?”
Hol vesztettük el az autista lányokat, nőket?
„Az első autizmussal kapcsolatos leírásokban zömében kisfiúkról írnak. […]
Aztán idővel diagnosztikus kritériumok, kérdőívek születtek, és ezeket mind az alapján írták meg, amit a fiúkon keresztül megismertünk. Csak az elmúlt 10-20 év hozta meg azt a felismerést, hogy lehet autizmusról beszélni akkor is, amikor a fiúkhoz kötött viselkedésmintázat nem jelenik meg, mégis a gondolkodás szintjén ugyanazok a küzdelmek lehetnek jellemzők az autista lányokra is.
„A lányok közül azokat ismertük fel korábban, akiknek volt vagy társuló intellektuális képességzavara, vagy nyelvi fejlődési zavara, vagy azokat, akiknek valamilyen más, például ADHD társuló diagnózisa van.”
Nagyon hamar formálunk egymásról – téves – benyomást
„Olyan szinten értelmezzük félre a viselkedését a másiknak, és sokszor elmondják a kamaszok is, hogy én nem tudok barátkozni, mert amikor őszinte vagyok, az a baj, amikor nem vagyok őszinte, akkor az a baj. Amikor mosolygok, akkor azt mondják, hogy te nagyon fura vagy, hogy most mosolyogsz, amikor komoly arcot vágok, akkor az lesz a baj, hogy én bunkó vagyok.
A viselkedésből, azt hisszük, hogy egyenes ágon következtethetünk a gondolkodására a másiknak, és ez szerintem egy óriási tévút.”
A felszabadító diagnózisról
„Ha a diagnózison keresztül meg tudod érteni a saját működésedet, a reakcióidat, azt, hogy miért van az, hogy bizonyos helyzetekben neked, mondjuk, nehézség valami, ami látszólag másoknak nem nehéz, az egy olyan mértékű önvalidálás és validálási lehetőség, ami nélkül nagyon nehéz elképzelni azt, hogy nem traumatizálódsz az életed során.
„Ott vagy felnőttként, és végre azt mondja valaki, hogy figyelj, annyira normális, természetes, érthető az, hogy te kilenc óráig tartottál vendégséget, mert a szociális akkumulátoraid addig tartottak töltve. És minden kütyüről egyébként pontosan tudjuk, hogy akkor fog működni, ha feltetted a töltőre. Ha lemerült, nem működik. Magunkkal nincs meg ez a nagylelkűség.”
„Egy 35 évig élményeiben állandóan invalidált, meg nem értett ember, azt hiszem, az esetek zömében eléggé ki van éhezve arra, hogy valaki végre megértse. És ebben tud nagyon sokat jelenteni a diagnózis, ami által egy olyan útmutatót kapnak saját magukhoz, ami az elejét jelentheti annak, hogy életükben először saját magukhoz jók legyenek. Vagy a többi embernek tudjanak abban segíteni, őket hogyan kell jól szeretni. És erre szerintem ugyanúgy szüksége van bármelyik idegrendszerű embernek.”
A Lélektani határ záró epizódjában emellett még az is szóba kerül, hogyan lehet jobban megismerni és megérteni egymás nyelvét, idegi működését, illetve erősíteni a másikban a hasznosság érzését. De arról is, hogyan befolyásolja a társadalmi megkülönböztetés azt, ahogyan a neurodiverz embereket diangosztizálják és a mindennapokban kezelik.
A teljes epizódot itt tudjátok megnézni:
Itt pedig meghallgatni:
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Maskot