Kívülről nem lehet közvetlenül megfigyelni a fejünkben történő mentális jelenségeket. Ám vannak köztük olyanok is, amelyeket közvetve – például a viselkedésen, a teljesítményen, a testi mutatókon keresztül – sem könnyű megbízhatóan mérni. A kognitív működésünk ezen rejtélyes, de annál izgalmasabb elemeit a szakemberek is csak a közelmúltban kezdték el módszeresebben vizsgálni. 

Kell egy név, hogy azonosíthassuk

Az egyik ilyen sajátosság a képzelet, amiről sokáig alapból azt feltételezték, hogy többé-kevésbé mindenkinek van. Aztán az ezredfordulón felkereste az Exeteri Egyetem neurológus kutatóját, Adam Zemant egy nyugdíjas földmérő, aki egy szívsebészeti beavatkozás szövődményeként vesztette el a fantáziáját. A professzor érdeklődését felkeltették a férfi különös panaszai, így 2003-ban esettanulmányt publikált róla, 2015-ben pedig már olyan személyek részvételével tett közzé kutatást, akik veleszületetten a képzelet hiányával éltek. Zeman nevezte el ezt az állapotot afantáziának, ami azzal, hogy lett neve, sokkal megfoghatóbbá, kommunikálhatóbbá, kutathatóbbá vált: létrejött több mint 50 ezer érintetti taggal a nemzetközi Aphantasia Network, rengeteg tudományos vizsgálat látott napvilágot ezzel a kulcsszóval, és idehaza is megalakult az Afantázialabor, melynek vezetőjével, dr. Kovács Ilonával és munkatársaival én is készítettem interjút a WMN-re

Hasonló folyamatokat remél Johanne Nedergaard (Aarhusi Egyetem) és Gary Lupyan (Wisconsin-Madison Egyetem), akik pár hete, a Psychological Science című szaklapban megjelent tanulmányukban tettek javaslatot a belső hang hiányának elnevezésére.

Ez a kifejezés az „anendofázia”, amelyet az érintettekkel egyeztetve az „an” (fosztóképző), az „endo” (belső) és a „fázia” (beszéd) szavak összeillesztésével hoztak létre. Már az elején fontos hangsúlyozni: az anendofázia nem deficit vagy fogyatékosság, ugyanakkor hatással lehet a kognitív teljesítményünkre.

De mielőtt rátérnénk Nedergaard és Lupyan eredményeire, nézzük meg, milyen anendofáziával élni, és egyáltalán, mi lehet a funkciója a belső beszédnek, miért és hogyan alakul ki gyerekkorban. 

Szűretlenül kimondani, amire gondolsz

Külföldi újságcikkekben lehetett olvasni érintettek beszámolóit azzal kapcsolatban, hogyan néznek ki a mindennapok, ha az illető fejéből hiányzik a belső hang. A 22 éves Olivia Rivera például azt nyilatkozta, hogy inkább vizuálisan gondolkodik, a szorongása pedig sokkal inkább érzések és testi reakciók formájában jelenik meg, mintsem hogy szavakkal, mondatokkal bírálná, korholná magát, vagy előrevetítene negatív kimeneteket. „Még életemben nem szólítottam meg magam” – árulta el.

Bár amikor megtudta, hogy működése a többségétől eltér, volt némi veszteségérzete, mára úgy véli, az önmagunkkal folytatott állandó párbeszéd megterhelő is lehet. Szerinte az, hogy neki nincs belső monológja, a segítségére van a rossz emlékek, gondolatok kizárásában. Más esetekben viszont kihívást jelent: „Tudok nyers lenni, szinte egyáltalán nincs szűrőm, olyan dolgokat mondok ki, amiket nem kéne. Az emberek gyakran tudják, mire gondolok, mert pontosan azt mondom, amire gondolok” – mutatott rá. 

Érdekes módon van, aki anendofáziában érintettként a fenti megfigyelésnek némileg az ellentétét fogalmazza meg. Egy férfi arról panaszkodott, hogy kevésbé szereti a szóbeli kommunikációt, mert sok idejébe, erőfeszítésébe kerül, hogy a nem szavak formájában létező gondolatait lefordítsa, verbalizálja. Emiatt hosszú szüneteket kénytelen beiktatni a válaszaiba, és ez neki, illetve a hallgatóságának is sokszor frusztráló egy beszélgetés során.

Az anendofáziával élők azt is megerősítik, hogy amikor dühösek, nem káromkodnak, és nem küldik el a másikat melegebb éghajlatra, legalábbis magukban nem – inkább az idegesség, a harag érzelmi-fizikai jeleit tapasztalják meg. 

A belső beszéd az önszabályozásban játszik szerepet

A nagy hatású orosz-szovjet pszichológus, Lev Vigotszkij úgy tartotta, hogy a belső beszéd egy fejlődési folyamat eredménye, melynek során a kisgyerek kezdetben azokat a mondatokat internalizálja (teszi belsővé), amelyeket a szüleitől, gondozóitól, később a tanáraitól hallott. (Ezért is van az, hogy visszatérő nyomasztó gondolatok esetén pszichológusok meg szokták kérdezni, kinek a hangján halljuk a fájó vagy kegyetlen közléseket, ki jut róluk eszünkbe). Vigotszkij azt is megfigyelte, hogy az ovisok sokszor nem egymással beszélgetnek, hanem fennhangon monologizálnak, miközben játszanak. Ezt a hangos monológot ezen internalizációs folyamat köztes szakaszának tekintette, amikor a párbeszédek még nem alakulnak át teljesen belső beszéddé. 

Bár tegyük hozzá, később, egészséges felnőttként is előfordulhat, hogy hangosan beszélünk magunkhoz: például amikor erősen koncentrálnunk valamire, vagy bátorítani, motiválni szeretnénk magunkat. Kutatások szintén azt találták, hogy a belső beszéd előfordulása a feladatok nehézségi fokával növekszik. A belső hangunk hozzájárulhat továbbá a metakogníciónkhoz, amikor a tervezési, döntési, gondolkodási folyamatainkat elemezzük, ezen keresztül tehát önmagunk megértését, az önismeretünk növelését is elősegítheti.

A sportban is régóta ismert jelenség, hogy a belső beszédnek szerepe van egyrészt önmagunk instruálásában (ilyenkor például arra emlékeztetjük magunkat, hogy egy-egy mozdulatsor kivitelezésekor mire figyeljünk oda), másrészt abban is, hogy kontrolláljuk a viselkedésünket: rávegyük magunkat valamire, amihez nincs kedvünk, vagy kitartsunk a fáradtság, akár a fájdalmaink ellenében is. (Az én belső hangom például egy jófej edző, aki a hétköznapokon megállás nélkül biztat – de pihenni sem hagy túl sokat.)

Olvasáskor is halljuk néha a szöveget, akár másvalaki hangján

Az előbb említett Lev Vigotszkij arra is felhívta a figyelmet, hogy a gyerekkori párbeszédekből vett üzenetek a belsővé tételük során átalakulnak: nagyobb hangsúlyt kapnak a szavak privát jelentései, sűrűbb lesz a tartalmuk, rengeteg asszociációval telítődnek – ezért is kísérhet minket hosszú éveken keresztül is egy-egy fájdalmas mondat.

Egyébként mások hangját később is hajlamosak vagyunk internalizálni, ilyen például az, amikor egy helyzetben már tudjuk, mit javasolna, kérdezne például a mentorunk, a tanárunk, a pszichológusunk (ez esetben jó munkát végzett).  

Az is gyakori tapasztalat, hogy egyes szövegeket az írójuk hangján hallunk. Egy vizsgálatban a résztvevőknek először lejátszottak egy párbeszédet, amelyen egy gyors és egy lassú beszédtempójú személy diskurált egymással. Ezt követően két csoportra osztották őket: az egyik olyan szöveget olvasott, amiről úgy tudták, hogy a gyors beszédtempójú személy írta, a másik olyat, amiről azt mondták nekik, hogy a lassú beszédtempójú illetőtől származik. A valóságban a két szöveg persze hajszálpontosan megegyezett egymással. A kutatók természetesen arra voltak kíváncsiak, mennyi időbe telik a résztvevőknek magukban elolvasni ezeket az írásokat. Ahogy az várható volt, a lassú hang által „írt” szövegekkel később végeztek az emberek, különösen azoknak, akik erősebb képzelettel rendelkeztek.  

Amikor nem szűnik a kegyetlen hang a fejedben

A belső beszédnek léteznek atipikus formái is, amelyeket a kutatók összefüggésbe hoztak különféle mentális nehézségekkel. Depresszió esetén például gyakori az olyan belső hang, amely folyamatosan az illető értéktelenségről beszél, és negatív gondolatokat fogalmaz meg a többi emberrel, a világgal, a jövővel kapcsolatban. Kényszerbetegségek során a belső hang kifejezetten erős, fenyegető és parancsoló lehet, ráadásul nagyon nehéz elcsitítani. Hanghallás esetén pedig – amely leggyakrabban skizofréniában jelenik meg – a belső beszédet a személy tévesen külső forrásnak tulajdonítja.  

Az is nagyon érdekes, hogy a tapasztalataink szavakban való megragadása bizonyos esetekben kontraproduktív is lehet. Ide sorolható a verbális árnyékolás jelensége, amikor az általunk használt címkék, narratívák átformálják, sok esetben pontatlanabbá teszik az emlékezetünket. A torzításra egy 1990-es kutatás megdöbbentő eredményei kapcsán figyeltek fel a kutatók:

kiderült, hogy egy bűnelkövető külsejének szóbeli leírása mintegy 25 százalékkal csökkentheti a gyanúsított arcának későbbi felismerését. 

Ismételgetünk dolgokat, hogy megjegyezzük őket

Vigotszkij elmélete mellett a belső beszéd másik fő megközelítése Alan Baddeley és Graham Hitch munkamemória-modellje. A munkamemória olyan rövid távú emlékezetet jelent, amelyben az információkat néhány másodpercig őrizzük meg, illetve különféle műveleteket végzünk velük. Ennek részét képezi egy úgynevezett fonológiai hurok, amely a belső beszéden alapul, és a beszédalapú információ megtartásával foglalkozik. Mindannyiunk számára ismerős helyzet – főleg a GPS előtti korból –, amikor útbaigazítanak minket, és miközben próbálunk eljutni a célállomáshoz, folyamatosan ismételgetjük az elhangzottakat, nehogy elfelejtsük. Vagy amikor hirtelen meg kell jegyeznünk egy telefonszámot, és fennhangon mondogatjuk, amíg fel nem tudjuk írni valahova. 

Nagyon hasonló folyamatok játszódnak le a fejünkben – néha anélkül is, hogy a tudatában lennénk.

A memóriánk beszédalapúságát jelzi például, hogy különböző szavak felidézése károsodik, ha azok hangzásukban, kiejtésükben hasonlítanak egymáshoz.

Ide tartozik a szóhosszúsági hatás is, hogy egyrészt hosszabb szavakból kevesebbet tudunk az emlékezetünkbe vésni, másrészt, aki gyorsabban beszél, néha több dolgot tud a fejében tartani. De a fonológiai huroknak van köze ahhoz a jelenséghez is, hogy amikor beszélnek hozzánk, nehezebben tudunk megjegyezni dolgokat, hiszen a két dolog interferálni kezd egymással. 

A belső hang hiánya hatással lehet a kognitív teljesítményünkre 

És akkor vissza is tértünk az anendofázia kifejezést nemrégiben javasló dán Johanne Nedergaard és amerikai Gary Lupyan kutatására. Ők 46 olyan emberrel dolgoztak együtt, akiknek saját bevallásuk szerint hiányzik vagy nagyon ritkán jelenik meg a belső hangja, és 47 olyan személlyel, akik a spektrum másik végére estek, és szinte állandó belső beszédről számoltak be. A résztvevők négy feladatot kaptak. Először tárgypárok képeit mutatták nekik, és meg kellett állapítaniuk, hogy a tárgyak nevei rímelnek-e. Kiderült, hogy ezekben a próbákban az anendofáziával élő emberek gyengébb teljesítményt mutatnak, hiszen magukban nem mondják ki a tárgyak neveit – viszont amikor hangosan megnevezhették őket, a két csoport közti különbség eltűnt.

A második feladatban a személyeknek öt szóból álló listákat kellett megjegyezniük – a fenti eredményekhez hasonlóan, amennyiben az anendofáziában érintett emberek nem ismételgethették hangosan a szavakat, akkor átlagosan kevesebbet tudtak megjegyezni belőlük.

A harmadik feladat során arra voltak kíváncsiak a kutatók, hogy a résztvevők mennyire hatékonyan tudnak váltani kognitív műveletek között (hol kivonniuk, hol összeadniuk kellett számokat), a negyedikben pedig azt nézték meg, hogy az alanyok két nagyon különböző macska, vagy egy egymáshoz méretben, alakban hasonlóbb kutya és macska sziluettje között képesek-e hamarabb különbséget tenni. Ezekben a próbákban nem találtak különbséget az élénk belső beszéddel, illetve annak hiányával jellemezhető emberek között.  

Mit tudunk tehát eddig az anendofáziáról?

  • a belső beszéd egy spektrum: van, aki egyáltalán nem, vagy alig, mások kifejezetten gyakran folytatnak fejben párbeszédeket, kommentálják életük eseményeit. 

  • a belső hang hiánya nem deficit vagy fogyatékosság, hanem a sokféleségünk izgalmas megnyilvánulása

  • az anendofázia sok esetben rejtve marad, mert egyrészt az érintettek is ezt tartják univerzálisnak, azt hiszik, mindenkinek hozzájuk hasonló élménye van,

  • másrészt különféle stratégiákat (például hangos beszédet) alkalmaznak, amelyekkel képesek eljutni ugyanazokhoz az eredményekhez. Ugyanakkor előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor az alternatív stratégiák kivitelezésére nincs lehetőségük.  

Izgalmas időpillanatban vagyunk: bár a belső beszéddel kapcsolatos elméleteknek hosszú múltja van a pszichológiában, az anendofázia kutatása bizonyos értelemben csak most kezdődött el. Ha van kedved, oszd meg te is a belső hangoddal vagy annak hiányával kapcsolatos tapasztalataidat kommentben. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Westend61

Milanovich Domi