–

Apa lakásában összevissza járnak az órák.

A konyhában a kis modern digitális falióra, ami egy serpenyőt formáz, akkor, amikor az ebéd utáni kávét főzöm, rendszerint délelőtt tíz órát mutat. Az előszobában a Rékasi mamától örökölt ingaórán akkortájt tizenegy körül jár. A szobában pedig az egykori tanítványoktól ajándékba kapott zöld és aranyszínű órán már délután fél kettő van.

Nem tudni, miért van ez így.

Valahányszor hazamentem, mindig meglepődtem ezen. Talán az elemek merültek le, egyszer ez jutott eszembe, és mert eleinte zavart a dolog, hát vettem újakat. Be is állítottam mindegyik órát a pontos időre, összehangoltam őket. De egy-két nap alatt minden úgy volt megint, ahogyan azelőtt. Az órák felvették a ritmusát. Öregek már, le-lemaradoznak.

Pár nap van hátra karácsonyig

Az üzletekben a polcokról már lassan elfogynak az ünnepre szóló kellékek, de van, ami egészen az utolsó órákig megmarad. Az elfbabák például még ott díszelegnek. Van belőlük mindenféle, kicsi és nagy, törékeny porcelán és plüss. Különféle a méretük, a testtartásuk, csak az arcuk és a nagy hegyes füleik ugyanolyanok. Az elfek, a manók sohasem voltak részei a mi kultúránknak, gyerekkoromban nem beszélt róluk senki. És úgy látszik, hogy itt sem kedvelik őket annyira, hogy magukkal vigyék őket az otthonaikba az emberek. Végül is ki akarna maga köré gyűjteni olyan manókat, akik mindent összezavarnak, elrontanak?

A múlt héten pénteken este érkezett hozzánk az osztályra Rosie.

Termetre erős, húsos asszony. Mint mindenki mást, őt is úgy adták át nekünk a sürgősségiről, hogy „a beteg nem zavart, és csak enyhén demens”. De az ilyesfajta átadást mi már fenntartással fogadjuk. Rosie 1929-ben született. Kevés idős ember nem zavart ebben az életkorban, különösen egy esés után, aminek az oka bármi lehetett.

Rosie-t az otthonában érte a baleset, a nappaliban, ahol a fia talált rá másnap reggel. Addigra a földön fekve már majdnem kihűlt szegény asszony, és mentő hozta a kórházba 34 fokos hőmérséklettel.

A sürgősségin azonban csak a hypotermiát kezelték, talán mert az volt a legfontosabb, de az esést mintha elfelejtették volna az orvosok. Képalkotó vizsgálat sem készült, és Rosie a belgyógyász csoport felügyelete alá került a sebészek vagy ortopédusok helyett.

Az átvétel utáni rutin fizikai vizsgálatot elvégezve a kolléganőm kétségbeesetten jön hozzám, hogy nézzem meg én is, a néni jobb térde teljesen be van dagadva, a combja külső felén pedig egy hosszúkás, nagy zúzódás látszik. A jobb könyöke is sérült lehet, mert alig mozdítható, és kifejezett fájdalmat jelez, mondja a nővér. A fájdalom, mondjuk, nehezen mérhető, mert Rosie gyakorlatilag megállás nélkül kiabál.

Fel akar kelni, mosdóba akar menni. A mentősök jegyzeteit átolvasva nincs más választásunk, mint az, hogy hívjuk az orvost. A belgyógyász doktornő közli, hogy ő csak pár óra múlva tud feljönni az osztályra megnézni a beteget, de ha valóban úgy van, ahogy mondjuk, és a néni lábán látható sérülés van, akkor ő most utasításba adja azt, ami egyébként is protokoll: a beteg addig nem mobilizálható, ameddig nem készült a végtagjairól legalább egy röntgenfelvétel.

Oké. Rosie azonban, a sérüléseit leszámítva már jól van, fogalma sincs a protokollról és ragaszkodik az önállóságához. A négyes kórteremben senki sem tud aludni a kiabálásától, ezért hamarosan kivisszük magunkhoz a nővérpult elé, ágyastul. Rosie hangoskodik tovább, de ott legalább csak mi halljuk.

Mindent bevetünk, hogy megnyugtassuk. Beszélni próbálunk hozzá és vele, szépen, csendesen, de hiába. Kínálunk neki teát, narancslevet. A tea nem kell, semmi nem kell, kakaó sem, ő nem fogja hagyni magát megmérgezni, vagy hagyni, hogy kísérletezzenek vele… Aha. A beteg nem zavart, dehogy!

Elina, az indiai nővér fáradtan rám néz a pult mögül, hát, ez a műszak sem lesz egyszerű.

Hogy a nyugalmat mégis megteremtsük valahogyan, Rosie-t később átvisszük az ambuláns vizsgálóba, még messzebb a kórtermektől, ahol szerencsére akkor éppen senki sem várakozik. Megkérem Elinát, az asszisztenst, hogy maradjon mellette.

Bekapcsoljuk a néninek a tévét, de ez sem segít

Amikor Elina a szünetére megy, én ülök oda Rosie ágyához. Ő megint kiabálni kezd, én pedig közelebb hajolok hozzá, hogy jobban lássa az arcomat. Persze vigyáznom kell, meg ne üssön, el ne érjen a kezével, ahogy azt már többször megpróbálta. „Tudom, hogy meg akarnak ölni, ezért hoztak ide! Mindnyájunkat idehozták, csak azért, hogy végezzenek velünk!” – kiabálja kétségbeesetten, de azután lassan elcsendesedik, és ahogy az arcomat figyeli, kicsit halkabban folytatja.

Egyenesen a szemembe néz. „Te! Én ismerlek téged valahonnan. Te ki tudsz engem innen vinni! Ugye? Emlékezz a fajtádra, emlékezned kell rá, honnan származol! Én is emlékezni fogok rád, ha segítesz nekem! Megígérem. Csak segíts kijutni innen!” A párbeszédtől a hideg fut végig a hátamon, mert pontosan látom, hogy Rosie teljesen komolyan gondolja, amit mond.

Ő most egyszerűen nem ebben az időben és térben létezik, de valamelyik másikban igenis jelen van, nagyon is valóságosan. Valahol a múltban ragadt.

Kicsit megnyugszik, de amikor a betegszállító jön, hogy elvigye röntgenre, újra csapkod, rugdos és sikít. „Hozd azt a puskát és inkább lőj le! Mire vársz? Mire vársz még?” – ezt kiabálja dühödten a magas fiatal férfi felé. „Bring that gun and shoot me! Come on! What are you waiting for?” A sokat látott beteghordó szeme meg sem rebben, óvatosan takargatja be Rosie lábszárát a vékony kék pléddel és már viszi is.

A csendet kihasználva igyekszünk utolérni magunkat

Kihordom az ápolási dokumentációt a pultba, hogy ott írjam meg őket. Elina is ott jegyzetel és Tsitsi is. Felveszem Rosie-t az elektronikus adatbázisba, kinyomtatom a holnapi vérvételéhez szükséges vignettákat. Többször látom a nevet a tenyeremben a kis fehér cetliken: Rose White, született 1929-ben, de más egyebet ebből nem tudok meg.

És csak az asszony hangja visszahangzik bennem egyre: „Azért hoztak ide, hogy végezzenek velünk, mindannyiunkat meg fognak ölni, de én ismerlek téged valahonnan! Te ki tudsz engem vinni innen, ugye?”

Visszhangot vernek bennem a szavak, eltűnődöm rajtuk. Azután pedig már nem csak magamtól kérdezem: „Lányok, lehet, hogy ez a néni holokauszttúlélő?”

Olyan valóságos a rémület, amivel beszél és minden, amit mond. Hátborzongató!

Tsitsi elgondolkodik, majd biccent. „Rosie 90 éves. Ez simán elképzelhető.” „Na, jó, de mi az, hogy holokauszt?” – kérdezi Elina, és mi ketten egyszerre fordulunk felé, hogy lássuk, a kérdést tényleg komolyan gondolta-e. De a fiatal indiai nővér arcán csak az őszinte ártatlanság tükröződik, ahogyan a válaszra vár. „Na, ne viccelj, Elina, ezt még én is tudom!” – feleli Tsitsi döbbenten.

A fiatal nővér zavarba jön, én pedig hirtelen nem tudom, hogy mit is válaszoljak, mert megbántani sem akarom, és egyszerűen elmagyarázni sem tudnám pár mondatban a huszadik század és egyben a világtörténelem egyik legnagyobb borzalmát. Így csak csendben figyelem, és hagyom, hogy az afrikai ápolási asszisztensem rögtönzött történelemórát tartson az indiai nővér kollégámnak. Azután persze a mondandójához hozzáteszem a magamét.

Elina sápadtan hallgat egy pillanatig. „De hogy lehet, hogy én erről semmit nem tudok? Hogy lehet, hogy nekem erről soha semmit nem tanítottak?” – kérdi. Fáradtan vonjuk meg a vállunkat.

Mit is válaszolhatnánk erre?

Később, amikor Elinának szünete van, látom, hogy bent maradt az orvosi irodában. Amikor pedig benyitok hozzá, hogy megkérdezzem, kér-e kávét, a monitoron a Google és a YouTube is nyitva. Videókat nézett, és éppen egy cikket olvas.

Az ajtó nyílására riadtan fordul felém, és a szemében rémület ül, színtiszta rémület.

Rosie-t a röntgenből több mint egy óra múlva hozták vissza.

A felvételt többszöri kísérletre sem sikerült elkészíteni, az asszony minden fizikai erejét bevetve tiltakozott ellene, és hiába próbálták őt lecsillapítani. Az orvos látta közben, mondják, nyugtatót rendelt, és holnap majd megpróbálják elkészíteni a felvételt. Ez a terv.

Rosie lassan elalszik, de ahogy visszavinnénk a kórterembe, megint feljajdul, és Elina akkor odaugrik az ágyhoz, nehogy egészen felébredjen újra. Gyengéden, fölé hajolva betakargatja. „It’s ok., it’s ok.! You are in a safe place Rosie, you are safe, ok? You don’t need to be afraid anymore!” – suttogja neki egészen halkan, mégis úgy, hogy a néni jól hallja. („Minden rendben van, Rosie, itt biztonságban van, már nincs mitől félnie!”) A fiatal lány azután felemeli a fejét, és rám pillant az ágy felett. A szemében a könnyek, ragyognak, akár a gyémántok. Nem beszélünk már túl sokat ebben a műszakban.

Reggel hazafelé megyek, az utcán mindenütt pocsolyák. Napok óta esik. Barna sár minden és szürke köd. Itt gyengéd a tél, párás, nedves. Hiányzik a hideg és száraz fehérség, a fagy. Az esne jól a karácsonyi hangulathoz.

A felejtésen gondolkodom és az emlékezeten. Az elrejtett dolgokon, amiket elhallgatnak, nem tanítanak. Amiről nem beszélnek, mintha azok soha nem is történtek volna meg.

És az emlékeken gondolkodom. Amik előtörnek, egyszer mindenképpen előkerülnek, akkor is, ha elfojtják, eltemetik őket, a lehető legmélyebbre.

Régi karácsonyokra emlékszem, régi műszakokra és reggelekre

Odahaza. Reggelenként a vonat ablakának tapasztottam a homlokom, és ahogy a HÉV áthaladt a folyó felett, kifelé bámészkodtam mindig. Soroksári Duna-ág. Milyen gyönyörű télen is! A hártyásodó jégen hattyúk ülnek, vadkacsák kucorognak. Deres a mező, a határ kopár, a fácánok benne büszkén, akár a pávák, úgy sétálnak. Frissen szántott föld. Még emlékszem az illatára. Tél alá vetették a búzát. Már sarjad is. Stroboszkópként villódzik a napsugár a töltés fái közt, a halántékom mögé szúrós fájdalom költözik, be kellene csukni a szemem, de nem merem. Egy megállóval a leszállás előtt már nem akarok elaludni. A párkányra könyökölök inkább, és tovább figyelem a madarakat.

Ölemben egy zacskó mazsola, azt szemezgetem.

Sári néni a város közepén, a hatodik emeletén lakott, az erkélye korlátján galambok ültek, azokat rendre elhessegette. Csak egynek adott mindig enni, annak, amelyiknek nem volt meg az egyik lába. „Szegényke – mondogatta, – most nézd meg! Talán csapdába esett, hurokba szorult vagy megfagyott. Segítenünk kell neki, hogy életben maradjon!” Kicsi, alacsony, gömbölyű asszony volt a Sári néni, fehér haja rövidre vágva, szépen berakva, hetente egyszer mindig lesétált a fodrászhoz. Addig én bevásároltam neki a piacon. Beszereztem a délután elmaradhatatlan kellékeit, a kakaót és a mazsolás kalácsot. Sári néni lassan terítette meg az asztalt. Vele mindent lassan kellett csinálni, és nem azért, mert már kilencvennégy éves volt, hanem mert ilyen volt.

„Add meg a módját, kislányom! Szánj rá időt! – mondogatta. – Ne siettesd a pillanatot, nem tudhatod, mit rejt még, több örömed is lehet benne!” 

Ültünk az asztalnál azután hosszasan, és Sári néni a szelet kalács belsejéből egyesével csipegette ki a mazsolát. Én pedig előre tudtam, hogy közben mit fogok hallani, a régi történetet, a háborúról.

Nem volt édesség, és ez volt az egyik dolog, amit Sári néni akkor rendkívül hiányolt. Az egyik napon aztán az eljegyzésére kapott gyöngyös karkötőt a fűszeresnél egy zacskó mazsolára cserélte. „Képzeld, legalább száz szem volt benne! Sajnos nem számoltam meg az elején, de olyan sok volt, hogy azt reméltem, kitart velem a háború végéig. Minden este, lefekvéskor megettem belőle egy szemet. Egyetlen egyet. Csak, hogy az ízét érezzem. Hogy álmodhassak vele. Marikának is adtam, minden este adtam, míg el nem vitték. A nyilasok. Soha nem jött vissza. Te rá hasonlítasz, tudod? Az én Marikámra. Ugyanolyan csendes vagy, ugyanolyan szelíd az arcod” – mondta Sári néni, aki megosztotta velem minden emlékét ezeken a péntek délutánokon.

Rendhagyó lesz a karácsony idén, és megint töredékes

Most sem jutok haza apához, és a pótanyámhoz. Nem ehetek az utánozhatatlanul finom halászléből, nem lesz vaníliaillat a hókiflik miatt, és nem látom az órákat sem a falon, ahogy a mutatóik makacsul keringenek körbe, a saját idejük szerint. Öreg órák, engedetlenek.

De talán azért járnak így, hogy emlékeztessenek, nem is a pontos idő az, ami a legfontosabb. Hanem sokkal inkább az emlékezet.

Sok emlék van, rengeteg, jó is, rossz is, bőséggel, amit meg lehet, meg is kell osztani. És arra gondolok ezen a reggelen, hogy a mai napból lesznek a holnap emlékei. Közhely, mégis mindig elfelejtem.

Én olyan emlékeket szeretnék teremteni, ami miatt nem kell sírnia, félnie senkinek!

Ilyet életet kívánok mindenkinek.

És akkor nem kellene kérni semmi mást karácsonyra. Semmi egyebet.

Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció