–

A tisztaságot nem tekintjük a középkori ember erősségének. Tény és való, hogy akkoriban egészen mások voltak a higiéniai szokások, azonban az, hogy soha vagy évente csak egyszer-kétszer fürödtek, egyes szerzetes rendek tagjaira volt csupán igaz, vagy olyan emberekre, akik valamilyen (jobbára vallási) fogadalmat tettek. Mint például Szent Margit, aki 12 éves kora után sohasem fürdött meg. 

A középkori emberek rendszeresen tisztálkodtak, igaz, nem fürödtek naponta, s talán még hetente sem, hiszen a vízvezetékek hiánya megnehezítette a mindennapos tisztálkodást. Sok esetben (fertőzött) kutakból kellett kézi erővel, vödrökben elhordani a vizet a lakásokig. Ahol volt a közelben forrás vagy folyó, ott sokkal jobb helyzet alakulhatott ki. Éppen ezért a települések sokszor ott jöttek létre, ahol megfelelő vízforrásra leltek az emberek.

A víz kincsnek számított, éppen azért az eső- és a talajvizet is összegyűjtötték. Az angliai Chester kastélyában például a ciszternából egy csővezeték szállította a vizet a vár alacsonyabban fekvő részeibe, a konyhába és a kertekbe. A kút stratégiai szempontból is igen fontos volt, hiszen egy támadás esetén az ellenség szomjhalálra ítélhette a védőket, ha nem a várnak nem volt saját kútja. 

A tehetősebbek ekkoriban dézsaszerű fakádakban tisztálkodtak, amelyeket lepedőkkel béleltek ki, nehogy szálka menjen a nemesebb testrészükbe.

A szegényeknek a fürdésre maradt a folyóvíz, ám a kutatók szerint reggelenként ők is megmosakodtak, szappant is használtak, sőt, szegények, gazdagok egyaránt kezet mostak az étkezések után (!), mivel jobbára kézzel ettek. 

A városokban nyilvános fürdők is működtek, Nürnbergben például 14 ilyen fürdőházról tudnak a kutatók. És a fürdéstörténet itt fog összekapcsolódni a szexualitással.

Fürdőházak Magyarországon

A magyarokat híresen tiszta, vízkedvelő népnek tartották már a honfoglalás idején is. Mint azt előző cikkemben bővebben kifejtettem, a honfoglaló magyarok annyira szerettek fürdeni, hogy kifejlesztettek egy hordozható fürdőkádat, amit a vándorlások vagy a kalandozás során is magukkal vihettek.

Ibn Fadlán arab utazó azt is feljegyezte, hogy a honfoglaló magyarok nagy élvezettel fürödnek a folyóvizekben, ráadásul (megbotránkozására) a nők és a férfiak közösen, meztelenül.

A Kárpát-medence vízrajzi szempontból is ideális volt a letelepedésre. Nemcsak a nagy folyók, hanem a hévizek miatt is. Ezeket a hőforrásokat már a rómaiak is használták, és Anonymus szerint Árpád a „felső meleg forrásoknál” (kb. a mai Császárfürdő tájékán) ütötte fel táborát, vélhetően nem véletlenül.

A magyarok a honfoglalás után is megtartották a fürdőzési szokásaik java részét. Az egykorú források szerint a tizedik század végén már állt a felhévízi fürdő (a mai Császár- vagy Lukács fürdő helyén), használták a régi, óbudai római fürdőket, és Alhévíz településen kezdett kialakulni a Sáros fürdő (mai Gellért), amit gyógyászati célokra használtak, leprás vagy leprásnak vélt betegek kezelésére. 

István uralkodásának kezdetén, 1001-ben készült el a pécsváradi kolostor, amelynek mesterséges fürdőjében a felmelegített karsztvizet használták. A tizenegyedik–tizenkettedik században sorra megépültek a hévizek sokszor ma is ismert, és használt fürdői: Nagyvárad mellett a mai Félix fürdő, Balf, Besztercebánya, Esztergom fürdőházai. A kutatók szerint az Árpád-kor végére 70-80 közfürdő működött Magyarországon, jobbára a hévizek felhasználásával, ám kialakítottak mesterséges fürdőket is, például Győrben, Pozsonyban, Nagybányán. Irigylésre méltó manapság, hogy ezek a közfürdők a szegények számára ingyen vagy igen csekély díjazás fejében voltak igénybe vehetők. Ám a fürdőzésen felül a többi szolgáltatásért fizetni kellett, így a fürdő üzemeltetése igencsak kifizetődő volt.

Fürdőházak Budán

Azt, hogy mennyire fontos szerepet töltött be a magyar gondolkodásban a fürdés, jelzi az is, hogy II. Endre királyunk egy színezüst fürdőkádat adott a lányának, a későbbi Szent Erzsébetnek, amikor férjhez ment. S bizony a színezüst fürdőkád akkoriban Európa-szerte beszédtémának számított. 

A középkori magyarság szexuális szokásait kutató Józsa László orvostörténész szerint nagy méretű fürdődézsák Magyarországon nemcsak a nemesek házaiban voltak, hanem a közemberekéiben is.

Természetesen nem ezüstből készültek, hanem fából. Azonban akkorák voltak, hogy többen is elférek bennük, és a család koedukáltan fürdött bennük. Ám ez nem csak az otthoni fürdőzésre volt jellemző. 

A tatárjárás után Budán egyre több fürdő nyílt, és elkezdődött a társadalmi rétegződés. A mai Rudas helyén lévő fürdőbe a nemesek, a Rác fürdő elődjébe főként a polgárok jártak, a Sáros fürdőben pedig, mint említettük, betegeket kezeltek. 

Zsigmond király a hévforrások vizét bevezettette a budai Várba, és a források fölé fürdőházakat emeltetett. A királyi fürdőház pompája még az 1520-as években is lenyűgözte Habsburg Máriát, II. Lajos feleségét. A polgárok és betegek fürdőit azonban nem márvánnyal burkolták, hanem jobbára téglával, és a fürdés mellett sok más szolgáltatást is igénybe lehetett venni. 

Fürdés és szexualitás

A nyilvános közfürdőkben voltak kisebb medencék, egy-egy család vagy baráti társaság befogadására. Ezek fölé rendszerint fából készült fürdőházat húztak.

Ám a nagy medencékben Oláh Miklós, Habsburg Mária titkára szerint akár úszni is lehetett teljesen „leplezetlenül” (értsd: nyilvánosan és meztelenül fürödtek a nők és a férfiak együtt). Akadtak ugyan szégyenlősebbek is, akik kis köténykével fedték el a „szemérmüket”. Ebbe a „nudista” fürdőközönségbe beletartoztak az apácák és szerzetesek is. 

A „nézelődés” sem volt etikai vétség, vagyis amikor valaki nem a fürdés kedvéért ment ki, hanem csak hogy legeltesse a szemét a meztelen fürdőzőkön. Olyannyira bevett szokás volt ez, hogy némely fürdőben a medencék mellé kis „hidat”, egyfajta kilátót is emeltek fából, hogy jobb legyen a rálátás a medencékre.

A fürdő a társadalmi élet egyik központja lett. Egyezségek, szerződések és frigyek köttettek a fürdőházakban, s ahogy ez lenni szokott: folyt a pletykálkodás, az italozás és a szerencsejáték is. A szolgáltatások közé tartozott a csontkovácsok, javas- és kenőasszonyok és felcserek munkája is. Ők egyrészt orvosi szolgálatot láttak el: sebeket, húzódásokat, töréseket és egyéb sérüléseket kezeltek, de a kenőasszony feladata volt „átdögönyözni” a fürdővendégek testét, ami körülbelül a mai masszázsnak felel meg.

 A fürdőházakban nem volt világítás, nappal is félhomály uralkodott, így a kezek könnyen vándorútra indultak a víz alatt. A korabeli feljegyzések szerint az est leszálltával a vízben vagy a parton gyakorta közösültek is a fürdőzők. 

Minden fürdőház tartott prostituáltakat, akinek korabeli elnevezése, a „fürdős kurva”, még a huszadik században is közismert volt. (A „sír, mint a fürdős kurva” kifejezés állítólag Mária Terézia korára vezethető vissza, aki törvényen kívül helyezte a prostitúciót. Mai használata, amikor „rinyáló”, valójában az érzelmeiket, szükségleteiket kifejező nőket bélyegeznek meg vele, nyilvánvalóan pejoratív.) Pénzért nemcsak nők, hanem fiatalkorú lányok, férfiak és fiúk is árulták kegyeiket.

A fürdőházakba ugyanis általában az egész família együtt ment el, s abban a korban ezen nemcsak a vérrokonokat értették, hanem a szolgálókat is.

A fürdőház szabad erkölcsei között megengedett volt a házasságon kívüli szex, nemcsak a férfiaknak, hanem a nőknek is, és ha a saját háza népéből nem talált megfelelő partnerre a fürdővendég, akkor a „fürdős kurvák” valamelyike közül választhatott, megfelelő díjazás fejében.

Azt, hogy a tisztes asszonyok, sőt az apácák is kivették a részüket a szexuális játékokból, bizonyítja Dudith András csanádi és pécsi püspök levélváltása egy Veius nevű tudóssal.

A probléma az volt, hogy az egyik, Dudith felügyelete alá tartozó apáca teherbe esett, állítása szerint a fürdőben, a vízben úszó ondótól. Dudith a tudóstól kért szakvéleményt, mert a püspök kétségbe vonta, hogy egy szűz lány ily módon teherbe eshet.

Józsa László szerint a megesett apáca története nem volt egyedi, erre utal az is, hogy valódi tudományos vita alakult ki a kérdés körül, és igyekeztek az adott esettől elvonatkoztatva, objektív véleményt kialakítani. Sajnos a végeredmény nem maradt fenn, de vélhetően nem tudtak megegyezni. Ugyanis a vita közben felmerült mellékkérdésben sem tudtak egyezségre jutni: hogy egy szűz lány az első szexuális érintkezéskor teherbe eshet-e. Dudith szerint igen, Veius szerint azonban nem. 

A fürdőházakban folyó szabados szexuális élet okozta a középkori fürdőkultúra halálát. Sajnos szó szerint. Ugyanis a tizenötödik század végén, a tizenhatodik század elején egész Európán végigsöpört egy szifiliszjárvány, ennek gócpontjai a fürdőházak voltak. A járvány megfékezésének érdekében királyi rendeletre bezáratták a fürdőházakat. 

Ám a fürdőkultúra feléledésre nem kellett sokáig várni. A török uralom ugyanis újra életet lehelt a magyarországi fürdőkbe, igaz, más formában és keretek között. 

Forrás: worldhistory.org; valamint Dr. Józsa László: Szex a középkori Magyarországon. Históriaantik Kiadó, Budapest, 2011.

Kiemelt kép: Getty Images / Photo Josse / Leemage / Contributor

Miklya Luzsányi Mónika