„Női kötelesség” helyett örömfőzés – Töltött paprika leves erdélyi módra (Recepttel)

–

Persze mondunk még olyat is, hogy „a medve nem játék”, „a sör nem ital”, „a pálinka orvosság”.

Csupa-csupa életbölcsességet, amitől egyszer csak megtelik a gyomor, a nyelőcső hirtelen szűkössé válik, és ezzel együtt egy kicsit a lélek is összeszorul.

Eltűnik minden, ami addig lelkesített: a vágy, hogy bárhol helyed legyen, a meggyőződés, hogy a legrosszabb és legnagyszerűbb pillanataidban is van egy biztos fogódzód: az emberséged, az emberi mivoltod. És a kíváncsiság, a lelkesedés is alábbhagy, ha minden kérdésedre vagy feltevésedre zsigerből kapsz egy életbölcseletet. 

Főként akkor, ha egy férfi határozza meg a helyedet. Ő dönt arról, hogy ember vagy-e vagy állat, és ő mondja el naponta többször is, hogy az ősök életét ezek a hiedelmek határozták meg, neked is kötelességed hinni mindenben. Minden böszmeségben, amit sokszor kibúvóként vetnek oda egy-egy beszélgetés alkalmával. 

Aztán amikor már minden munkát elvégzel a helyeden, naponta többször elővarázsolod a terülj-terülj asztalkámat, nap nap után készíted a villásreggelit, a két-három fogásos ebédet és a meleg vacsorát abban a szűkös térben, ami akkor és ott a világodat jelenti, egyszer csak megutálsz mindent, amit a felmenőidtől kaptál. A bölcsességektől kezdve a receptekig mindent. 

Már nem jelenti ugyanazt az öreg nénikéd kése, és az ujjbegyeid a kés nyelén, amik zöldségvágáskor ugyanúgy görbülnek, mint valamikor az övéi. Már nem jut eszedbe a szilvás gombóc és fahéjas tejbekása illata nagymamád nyári konyhájában, nem látod magad előtt, hogyan keveredik a porcukor és a padló pora az ablakon beszűrődő napsugárban. És nem hallod az énekét sem, egyszerűen eltűnik a folyton viccelődő asszony képe, aki jókedvvel dagasztja, nyújtja, vágja a tésztát.

Már semmit sem látsz, mert a főzés, mosogatás, mosolygás szentháromságába csak a tested fér bele, a lelked kívül reked.

És ha ebből valahogy sikerül megszabadulnod, új életet kezdened, egy ideig nem is akarsz visszatérni arra a helyre. A konyha dísz lesz, az evőeszközök és tányérok tiszták maradnak. A receptes könyvek és a sok százéves családi finomságok listái eltűnnek még a gondolataidból is. Marad a házhoz rendelt étel, az étterembe járás, majd, amikor ráunsz ezekre, mert folyamatos hiányérzeted támad, ahányszor csak megeszel valamit, elkezded kipróbálni a különféle kultúrák jellegzetességeit: a konyhádba beszivárog a rengeteg tésztaétel, szószok és olasz receptek, ezt követi az indiai, a kínai. Félreértés ne essék, mind nagyon finom, de akárhányszor curry vagy padthai illata röppen fel, ami csöppet sem ismerős, a szád széle egyenes marad. 

Nem akarok általánosítani! Vannak nők Székelyföldön, akik nagy örömmel sütnek-főznek, sertepertélnek a család körül. Sokuk munkáját a férfi meg is becsüli. Viszont azt is ki kell mondanunk, hogy vannak, akik kínok közt próbálnak kiszolgálni, és még olyan sincs, akivel megoszthatnák a gondjaikat.

Ez a zárt és hagyományos közösségek hátulütője. Roppant összetartó, egymás segítségére siető embereket szül, de ez inkább a külsőségekben mutatkozik meg, mert egy hiedelmekkel és meggyőződésekkel teli vidéken nincs helye a lélek „problémáinak”, nincs helye „nyavalygásnak”, ott van rá az orvosság…

Egy budapesti konyhában kaptam vissza Székelyföldet: a nagymamám, a nagynéném és édesanyám főztjének az ízét adtam vissza magamnak

…még mielőtt megköveznétek, mert leírtam azt, amit nem illik, nézzetek mélyen magatokba: hány nő éli úgy a világát, hogy a láthatatlan munka terhe alatt elszürkül, és maga is legalább annyira láthatatlanná válik, mint a munka, amit végez? (Erről egyébként ITT írtunk korábban.)

Én a húszas éveim elején kerültem méltatlan helyzetbe, amiből szerencsére volt menekvésem. Igaz, nehéz tarisznyával indultam az ismeretlenbe, de sokan vannak, akik egy életre a meghatározott szerepükben ragadnak.  

Másfél év telt el azóta, hogy elhagytam a helyem. Előbb Kolozsvárra költöztem, de most, hogy Budapesten élek, és még mindig senki nem akarja rám kényszeríteni, hogy főzzek, mossak, takarítsak, mert a férfi, aki velem él, annak is örül, ha ételt rendelünk, annak is, ha a különféle kultúrák receptjeivel kísérletezek, sőt annak is, ha neki kell főznie, azt érzem, hogy elérkezett az idő: ezúttal én választok helyet magamnak, (na nem végérvényesen!), és a tűzhely elé állok, hogy főzzek. Hadd érezze a férfi, aki semmit nem vár el, hogy igenis szeretem. És hadd érezze a lelkem, ami most már szabad, hogy többé sosem lesz második helyen.

Így – mivel már budapesti lakosként szemlélem a múltbéli tapasztalataimat –, másfél év lecsillapodást és két költözést követően, ideje volt azzal a gondolattal ébrednem, hogy piacra kell mennem. Mert sürgősen és visszafordíthatatlanul kívánom a töltött paprika levest erdélyi módra.

Amint elkezdek tüsténkedni, színek röppennek fel a konyhában, a kés szeletelő hangja, a fakanál kavargatása és a bugyogó leves ismerős öblössége beteríti a lakást.

A hely, ami a legparányibb szegletéig budapesti, egyszer csak székelyföldi illatot ölt, és érzem, hogy itt van nagymamám, nagynéném, édesanyám abban, ahogy a zöldségeket módszeresen pucolom, mintha sosem hagytam volna abba,

vagy abban a mozdulatban, amivel a darált húst gyúrom, a paprikákat töltöm, látom őket ismét az ujjaim görbületében, szinte hallom az énekeiket és vicceiket is.

Mondom is, hogyan készül a levesem:

• Első utam a piacra vezet, ahol gyökérzöldségeket vásárolok: murkot (sárgarépát), petrezselymet, zellert, mert a mi levesünk zöldségalappal készül, teszek egy kis hagymát is belé, olyan apróra vágva, ahogy csak lehet, mert hallom is édesanyám, ahogy mondja, „nem szép, ha úszkálnak benne”.
• A hentesnél darált marha- és sertéshúst kérek, ezek egyvelege adja a gombócok és töltelékek masszáját, amihez rizst, hagymát, egy tojást, sót, borsot, pirospaprikát vegyítek és egy kevéske paradicsomszószt. Mi nem dinszteljük meg előtte a hagymát és azon a rizst, hanem mindent nyersen adunk a töltelékhez, mert a levesben megfő minden, és az íze így különlegesebb.

• Amíg a gyökérzöldségek egy kevés olajon pirulnak, el is készül a húsmassza, amit a kicsumázott paprikákba töltök – azaz a torzsájuktól megtisztított paprikákba, amelyeknek egy-egy lyukat hagyok az alján, éppen akkorát, hogy a massza beleférjen, de ki ne főjön belőle. 
• Ha a paprikáim megtelnek, a maradék húsból gombócokat gyúrok, és amikor már kellően puhák a zöldségek, a lobogó levesbe teszem előbb a paprikákat, aztán a gombócokat, mindet egy kis lisztbe forgatva, ezzel is gátolom, hogy ki- vagy éppen szétfőljenek.

• Zellerlevelet is teszek a levesbe, majd fűszerezem. Rántást készítek, de még éppen leves állagúra sűrűsítem. Ízlés szerint, mindenből annyit adok hozzá, „amennyit felvesz”, mert odahaza mi így főzünk. Lélekből, érzésből.

Mert itt, Budapesten mostantól így főzök: lélekből, érzésből. Büszkén.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.

Bereczki Szilvia