A legfontosabb dolgok, amiket megtanulhatnak egymástól a generációk

–

Hashtagsütemény 

Y generációs vagyok. Vagyis számomra a gyerekkor: farmer és kordbársony, Bravo és Ifjúsgái Magazin, félbeszakadt Disney-délután és Dallas, meg X-akták – amit mindenki nézhetett, csak én nem, Marimar és Esmeralda, pattogós cukor és Commodore 64, Turbó rágó, Backstreet Boys. NSYNC, scrunchie és choker. (Igaz, akkor még csak simán hajguminak, meg tetkónyakláncnak hívták utóbbiakat, de hát változnak az idők.) Ezeken gondolkodom, amikor Steigervald Krisztián a munkához való viszonyunk kapcsán megemlíti a gyerekszoba tisztán tartásának kényszerét, amely annak idején mindannyiunk szombat reggelének kötelező eleme volt. Aki éjjel legény, reggel kemény, tartotta akkoriban a mondás, aminek azóta persze lejárt a szavatossága.

Épp úgy, ahogy a kistesó óvodába kísérgetésének, a gyerekek mindennapi otthoni házimunkavégzésének és az „amíg az én kenyeremet eszed”, az „ez van, ezt kell szeretni” és az „azért, mert azt mondtam” szentháromságának.

„Mióta világ a világ, a különböző generációk mindig is fújtak egymásra. Az idősek a fiatalokra, a fiatalok az idősekre. Ez belénk van kódolva, ez az evolúciós ciklikusság szerves része, a fejlődés alapja” – mondta Steigervald Krisztián, majd rámutatott, hogy tulajdonképpen mindegy, melyik generációhoz tartozunk, csak egy van, amit normálisnak tartunk: a sajátunk.

„Nemrég egy forgatáson volt egy nálam körülbelül húsz évvel idősebb kolléga és egy nagyjából huszonöt évvel fiatalabb fotóslány. A kolléga az egyik szünetben elmesélte, hogy annak idején a barátaival úgy jártak bulizni, hogy betettek egy sezlonyt a Żukba. A fotós csak annyit mondott: »Mi van?!« Később viszont elmesélte, hogy nagyon szeret sütni, ezért másnapra elkészíti az egyik nagymamájától tanult klasszikust, aminek nem jut eszébe a neve, de »hashtagsütemény«. Eltartott egy darabig nekünk, évtizedekkel idősebb férfiaknak, mire rájöttünk, hogy másnap a nagymamaféle rácsossal lepnek meg bennünket” – érzékeltette az egyes korosztályok közötti kommunikációs és gondolati szakadékot a generációkutató.

A szakember azt is hangsúlyozta, hogy az elmúlt tizenöt évben lezajlott virtuális kultúraváltás következtében a kommunikációnkban, az interakciós szokásainkban és az elfogadható vagy helytelennek minősített viselkedésformákban is jelentős változások álltak be. Ennek megfelelően már a mai negyvenesek számára is természetes, hogy a csetelés egyfajta végtelenített kommunikációs folyam, amelyben nem szükséges újra meg újra köszönni egymásnak, ugyanakkor ez a korosztály döbbenten figyeli, ha a gyerekek, akik eleve a WhatsApp-, Snapchat-nemzedékhez tartoznak, a valós térben is „elfelejtenek” köszönni.

Pedig a fiatalok offline térben „csak” azt csinálják, amit az általuk leggyakrabban használt felületeken. Csakhogy az idősebbek a saját hitrendszerük szerint megfogalmazott elvárásokkal élnek, ez pedig feszültségekhez, érzelmi kilengésekhez vezethet.

„Rendszeresen tartok előadásokat. Az egyik legutóbbi alkalommal a diákok mindannyian laptopot, táblagépet vettek elő, és nekem legalább öt percig tartott, míg rájöttem, hogy egyáltalán nem az előadást jegyzetelik. Így aztán körbenéztem és azt mondtam, »Mindenki csukja le a laptopját!« Erre az egyik hallgató felállt a padból, odalépett hozzám, és lecsukta a laptopot, amiről az előadást vetítettem” – mesélte Steigervald Krisztián, majd arra is rámutatott, hogy ennek oka nem a diák érzéketlensége vagy rosszindulata volt. Sokkal inkább az a generációs alapú hitrendszerbeli különbség, hogy míg a szakember számára egyértelmű volt, hogy a felszólításban a „mindenki” a hierarchikus rendben az oktató alatt helyet foglaló személyeket jelöli, addig a diákok számára hasonlóan magától értetődő volt, hogy a mindenki ténylegesen mindenkit jelent, a végrehajtásban pedig a szabályt megfogalmazó tekintélyszemélynek kell élen járnia. Vagyis a diák, aki a katedrához lépett, valójában csak előzékenyen segíteni akart.

„A 80–90-es évek végén mindannyian tekintélyelvű nevelésben részesültünk és ennek létjogosultságát senki nem kérdőjelezte meg. A hierarchia teljesen természetes volt számunkra, így az automatikus folyamatainkban eszünkbe se jut, hogy a közléseink fogadója esetleg másféle hitrendszerben nevelkedett. Vagyis ha a diákom lecsukja a laptopomat, kognitívan megértem, hogy mi történik és miért… De attól még jó sokáig el kell számolnom, hogy visszanyerjem a kontrollt az érzelmi válasz felett, ami önkéntelenül is indukálódik bennem” – mesélte a kutató.

Ezek a mai fiatalok!

Endrei Judit műsorvezető és Ungvárszki Dániel online-tartalom-készítő a Netrevalók program égisze alatt abban segítik a fiatalokat és az időseket, hogy együtt, egymástól tanulva fejlődjenek. A szerveződés keretében a közösségi szolgálatot végző középiskolás diákok időskorú tanulópárjukkal ismertethetik meg az internet világát. Ez pedig mindkét korosztály számára számos új tapasztalatot és lehetőséget tartogat.

„Z generációsként azt várom a nálam jóval idősebbektől, hogy megosszák velem az élettapasztalatukat. Megmutassák, hogyan lehet az életben »ellavírozni«. Mindig jönnek nehézségek, és azt tapasztalom, az idősek sokszor két mondattal meg tudnak nyugtatni – mondta Ungvárszki Dániel. – Szeretném, hogy az idősek is komolyan vegyenek. Mivel én is beengedem az ő tudásukat, fontos számomra, hogy ők is nyitottak legyenek, tekintsenek rám emberként. Épp erre vágynak a középiskolások és fiatalok is: hogy értékes, a saját jogkörükben kompetens személyként kezeljék őket.”

A generációk közti ellentétek okai közül Steigervald Krisztián az időhöz való viszony megváltozását is kiemelte. Mint mondta, néhány évvel ezelőtt teljesen természetes volt, hogy ha nyolckor kezdődik a Dallas, 19 óra 55 perckor mindenki a tévé előtt ült, hiszen ha lemaradt az adásról, fogalma sem lesz arról, mi történt a sorozatban, másnap viszont mindenki erről fog beszélni. Ennek a korosztálynak tehát magától értetődő, hogy a nyolcórai munkakezdésre öt perccel korábban, teljes felkészültségben érkezünk. A streaminggeneráció számára viszont a flexibilis időkeret számít természetesnek, a munka pedig nem nemesít, hanem az élethez szükségszerűen hozzátartozó feladat. Így aztán az X és Y generáció észlelése – miszerint a fiatalok lusták és nem akarnak dolgozni – téves.

Valójában a Z generáció „csak” annyit akar dolgozni, amennyi normális. Tartja az időkereteket, ügyel a munka–magánélet egyensúlyra, nem (kizárólag) a karrierje alapján határozza meg önmagát.

„Gondoljatok bele, hogy mekkora döbbenetet okozott nemrégiben az egyik zsinaton, hogy a lelkészek elkezdték kihasználni a rendelkezésükre álló szabadságot, hiszen az X generációs papok ab ovo sosem mentek szabadságra. Az Y generációsoknál már előfordult néha-néha, hogy hétközben kivettek néhány napot, de keresztelőre, esküvőre, temetni magától értetődő módon jöttek vissza. Erre most egy Z generációs lelkész nemhogy elment szabadságra, de még a mobilját is kikapcsolta” – mesélte a generációkutató. Mint mondta, e téren is éles az ellentét az egyes generációk között, hiszen az X-eseknek sokszor még az is gondot okoz, hogy a munkaidő végén hazamenjenek ahelyett, hogy tovább dolgoznának.

Dr. Borsos Dorottya, az EdisonPlatform operatív vezetője arra is felhívta a jelenlévők figyelmét, hogy napjainkban egy diploma csupán öt évig „szavatos”, így ma már lexikális tudás helyett elsősorban rugalmasságra, kritikus gondolkodásra, nyílt kommunikációra, szociális és kulturális nyitottságra van szükség ahhoz, hogy egy fiatalból sikeres felnőtt váljék. Mint mondta, az előadások és programok során gyakran találkozik alfákkal, a generációs konfliktusokat pedig a legtöbbször humorral hidalja át. Szerinte ugyanis nincs jobb eszköz a nehézségek legyőzésére. 

A nagyszülő és az unoka könnyebben kapcsolódik, mert közös az „ellenség”

„A családnak gyakran nincs türelme hozzá, hogy bevezesse az idős szülőt a digitális világ rejtelmeibe, a gyerekek önbecsülését azonban erősíti, ha taníthatnak valamit az időseknek. Hiszen nemcsak tudást adnak át, hanem valóban hasznos ismeretekkel ruháznak fel egy nálunk jóval idősebb, tapasztaltabb embert” – mutatott rá Endrei Judit.

Steigervald Krisztián hozzátette, hogy megfigyelhető egyfajta DNS-ciklikusság, amelynek következtében az unoka a nagyszülőre inkább hasonlít, mint a szülőre. Ezen felül, mint mondta, a gyerek célja, hogy a szülővel szemben érvényesítse önmagát, vagyis amikor az unoka ugyanezen elv szerint lázad a saját szülei ellen, a nagyszülővel kerül egy platformra. 

„Ma már a szüleim házában nincs fotó rólam, csak a gyerekeimről – értett egyet nevetve Borsos Dorottya. – De ahogy ezt biztosan mások is hallották már a szüleiktől, édesanyám szerint a gyerekeimet én nevelem, ő pedig kényezteti. Vagyis én mondom a nemet, ő pedig az igent. Így aztán vele könnyebb kijönni.”

Ungvárszki Dániel ugyanakkor arra is rámutatott, hogy nemcsak az időseknek kell tartaniuk a lépést, hanem a fiatoknak is célszerű idomulniuk.

„A munkám során elsősorban hozzám hasonló korú emberek vesznek körül, így elsősorban a magánéleti helyzeteimben tapasztalom meg, hogy alapnak gondolok egy bizonyos fajta jólétet, ami valójában csak nekem természetes, hiszen én ebben nőttem fel. De nem volt ez mindig így: a szüleim, a nagyszüleim teremtették meg nekem. Épp ezért ez egyáltalán nem fair tőlem, és figyelembe kell vennem azt is, mi volt számukra a kiindulópont” – mondta.

Steigervald Krisztián szerint erre a kölcsönös rugalmasságra össztársadalmi értelemben is szükség van, hiszen rengeteg kihívás áll előttünk: most először fordul elő ugyanis, hogy hatvanöt év körüli pedagógusoknak kell hasznos tudást átadniuk egy náluk akár több mint ötven évvel fiatalabb, másként figyelő, kommunikáló és másfajta digitális tudással felvértezett generációnak.

Olyan világot élünk, amelynek a szabályai és törvényszerűségei folyamatosan változnak, és nincs kiforrott recept a sikerhez. 

Amikor már én vagyok a retró

Pár napja a tizennyolc éves keresztlányommal kávéztunk, és felcsendült egy 2003-as sláger. „Basszus, öregszem!” – kiáltottam fel, amikor rájöttem, hogy a dal már több mint húszéves, én pedig annak idején őrült jókat buliztam rá. Mire ő vigasztalón csak annyit mondott: „Ne aggódj, a hugi is állandóan retrót hallgat!” 

A teljes megsemmisülést már csak fokozta, hogy nem sokkal később a tízéves gyerekem mutatni akart nekem valamit a Spotifyon. „Meglátod, anya, jó lesz!” – mondta mély meggyőződéssel, én pedig kíváncsian vártam, mi a legújabb hülyeség, amihez majd rendes-kedves anyaként jó képet kell vágnom. Reméltem, hogy nem fogom utálni. De ami ezután jött, arra nem voltam felkészülve. „Ihn nikho! Mahna nikho mha nahna e rei! Mha nahno mha nah rikho! Ihni Kohei!” – ordította tele torokból a gyerek, én pedig vele együtt fejből nyomtam a szöveget. Döbbent elismeréssel nézett rám, én pedig jó stratégaként nem említettem meg neki, hogy nem „update” vagyok, hanem szimplán csak öreg. Azért a boomerek is tudnak ezt-azt, na.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Z. Kocsis Blanka