Ennyi idő nagyon kevés volt belőle – búcsú egy kutyától

 –

Évekig a belváros szívének közepén laktunk. Már akkor se voltunk normálisak, így folyton azon járt az agyunk, hogy miként csempésszünk be az albérletbe egy kutyát. Többek között azért, mert szerintem egy gyerek nem nőhet fel állat nélkül, akármennyire nehéz és bonyolult lesz a logisztika, többszörös a takarítás és a káosz.

Végül egy késő őszi napon, az utolsó forintunkból vettünk egy vonatjegyet, majd elindultunk mind egy kidobott kiskutyáért. Boxernek tervezték, de egy szerelmi háromszög miatt labrador is lett. Csuszinak nevezte el a kislányunk, én pedig akkor, ott, először láttam a férjem szemében azt, amit azóta már annyiszor. Azt a tekintetet, amivel tudom, hogy onnantól feltétlen szeretettel védi majd esőben, betegségben, fagyban és nehézségekben. Ez a tekintet már akkor lenyűgözött, és azóta is sorra ámulatba ejt. Mert Csuszival kezdődött minden. A későbbi kutyák, a kaméleon, a macskák, a nyuszik, a lovak, a madarak. Ő volt az első közös mentésünk.

Nehéz a múlt idő, mert közel 14 évnyi emléket próbálok egyetlen igemóddal lezárni, miközben most is oldalra nézek, hogy ott fekszik-e még, figyel-e engem.

Minden ilyen történetben nem a vége a legfontosabb talán, hanem az a sok apró pillanat, ahogy eljutottunk az utolsóig. Közösen.

Kutyát tartani és kutyával élni nem ugyanaz

Az egyikben szőr van a levesedben, a ruhádon, szörcsögve szuszog egy test a lábadnál, vagy reggel egy tócsába lépsz a fürdőszobába tartva. Kutyával élni annyit tesz, hogy a részeddé válik. Ismered a morgását, a lépéseit, a motoszkálását a sötétben, a nyálát az arcodon.

Csuszi hamar az életünk eleven részévé vált. Megtanított labdázni és futni. Megtanított arra, hogy a tárgyak élete hektikus és időszakos egy gazda életében, ami örök, az a megbánó szempár. Megmutatta, hogy egy kanapé miként robbanhat fel a semmiből, és kerékpár mellett való 26 kilométernyi loholás után is lehet még négy órán át kergetőzni.

A mostani fejemmel már tudom, hogy „beválasztottuk” őt

Igazi munkakutyavére volt, amit éveken át keserves erőkkel próbáltunk lekötni, de kitartottunk egymás mellett. Ahogy ő is türelmesebb lett a várandósságaim alatt. Tűrte a kaméleont, ami körbemászta, elviselte, hogy a fiunk vele tanul járni, a nagyobbnak segített a biciklizésben. Felforgatta az életünket, hiszen vele nem mehettünk be a játszótérre vagy akármelyik kutyafuttatóba. Cserébe kutyások sokaságát ismertük meg a sétákkal, akik kutya nélkül olykor fel sem ismertek, vagy a kutyánk nevét tudták, a miénket nem. De én nagyon szerettem ezeket a találkozásokat, a várost élhetőbbé és szerethetőbbé tették, és akad, akivel azóta is barátok vagyunk.

Aztán a napközbeni magány ellen, és azért is, mert én persze macska nélkül se tudok élni, Csuszi kapott egy macskabarátot. Cirimojót, aki azóta már cirmos néni lett. Összeöregedtek, de akkor eleven és lüktető szélvészként forgatták fel a lakást. A szövetségük oldhatatlan lett, annyira megbonthatatlan, hogy Círmúz jelezte először Csuszi betegségét. Akkor első körben megnyertük a háborút a rákkal. Őt nem érdekelte a hege sem, úszott, futott, csomagolással nyelte le a csokit, beugrott a Városligeti-tóba, semmi sem tántorította el az élettől. Talán csak az a vad gondolatunk zavarta meg, amikor kapott németdog-kölyköt maga mellé.

Akkor már tudtuk, hogy a várost elhagyjuk, és a vidék más feladatok elé állít minket. Ahogy a városlakókat Zsigu, a németdog-kölykünk ijesztette halálra, Csuszinak a kutyaegykeségének az elvesztése volt félelmetes. Míg végül belátta, hogy akár az anyja is lehetne, ezért elfogadta. Aztán jöttek az új állatok, és ő egyre nagyobb szeretettel sertepertélt körülöttük. A mentett agármixet lányának fogadta, a birkákat nyalogatta, a nyúlketrecet őrizte. Aki a falkába jött, annak megtanította, hogy itt minden élet egy, ha másik fajból való is. 

A rák viszont nem adta fel

Akkor azt hittük, hogy az ő története pont akkor ér véget, amikor szabad lehetne igazán. De még hét évet küzdött szívósan. Megtanított az öregedésre. A test és a szellem mulandóságára. Demens, vak, enyhén süket nénike lett az utolsó éveire. Mintha láttam volna megöregedni egy gyerekem, hiszen maroknyi korától etettük, takarítottunk utána, gyógyítottuk, tanítottuk, ahogy ő is tanított minket.

A falka sosem bántotta. Tisztelték, és meghagyták neki a kanapét. Ha túl messzire bóklászott a kaputól, akkor ment valamelyikük utána, és visszakanyarította a házhoz. Megígértük neki, hogy ameddig maradni akar, addig kitartunk. Semmi mást nem adhattunk neki akkor már, mint szeretetet és türelmet. Ő pedig nagyon erős öreglány lett, a maga összeesett és daganatos testével, orvosi csodaként élte a napjait.

Evett, sétált, néha még futott is. Nem akart minket elengedni. Ahogy azt hiszem, hogy mi sem könnyen engedtük el őt.

Ha kutyákat mentesz, akkor ők is megmentenek téged

Mindegyikük máshogy, másképpen. Csuszi miatt jobb emberré váltunk. A gyerekeink a törődés és az alázat valódi arcát ismerhették meg. Szaggal, pisivel, sárral, sebekkel, kényelmetlenségekkel.

Nem sejtettük, hogy tudjuk-e majd igazán, hol a vége. Meddig öregedés és honnan agónia?

De éreztük, ahogy a kutyák is tudták. A végjátéknál sorra őrségben feküdtek mellette. Csendben, békésen. Az utolsó estén Cirimojó néni mellé kuporodott, és vele aludt, úgy, ahogy évekkel ezelőtt, úgy, ahogy már évek óta nem. 

Az emlékeken túl, most az űr tölt be mindent. A mozdulatokat, amiket sután végzünk megszokásból. Ahogy hívjuk, aztán elnyeljük az utolsó szótagot.

Mert itt van még, és azt hiszem, hogy itt is marad. Ennyi év gombócból is sok lenne. Belőle kevés volt.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Szabó Imola Julianna