Már most, a legelején engedjük el azt a feltételezést, hogy bármelyikünk is szakértő volna vagy bármi bizonyosat tudhatna magáról a házasság intézményéről – a saját házasságunk, a szüleink viszonya, és a barátaink, rokonaink, kollégáink, ismerőseink vagy a pletykalapokat színesítő celebek házasságai alapján. Hiszen ezek mind-mind teljesen másmilyenek, és bár emberi természetünknél fogva hajlunk rá, hogy általánosítsunk, magunknak és másoknak is ártunk vele, ha a házasság kapcsán (is) megtesszük.

Önmagunknak azért ártunk, mert ha egy bántalmazó kapcsolat után azt a (hamis) „leckét” tanuljuk meg, hogy „inkább üssön el egy vonat, mint hogy még egyszer igent mondjak”, mert „minden férj abuzív”, akkor olyanok leszünk, mint azok az emberek, akik meggyőződéssel állítják: nem szeretik „a vegán ételeket”, mert egyszer életükben ettek egy fűrészporízű, száraz növényi fasírtot, így aztán azóta nemet mondanak mindenre, ami növényi alapú.

Másoknak pedig azért ártunk vele, mert jogtalanul elvesszük tőlük a lehetőséget arra, hogy saját maguk tanulják és értsék meg, mit jelent a házasság, nekik. No persze, ez mindenféle emberi kapcsolatra igaz: sztereotipizálhatjuk az anyósok és vők-menyek viszonyát, de mindig lesznek elmérgesedett, és idilli összeállások. Kijelenthetjük, hogy „az ember végérvényben csak önmagára számíthat”, mert csalódtunk egy barátban, de az a helyzet, hogy a személyes csalódás nem járatja le a barátság intézményét teljes egészében.

Emberi relációkat – így házasságokat is – összehasonlítani nagyjából annyira lehet, mint különféle állatokat. Igen, a rinocérosz nagyobb, mint a pinty, a teknősnek meg keményebb a páncélja, mint amilyen a macska szőre, csak van-e bármi értelme összevetni őket?

És akkor még nem beszéltünk a különféle házastársak még különfélébb szabályairól és szokásairól. Miközben mi, itt Európa kellős közepén egyenesen törvénysértőnek, polgárpukkasztónak és erkölcstelennek tekintjük a többnejűséget, a bigámiát, vagy akár azt, ha valaki egy házasságból kiszállva máris megkezdi a következőt, más kultúrkörben normális, hogy egy férfi csakis több feleséggel érzi teljesnek az életét. De egyáltalán nem ritka az sem, hogy az asszony választhat több férjet – az Amazonas természeti népeitől egészen Tibet őslakosaiig –, és olyan szubkultúra is akad, ahol, ha a férj eltávozik, a feleség azon nyomban hozzámegy az elhunyt valamelyik testvéréhez.

Mindez akár deviánsnak is hangozhat olyanok számára, akiknek meggyőződésük, hogy az egyetlen helyes társadalmi rend csakis a miénk – én viszont nem ilyen vagyok. Félreértés ne essék, nincs ellenemre a klasszikus, vagyis inkább modern európai családmodell képe, de az, hogy pont ide, pont most sikerült megszületnem, nem jelenti azt, hogy gondolkodás nélkül követek minden írott és íratlan szabályt, csak mert „így szoktuk”.

Amiben feltétel nélkül hiszek, az az, hogy a házasság akkor ideális, ha egymás kölcsönös támogatásáról szól, akármit jelentsen is ez a benne részt vevőknek.

Nincs hozzá közöm, kinek hány férje-felesége-élettársa-szeretője akad, ahogyan ahhoz sem, ki keres többet vagy kevesebbet, és kinek a családja vagyonosabb, valamint ahhoz sem, hogy a két fél közt van-e egyáltalán hivatalos egyezmény a frigy létrejöttéről. Ha mindenki hepi, és senki sem szenved és kínlódik a kapcsolatban, ezek – számomra – nem elsődleges kérdések. Ahogyan semmi jogom beleszólni abba, ha egy házaspár időről időre idegenekkel (vagy barátokkal) osztja meg az ágyát, és nem hiszek abban, hogy a monogámia határozza meg egy viszony minőségét. Nincs jogom beleszólni abba, ha valaki tizenhat évesen megházasodik, és halála napjáig ugyanazzal az emberrel hál – ebben az esetben sem hiszem, hogy kétségkívül csakis unalom és szürkeség várhat a hűséges párosra. 

Abban viszont egészen bizonyos vagyok, hogy túl kritikusan viszonyulunk az efféle konvenciókhoz és „furcsaságokhoz” mi, emberek: „érdekes egy házasságban élnek ezek”, „mi mennyivel szebb pár vagyunk” – mondjuk ítélkezve, miközben

az igazán fontos kérdéseket – mint hogy a két (vagy több) fél őszinte-e egymáshoz, és hogy az együtt létezés gyarapítja-e az egyéni és közös jót – túl ritkán értelmezzük.

Jómagam kétszer voltam-vagyok hivatalosan házas ember – bár az első igazán hosszú, hétéves kapcsolatom sem kevesebb a későbbi kettőnél abból a szempontból, hogy elkötelezettek voltunk egymás iránt, és szerettük egymást, így aztán valahol a szívem mélyén úgy érzem: háromszor léptem frigyre. A két „valódi” házasságom ég és föld. Visszagondolva: az első idején még meggyőződésem volt, hogy egy igazán értékes férj mindig és mindenben kiszolgálja a társát, akkor is, ha az értékrendjük és prioritásaik egyre távolabb kerülnek egymástól az évek során, és akkor is, ha az erőltetett és állandó kompromisszumkeresés kiöli az örömöt a közös otthonból. Miért? Mert megházasodtunk, és kutya kötelességünk kitartani – akkoriban így éreztem.

Ma, egy sokkal kiegyensúlyozottabb házasságban élve már eszembe sem jut, hogy kimondottan azért tartoznánk egymásnak hűséggel, odaadással vagy elszámolással, mert egy ceremónia keretében meg egy hivatásos anyakönyvvezetőnél, úgymond, összeadtak minket.

Azt gondolom helyette: azért tartozunk egymásnak a fentiekkel – de mindenekelőtt tisztességgel –, mert emberek vagyunk, és mint ilyenek csalódtunk, fájtunk, szenvedtünk már eleget párkapcsolatokban. Most pedig, megtanulva a leckéket, ideje egyszerűen csak boldognak lenni – együtt.

 Steiner Kristóf

Kiemelt kép: The Saums