Eutanázia pró és kontra: Karsai Dániel ügyének hatására Lengyelországban is felélénkült a vita az életvégi döntésekről

–

Kinga Dunin és Ignacy Dudkiewicz cikkeit az Internews nevű független nemzetközi nonprofit szervezet projektjének részeként közöljük. A kezdeményezés célja, hogy egy-egy fontos közéleti témáról véleménybuborékokon átívelő módon tájékozódhassanak az olvasók, és ismerhessék meg a térség szakértő újságíróinak munkáit.

Kinga Dunin: Salus aegroti suprema lex esto

(„A beteg érdeke a legfőbb törvény” – Hippokratész) 

2007-ben Janusz Świtaj bíróságon kérvényezte, hogy kapcsolják le a lélegeztetőgépről és állítsák le a gyógykezelését, ami az ő esetében egyet jelentett volna a halállal. Még tizennyolc éves kora előtt szenvedett motorbalesetet, és a következő tizennégy évben szinte teljesen cselekvőképtelen volt, szülei ápolták egy kis lakásban, miközben minimális szintű állami segítségben részesültek. Ez a médiában felkapott történet elindította a vitát Lengyelországban az eutanázia legalizációjának lehetőségéről – bár mint az kiderült, nem hosszú időre. Később további hasonló kérés jelent meg – egy anya kérvényezte az eutanáziát fiának, aki huszonnégy éve vegetatív állapotban volt.

Egy évvel később Donald Tusk miniszterelnök javasolta, hogy az egészségügyi törvénybe foglalják bele az úgynevezett élő végrendeletet. A betegek ezzel jogot nyertek volna arra, hogy dönthessenek, alá akarják-e vetni magukat életfenntartó kezelésnek, vagy sem. A miniszterelnök egy egész országra kiterjedő párbeszédre szólított fel. Egy ideig különféle cikkek jelentek meg a témában, nyilvános vitákat tartottak, amiknek kimenetele előre látható volt.

A jobboldal és a konzervatívok az élet szentségéről beszéltek, arról, hogy Hollandiában hogyan gyilkolják meg tömegesen az időseket, valamint ez ingoványos talaj, – és hogyan vezetne az élő végrendelet rövid időn belül ugyanolyan helyzethez, mint Hollandiában. 

A liberális-konzervatív közép felszólította a feleket a kulturális harc és a felesleges világnézeti viták befejezésére. A közélet liberális része megpróbálta a társadalomhoz közelebb hozni a témát. A vita logikája elég egyértelmű: a liberális individualizmus a személyekre akarja hagyni a döntés lehetőségét, legyen szó halálról vagy születésről, miközben a konzervatív jobboldal kontrollállni akarja az állampolgárok testét az élet kezdetétől a koporsóig.

A miniszterelnök ezen megnyilatkozásán kívül egyik politikai párt se vette soha napirendjére az ügyet. Azóta végeztek néhány közvéleménykutatást a témában. Az utolsót 2013-ban. Az eutanáziát támogatók száma növekedett, bár a precíz meghatározás még mindig hiányzott. Ebben az utolsó közvéleménykutatásban a CBOS (Centrum Badania Opinii Społeczniej – Közvéleménykutató Központ) azon kérdésére, mely szerint: „Támogatja-e, hogy az orvos beadhasson halálhoz hozzásegítő szert azoknak, akik súlyos és gyógyíthatatlan betegségben szenvednek, teljesen tudatában vannak önmaguknak, és mindezt ők maguk kérik?” – erre 53 százalék azt válaszolta: határozottan, illetve valószínűleg támogatná; a válaszadók 39 százaléka pedig határozottan vagy valószínűleg elutasítaná. Ami még érdekes, hogy kevesebb támogatást kapott a hosszantartó gyógykezelésről való lemondás. Valószínűsíthető, hogy az egészségügyről alkotott rossz vélemények miatt.

Mi lett a továbbiakban Janusz Świtaj sorsa? A híres színésznő, Anna Dymna fogyatékossággal élők problémáival foglalkozó alapítványa segített neki. Gyűjtést szerveztek egy speciális kerekesszékre, aminek a segítségével el tudta hagyni a lakását.

Leérettségizett, lassan befejezi felsőfokú tanulmányait, könyvet írt önmagáról, és jelenleg az alapítványnál dolgozik. Ezzel érvként szolgál ahhoz a nézethez, hogy nincs szükség eutanáziára, elég a társadalmi gondoskodás. 

Kicsit más a helyzet a végstádiumos betegekkel, akik a halált szeretnék választani. Elméletileg onnantól kezdve, hogy már nem részesülnek gyógykezelésben, palliatív ellátást kellene kapniuk, amelynek az a célja, hogy amellett, hogy enyhíti a fájdalmat, a lehető legteljesebb szellemi és lelki segítséget biztosítsa a betegnek és családjának. Amennyiben a beteg szenvedései már csillapíthatatlanok, a palliatív szedáció is megengedett – ez a beteg eszméletlenségben tartásához vezet. Szintén elméleti alapvetés, hogy az orvoslásnak holisztikus szemlélettel kellene kezelnie a betegeket, nem pedig csak a testi egészségre koncentrálnia.

Nézzük meg ezt a beteg jogainak és az orvos kötelességeinek szempontjából. A Lengyelországban érvényben lévő Orvosetikai Kódex 2. paragrafusa a következő:

Az orvosok számára a legfőbb elv a beteg érdeke – salus aegroti suprema lex esto. A piaci mechanizmusok, a társadalmi nyomás és az adminisztrációs követelmények nem mentesítik az orvost ennek a szabálynak a betartása alól.

2011-ben a lengyel Legfelsőbb Bíróság egy egész más üggyel foglalkozott: a nem alap egészségügyi ellátásra vonatkozó visszatérítés kérdésében azt a döntést hozta, hogy a beteg érdeke az adminisztrációs törvények felett áll. Természetesen felmerül a kérdés, kinek kell meghatároznia, mit jelent az, hogy a „beteg érdeke”. Általában az orvos dönt erről korlátozott orvosi ismeretek alapján, és ehhez hozzátartozik az élet megmentése is. Mi van azonban az olyan helyzetekkel, amikor az orvostudomány már nem nagyon tud segíteni, arról, hogy jogilag mi a beteg érdeke, nem magának a betegnek, esetenként a családjának kellene döntenie? Ebben az esetben a meghatározott elveken alapuló eutanázia az orvosi gyakorlat egyik szabályozott eleme lenne, úgy, mint Hollandiában. Nem lenne szükség olyan bírósági csatákra a halálhoz való jog miatt, mint amikről időnként a médiában olvashatunk.

A végére marad a kérdés: Lengyelországban ez miért nem vitatéma, és miért nincs benne a liberális és baloldali pártok programjában?

Az elmúlt harminc évben két másik probléma is napvilágra került és szerzett politikai támogatást: az abortusz, valamint a szexuális kisebbségek ügye. Az abortusz továbbra is törvényellenes, az azonos neműek házasságának legalizációja pedig még mindig várat magára, bár az utóbbi időben felcsillant a remény a változásra. Fiatalok küzdenek az ügyért úgy, hogy sok esetben ők maguk is érintettek a témában. Az eutanázia szabályozásában érintett társadalmi csoportok viszont nem vonulnak az utcára. És semmilyen politikai erő támogatására nem számíthatnak.

A szerzőről: Kinga Dunin lengyel író, feminista és szociológus. A Varsói Orvosi Egyetem tanára. 1989 előtt a demokratikus ellenzékben tevékenykedett, jelenleg az újbaloldali Krytyka Polityczna értelmiségi miliő és a Lengyel Zöldek tagja.

-------------------------------

Ignacy Dudkiewicz: Eutanázia? Vegyük figyelembe az összes kockázatot ebben a vitában

Az, hogy erkölcsileg elfogadjuk az eutanáziát, nem jelenti azt, hogy egyből támogatjuk a törvényesítését is. És ez egészen biztosan nem elég ahhoz, hogy elmulasszuk feltenni a következményeire vonatkozó összes kérdést.

1997-ben John Hardwig filozófus arról írt vegyes fogadtatású cikkében, klasszikus haszonelvű feltételezésekből kiindulva, – melyet a családtagok egymáshoz való viszonyáról kialakított kép is alátámaszt, – hogy vannak olyan helyzetek, amikor erkölcsi kötelességünk meghalni, gyakorlatilag alávetni magunkat az eutanáziának. Milyen szituációkról lehet itt szó? Például ha egy adott országban nincs mindenki számára elérhető egészségbiztosítási rendszer, a halálos beteg életben tartása pedig elkerülhetetlenül óriási költséget jelent, mely akár hatalmas adósságokba is taszíthatja a beteg családját.

Hardwig javaslata sokféle fogadtatással találkozott: voltak, akik továbbgondolták és pontosították az elméletét, de nyilvánvalóan akadtak olyanok is, akik élesen kritizálták. Függetlenül attól, hogy Hardwignak igaza volt-e, vagy sem abban, hogy létezik az élet véget vetésének morális kötelezettsége, írása rávilágít az eutanázia és a támogatott öngyilkosság kérdésében folytatott párbeszédből rendszeresen kihagyott aspektusra.

Ez nem csupán a szenvedő egyének jogairól szóló diskurzus. Ez egy mindannyiunkat érintő téma – mindegy, hogy az eutanázia törvényesítése mellett vagy ellen foglalunk-e állást, ebben a vitában minden kockázatot figyelembe kellene vennünk.

Ez nem csak az egyénről szól

Milyen kockázatokról van még itt szó – az egyéni szabadság tiszteletén kívül, mely alapvetően fontos érték! –, amiket figyelembe kellene vennünk, amikor az eutanáziáról vagy a támogatott öngyilkosságról vitatkozunk? 

Rengeteg más tényező is van, ugyanis nem egy individualista vákuumban élünk, ahol a döntésünk egyedül csak a helyzet általunk felfogott értelmezésétől függ – vagy kellene függenie – az önrendelkezéshez való jogunk pedig korlátlan.

Mennyire tekinthető önállónak az a személy, aki az eutanáziát kérvényezi? Milyen eljárás képes elérni azt, hogy biztosak lehessünk benne: a kérés nem külső nyomás hatására történt?

Honnan tudjuk, hogy valaki a saját szenvedései miatt választja a halált, és nem pedig azért, mert érzi, – mivel ezt egyenesen megmondták vagy javasolták neki, esetleg csak maga véli úgy – hogy túlzott terhet jelent a családnak? Lehet, hogy szeretne élni, de nem akar „gondot okozni”?

Hogyan lehet biztosítani az orvosi etika betartását? Karsai Dániel szerint, akinek jogi változásokért folytatott harca indította el az erre vonatkozó eszmecserét, mindez lehetséges, de nehezen megvalósítható, ha a szükséges reformok helyett azt követeljük, hogy az orvosok egyáltalán ne tagadhassanak meg bizonyos eljárásokat lelkiismereti okokra hivatkozva – mint ahogy teszik ezt az eutanázia egyes támogatói. A beteg autonómiájának tisztelete nem jelenti azt, hogy egyből az összes kérését teljesíteni kell. Hol kell meghúzni a határt az orvos észszerű döntési köre és a beteghez való paternalista hozzáállás között, amivel már nem tudunk egyetérteni?

Az eutanázia törvényesítése befolyásolja-e az orvosi hivatásról alkotott társadalmi képet, illetve a betegeknek az orvosokhoz való bizalmát (az erre vonatkozó holland kutatások nem egyértelműek)?

Az aktív eutanázia és a támogatott öngyilkosság megengedése változtat-e a betegségekhez és az időskorhoz való társadalmi és a kulturális hozzáálláson, és ha igen, akkor hogyan, és valóban annak javára-e?

Egy ilyen engedély hogyan képes viszonyulni ahhoz az ellentétes irányú változáshoz, ami a nyugati és globális északi társadalmakban megfigyelhető? A legtöbb erkölcsi kódex egyetemes alapja a másik ember meggyilkolásának tilalma. Ez alól mindig voltak kivételek, de ezek egyre és egyre kisebb mértékűek – a párbajok tiltásától kezdve a fegyverekhez való hozzáférésen át a halálbüntetés eltörléséig és egészen addig, hogy arra is születtek szabályok, mi megengedett és mi nem egy háborúban… és így tovább.

Hogyan lehet biztosítani a legszegényebbek, például a szociális otthonokban élők jogait olyan helyzetben, amikor az eutanázia egy általában határozottan olcsóbb eljárás, mint egy éveken át tartó beteggondozás és betegellátás?

Hogyan lehet elérni, hogy ezek az emberek ne kerüljenek intézményi nyomás alá, hogy eutanáziának kelljen alávetniük magukat? Hogyan lehet megoldani azoknak a helyzetét, akik nem rendelkeznek biztosítással (gondoljunk itt az amerikai kontextusra), és a palliatív ellátásuk költsége a családjukra hárulna? A késői kapitalizmus korában, amikor általánosságban véve az emberi élet kevéssé értékes, szemmel kellene tartanunk – az eutanázia törvényesítése esetén – azokat, akik a különböző költségvetéseket kezelik: az egészségügyben, a biztosítóknál vagy pedig az intézményekben. 

Elfogadás és törvényesítés között

Mindezt bármeddig lehet ragozni. Fontos azonban észrevenni, hogy az eutanáziáról való vita nem szólhat csak az egyének döntéshez való individualista jogáról, és a rendszer ennek kontrollálására irányuló próbálkozásairól – vallási értékekre hivatkozva, vagy sem, de ennek itt kisebb a jelentősége. Maga Karsai szintén a saját hite szerint akarja megszerezni a jogot arra, hogy egy ember vessen véget az ő életének.

Nem is arról a naiv meggyőződésről van szó, hogy egy jobban működő gyógyító, gondoskodó és támogató rendszer mindent megold. Nyújthat érdemi segítségét – mint ahogy ez a Kinga Dunin által említett Janusz Świtaj esetében is történt – bizonyos embereknek, akik korábban az eutanáziához való jogot igényelték, de Duninnak abban teljesen igaza van, hogy nem mindenki van hasonló helyzetben. Karsai azt mondja, hogy szükség van egy ilyen rendszer kifejlesztésére, de ugyanakkor tudja, hogy rajta semmilyen rendszer nem tud segíteni, és továbbra is követeli a jogot, hogy önmaga dönthessen a haláláról.

Arról van tehát szó, hogy észrevegyük a kérdés sokrétűségét és azt, hogy ennek szabályozása mennyire bonyolult amiatt, nehogy ez nem kívánt, határozottan negatív következményekhez vezessen – szélsőséges esetben olyanok kényszerülhetnének a halált választani, akik ezt igazából nem is akarják.

Mindez azt jelentené, hogy az eutanázia törvényesítése nem jöhet szóba? Nem.

Ugyanakkor, és ez paradoxonnak tűnhet, az eutanázia erkölcsi elfogadása (vagyis a nézet, hogy az egyénnek joga van dönteni a saját halálának pillanatáról) még nem jelenti azt, hogy rögtön támogatjuk a törvényesítését is. És egészen biztosan nem elég ahhoz, hogy elmulasszuk feltenni annak következményeire vonatkozó összes kérdést. 

A szerzőről: Ignacy Dudkiewicz filozófus, bioetikus, társadalmi aktivista, publicista és újságíró. A Magazyn Kontakt főszerkesztője. Jelenleg a doktorátusán dolgozik, melynek témája a lengyel bioetikai vita minősége. 2024 márciusában jelenik meg könyve „Pastwisko. Jak przeszłość, strach i bezwład rządzą polskim Kościołem” („Legelő. Hogyan uralkodik a múlt, a félelem és a tehetetlenség a lengyel egyházon”).

A cikkeket fordította: Edit Csavajda | Voxeurop

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Boris Zhitkov

WMN szerkesztőség