Záró hangköz – Eötvös Péter halálára

–

Már csak én élek erről a képről. Ez jó regénykezdés lenne? 

Nem tudom.

Nekrológkezdésnek is határeset. De mégis hogy álljak neki ennek az egésznek, Péter, Péterek?  

2016-ban, néhány hónappal Esterházy Péter halála előtt ültünk így a Müpa lépcsőjén – már ebben az ülésben is rengeteg munka volt, ugyanis a két EP (ahogyan ők is szerettek egymásra hivatkozni, és mi is a Népszabadságnál), szóval

ez a két korszakos zseni kötötte az ebet a karóhoz, hogy ők bizony el nem kezdik az interjút, amíg úgy nem ülünk, hogy ne legyek alacsonyabban, mint ők, tudniillik egyikük se hajlandó a lenézésre. Nem fizikai, hanem erkölcsi okokból. 

Az interjú képeit a tavaly év végén tragikus balesetben elhunyt kollégám, Móricz-Sabján Simon készítette. A link már nem elérhető – Népszabadság sincs. Már csak én élek erről a képről. Meg az emlék, amit megörökített a „lesifotós”, Németh Marcell, a páros interjú kitalálója és megszervezője: hogy két lángelme nem akart lenézni.

„Akinek fontos a szó, annak nehéz is” – mondja a Narrátor a Halleluja – Oratorium balbulum című Eötvös-mű elején (libretto: Esterházy Péter). Hát akkor hogy is lehetne most nekem megszólalnom? 

Hogy rajongtam Eötvös Péter művészetéért? Az valószínűleg erős alábecslése a valóságnak. Például egyszer megnéztem az Angyalok Amerikábant a lengyelországi Wrocławban – koncertszerű előadásban, angol nyelven, lengyel felirattal. Egyetlen kukkot se értettem belőle, de ittam minden hangját. (Ez még szerinte is túlzás volt kissé. Ezt Bécsben közölte, amikor szintén a nevezett darab próbájára utaztam ki, hogy ott készítsek riportot.) Hát ennyit arról, hogy mennyire.

Hogy a világnak mennyire, ahhoz elég most beütni a nevét a keresőbe, ahogy elég volt beütni azt bármely operapremierje előtt. Korszakos zseni, legendás komponista, kiváló karmester, ilyenek. Akinél Esterházy Péter is „csak” beosztott meghúzó lehetett:

„A meghúzás munkája nagyon nagy élmény volt, bár én csak beosztott meghúzó lehettem – mondta el az író a fent említett interjúban. – Péter gondolkodásában egyszerre van jelen az anyagszerűség és valami arcátlan gyakorlatiasság. Nagyon szeretem ezt a fajta kézművességet, szoktam is úgy látni a saját szakmámat, hogy az ember kalapálja a mondatokat.”

Így szeretem elképzelni most odafent őket: ülnek, és kalapálják a mondatokat. Kicsit könnyebb lesz majd menni egyszer, ha szükséges, tudván, hogy addigra el is készülnek valamivel. 

Tíz esztendeje, a 70. születésnapja apropóján beszélgettem először Eötvös Péterrel, s mivel akkor már hosszú-hosszú ideje vágytam erre a beszélgetésre, egy, a hangközökről szóló válasza után egyszerűen nem álltam meg, és nekiszegeztem a kérdést, ami ösztönösen bukott ki belőlem. Igen, ezek azok a pillanatok, ahol az esetek nagy többségében elhal, megfeneklik vagy épp vállalhatatlanná válik egy interjú, mert a printújságírás, ugyebár, nem Esterházy-regény, itt nincs sem hely, sem idő barokkos kitérőkre és cicomákra. Nem is volt, kihúzták annak rendje és módja szerint.

Mikor, ha nem most alapon előszedtem a kéziratot, amelyben a szürreális kérdés nem a megfeneklést, hanem egy évtizeden át tartó tiszteletteljes kapcsolat kezdetét jelentette.

Eötvös Pétert ugyanis az érdekelte, ami mások szerint nem volt sztenderd. Lilith. Lady Sarashina feljegyzései a XI. századi Japánból. Krasznahorkai nyelvezete. De még az ökör kérdéseim is. 

„CS. A.: Ön milyen hangköz? 

E. P.: Hogy én? Na, ilyet még sose kérdeztek tőlem.

CS. A.: Én úgy képzelem, markáns és határozott tiszta kvint.

E. P.: Nem biztos, hogy olyan tiszta… (Nevet.) A tiszta kvintet nagyon gyakran használom, ez a hangköz számomra a tér, az űr a tisztaság: ahogy a korsónak is azt a részét használjuk, ami nincs, a kvintnek is. De hogy magamat mire saccolnám? Talán inkább szextnek. Vagy volt egy olyan hangközöm, amit a hetvenes évek elején találtam fel: az aranymetszés hangköz, aminél az alsó hang 0.618-cal szorozva pontosan a kis szext és a nagy szext közé esik. Ez az aranymetszet szext meghatározhatatlan, egyikhez se tartozik, egyfajta lebegést hoz létre. Csináltam egy hangszert ’71-ben, 55-Chordnak hívták. Ebben az oktáv helyett az aranymetszet volt határhang. Nem működött, mert ez egy cimbalomszerű, húros hangszer volt, és a fentiek ellenkeznek a húr fizikai adottságaival: annak ugyanis az egész számú osztás a szimpatikus.”

Ekkor tanultam meg, hogy ha megérzem, milyen osztás szimpatikus az interjúalanyomnak, akkor nagyon szép dallamokat kapok – időről időre felteszem ezt a kérdést azoknak, akik nem az egész számú osztás szerint gondolkodnak, és rendkívüli válaszok szoktak születni. 

Eötvös hangközének egyik hangja ez a halk, megfontolt, de áradó zsenialitás volt, amelynek köszönhetően napjaink legnagyobb zeneszerzői között említik. A másik az a figyelmes, jóságos alázat, amellyel azok felé fordult, akik szerették és figyelték a művészetét.

Amikor Prima Primissima-díjat kapott, a házában fogadott vasárnap reggel, hogy interjút adjon. Ha Bécsben szerettem volna Három nővért nézni, segített jegyhez jutni – közben beütött a Covid, így naponta tájékoztattak a fejleményekről, lesz-e egyáltalán előadás. Ha ő nem, akkor csodálatos felesége és alkotótársa, Mezei Mária írt, mikor van online közvetítése Péter egy-egy művének, mikor hallható itthon valamely darabja.  

Erre a két hangra együtt csakis a legnagyobbak képesek. Úgy szakmailag, mint emberileg, tenné hozzá az Esterházy-féle Narrátor most Mácsai Pál hangján, a közönség nevetne, ahogyan egy sötét viccen szokás, mit van mit tenni, ha se EP, se EP már, irányba kellene állnunk, de ebben a külső oratóriumban se Angyal, se kórus, csak a dadogás, annak meg ugyan mi az esztétikai értéke.

Hogy kéne kinyögni ezt a veszteséget? Erre milyen hangköz illik? És ki írja be most már azt a kottába, Péter? Kitől kérdezzem?

Az Angyalok Amerikában Priorjáról azt mondta a WMN-en megjelent interjúban:

„Csodálatos ötlet Kushnertől, hogy Prior kitalálja magának azt a technikát, hogy ne haljon meg. Nincs ideje meghalni. Feladata van. Ez egy létező technika, amit nagyon sok nagybeteg tud gyakorolni, csak ahhoz egyfajta affinitás kell, hogy ezt az erőt akkor megtalálja magában, amikor arra a legnagyobb szükség van. Priornak megvan ez a tehetsége: mit kellene csinálni, hogy ne haljak meg? Megmenteni a világot! Hát jó, akkor csináljuk. De ezt én nem tudom egyedül, kellene valaki… Egy angyal! Jöjjön egy angyal, és mondja, mit tegyek!” 

Kéne ide is egy Angyal, Péter, azt se bánom, ha kissé kapatos, mint az Oratorium balbulumban, rekedt Marlene Dietrich-hangon is búghatja a telefonba, mi az isten legyen most. Hogy folytatódik a partitúra? Nem megy ma ez a nekrológ-dolog. Csak ez a rohadt, közhelyes csend maradt, amiről bár szerzőnk tudja, hogy a partitúra része, most még erőt gyűjt a következő hanghoz. De akkor búcsúzzon helyettem a Narrátor inkább: 

„Lesz próféta is – a másik férfi –, hogy mondjunk valamit a jövőről. Anélkül, hogy (ismét személyes megjegyzés) tudnánk: lesz-e jövő. De hát szokott lenni.”

Kiemelt képünk forrása: Europeana/ DE VARA MATINEE - Peter Eötvös - Netherlands Institute for Sound & Vision, Netherlands

Csepelyi Adrienn