Szerelem második látásra – Jocó bácsi beleszeretett Erdélybe

– 

Majdnem húsz éve, 2005-ben jártam egyszer Erdélyben a gimis osztályommal

Akkor – érthető okokból – sokkal jobban megragadott a buli, a közös szórakozás, mint bármi más. Na meg a felelősség is (és persze este, amikor már lefeküdtek a gyerekek, bizony a finom erdélyi pálinkák is).

Persze azért sok mindent láttunk együtt, de már elhalványultak az emlékek, ezért hónapokkal ezelőtt elhatároztam, hogy tavasszal megint elutazom Erdélybe, és már felnőtt fejjel, kicsit szabadabban vágok neki ennek az útnak, megnézve mindent, amit csak lehet.

Mivel hat nap alatt közel ezer kilométert mentünk autóval, úgy érzem, ezt a tervet sikeresen abszolváltam.

Hajnali háromkor keltem, hogy kiérjek a repülőtérre

A gép 6:25-kor indult Marosvásárhelyre. Sajnos már másodszor fordul elő, hogy egy betegség beárnyékolja az utazásomat. Ősszel, Afrikába menet a reptéren lázasodtam be, most pedig egy nappal előtte kezdtem érezni, hogy sikeresen összeszedtem valami megfázós nyavalyát. Nem baj, ez sem tudta kedvemet szegni az út alatt.

A repülőút kifejezetten mókás, hisz mindösszesen negyven percig tart, ami rövidebb idő, mint amit a reptéren töltöttem, vagy amennyi ideig a háztól kiértem Ferihegyre. Szóval még meg sem szokhattam, hogy fent vagyok, már mentünk is lefelé.

Hetente többször közlekedik ez a járat, szinte mindig telt házzal.

Az első két napot Marosvásárhelyen töltöttük, egy szuper kis családi panzióban volt a szállásunk. Érkezés után kénytelen voltam aludni egyet, mert nem éreztem jól magamat, de aztán összeszedtem az erőmet, és megnéztem az egyetemet, megmásztam egy nagy műemléklépcsőt, sétáltam a Somos-tetőn, majd újra ágyban töltöttem pár órát, hogy gyógyuljak. Másnap más sokkal jobb volt a helyzet, úgyhogy felkerekedhettünk kirándulni.

Másfél órányi utazás után, oda is értünk Torockóra, ami csodálatos ékszerdoboz

A házakat eredeti állapotukban őrizték meg, így olyan érzésem volt, mintha legalább száz évet ugrottam volna vissza az időben, ami akkor megállt volna. Ilyen érzésem többször is volt az út során.

Ahogy ott sétáltam, elképzeltem, milyen lehetett itt az élet. Olyan volt az egész, mint egy díszlet, pedig ez egy olyan falu, ahol emberek élnek, és nem egy skanzen. Vagyis de, az: egy élő, létező skanzen.

Innen csöppentem bele Kolozsvár nyüzsgésébe, ahol két órát sétáltunk az eső ellenére is. Útba esett a Magyar Állami Színház, a Babes-Bolyai Egyetem, a Mátyás-szobor és Mátyás király szülőháza, a Szent Mihály-templom a főtéren. Gyönyörű épületek, rengeteg magyar történelmi vonatkozás, amit – talán mondanom sem kell, hogy – töritanárként nagyon élveztem.

Itt hallottam egy vicces történetet is: egy pedagógus (vagy kísérő, ezt nem lehet tudni) úgy mutatta be a Mátyás szobrot, hogy:

„Itt van Mátyás király, és a lova, Rex.” Khm. Hát, a Mathias Rex nem pont ezt jelenti, de sebaj.

A harmadik napon elhagytuk Marosvásárhelyet, és elindultunk a második szálláshely felé

Útközben Marosvécsen döntés elé kerültem: egy fánál két tábla volt. Az egyik jobbra mutatott a kastély felé, a másik pedig balra, egy elmegyógyintézet felé. Miután a hazám mostanság kicsit olybá tűnik, mintha egy komplett elmegyógyintézet lenne, ezért végül a kastély felé indultam, de sajnos zárva volt.

Maroshévízre érve egy csodás vízesés fogadott, amit egy termálforrás táplál. Szuper természeti képződmény, órákig bámultam volna, ha lett volna elegendő időm rá.

Itt ettem miccset, ami egy hagyományos, többféle húsból készült, nagyon finom román/erdélyi étel, ott úgy írják: mititei. Nem kifejezetten diétás, de annyit túráztunk, hogy ezt is megengedtem magamnak.

A szállásunk a település mellett volt, egy fenyőerdő közepén. Már a foglaláskor beleszerettem, és a valóság még szebb volt, mint a képek.

Összesen négy faház van itt, egy nagyobb rönkház és egy étterem.

Aznap reggel kaptunk egy kódot, ezzel jutottunk be a házba. Kis kétszintes kabanna, mindennel felszerelve, hatalmas üvegajtóval, előtte privát jacuzzival. Ott ülve megszűnt minden, és nem csak a térerőre gondolok: hihetetlenül friss levegő, hatalmas fenyők, csend. Olyan boldogság volt ez, ami minden pénzt megér.

A negyedik nap volt a legintenzívebb

Kora délelőtt indultunk, és este értünk vissza a csodás kis szállásunkra. Az első megálló Csíksomlyó volt. A kegytemplom teljesen magával ragadott, álltam az oltár előtt, és csak néztem.

Nem vagyok vallásos, de ennek a helynek tényleg van valami varázslatos atmoszférája, nem véletlenül zarándokol ide évente több millió ember.

Egy finom csíkszeredai kávé után mentünk is tovább Farkaslaka felé. A település arról híres, hogy ott született, és ott is nyugszik Tamási Áron, híres magyar író, az Ábel-trilógia szerzője.

Innen nem messze található egy szuper hely, a Mini Erdély.

Itt összesen 115 erdélyi vár, kolostor makettje található szabadtéren. Ha nem is élőben, de így tényleg minden erdélyi várat meg tudtam nézni. Minden kis épület mellett háromnyelvű leírás található, akár órákat is el lehet tölteni ott, rengeteg ismerettel gyarapodtam.

Mellette pedig egy szép székelykapus kiállítás is található. Azokat azonban nemcsak ott, hanem az út során szinte mindenhol láttam: szépen faragott, festett kapuk állnak a házak előtt, van olyan település, ahol minden portánál ilyen a bejárat. Bámulatos, hogy mennyire őrzik ott a hagyományokat. Sokkal jobban és mélyebben, mint itthon.

Visszatérve Farkaslakára nem hagyhattuk ki a Kotyogó Éttermet...

...amire még Fiala Borcsa is nagyot csettintene. 2021 óta működik itt egy panzió és étterem, csúcsszuper ételekkel, magyar személyzettel, gyönyörű környezetben. A kürtőskalácsos madártej messze földön híres, és ha egyszer valaki eszik belőle, sokszor vágyik majd rá. Igen, ezt tanúsíthatom, pedig nekem aztán igazán vannak fenntartásaim a madártejjel: egy gyerekkori szalmonella-fertőzés óta egyszer tudtam enni összesen, annyira traumatizált ez az étel. Eddig. Ide viszont bármikor visszamennék.

Az este közeledtével a Jézus Szíve-kilátót csak távolról néztük meg, és Parajdot, Korondot is csak átutazóban érintettük, de így is láttuk, amit látni kell. Útközben áthaladtunk a Bucsin-tetőn, ahol 1287 méter magasságban még hó is volt, amiben én úgy ugráltam, mint egy ötéves kisgyerek, annyira örültem neki, sőt ujjongtam minden egyes kanyarban, ahol havat láttam.

Az utolsó teljes nap a természeté volt

Életemben először jártam a Gyilkos-tónál, ahol hosszan sétáltunk, nem tudtam betelni a természet szépségével. Ma már nem olyan, mint a régebbi képeken: sokkal kevesebb kiálló fa van, mert többsége már elkorhadt, de így is gyönyörű. 

Innen csak pár perc a Békás-szoros, ami a maga monumentális szikláival lenyűgöző. Ott álltam, és alig tudtam befogadni, amit láttam. Azt éreztem, hogy mennyire kicsi vagyok, mennyire törékeny ezekhez a természeti képződményekhez képest. Ámulva, csodálattal néztem hosszú percekig.

A hat nap nagyon intenzív volt, tele élménnyel, ízekkel, illatokkal, és szebbnél szebb épületekkel, hegyekkel, fákkal és hóval. Csak az autóban ülve annyi mindent láttam, ami szinte befogadhatatlan.

A tiszta levegő és az afinata – vagyis az áfonyalikőr igazi áfonyaszemekkel – igazán sokat segített az egészségi állapotomon is.

Nehéz szívvel, könnyes szemmel hagytam magam mögött Erdélyt, és szálltam fel a repülőre. Közben mégis hatalmas boldogságot éreztem, és már most várom, mikor mehetek újra vissza.

Mert hát a szerelem az szerelem.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Balatoni József