Szülői értekezlet a Maci csoportban (Novella)
Az ember a lehető legjobbat akarja a gyerekének, akit életében először közösségbe enged. És ezzel ő maga is új közegben találja magát, ahol nem feltétlenül azok a szabályok uralkodnak, amiket ő jó előre elképzelt. Héda Veronika novellája.
–
Alig vártam életem első szülői értekezletét. Külön erre az alkalomra vettem egy új noteszt: egy gyönyörű, limitált példányszámú darabot, aminek a borítóját az egyik kedvenc grafikusom tervezte. Nem volt olcsó, de úgy éreztem, ez a különleges esemény többet érdemel a félig telefirkált, paradicsomszósszal lecsöpögtetett, bevásárlólistás füzetemnél.
Ha majd betelik az összes oldal, elteszem emlékbe, mint egy naplót, és ha felnő a gyerekem, megint előveszem. Nosztalgiával olvasgatom, hogy óvodás korában milyen ügyes-bajos dolgai voltak.
Végre eljött a kedd délután.
A gyereket jó előre átvittem anyámhoz, húsz perccel a kezdés előtt már az ovi bejáratánál ácsorogtam. Figyeltem a lassan szállingózó, de leginkább a kezdés előtt két perccel beténfergő szülőket.
Mindenkire hangosan ráköszöntem, mire a legtöbbjük összerezzent, értetlenül rám meredt, majd elmormogott egy bizonytalan hellót.
A Maci csoportban leültem az óvónő közelébe, így még a jegyzeteire is kényelmesen ráláttam. Amikor valamelyik lassabb anyuka visszakérdezett, hogy „mikor is lesz a nevelés nélküli munkanap”, csak vetettem egy lapos oldalpillantást a papírokra, és már mondtam is a dátumot.
Közben körmöltem szorgalmasan, és időnként óvatosan felnyújtottam a kezem, hogy néhány kérdést tisztázzak.
„A bugyiba is bele kell írni a gyerek nevét? Hány rétegű papírzsepi legyen a tisztasági csomagban? Szavazhatunk arról, hogy a gyümölcsnapos csak 40 km-es körzeten belül termelt idényterményeket hozzon?”
A végén még ott maradtam az óvónővel négyszemközt beszélgetni. Elég röviden válaszolt a kérdéseimre, de nem adtam fel, mégiscsak a gyerekemről van szó!
Amikor azonban azt próbáltam megtudni, elég jól megrágta-e a rántott húst az ebédnél, otthon ugyanis hajlamos mindent olyan tempóban nyelni, mint kacsa a nokedlit, ő idegesen belevágott a szavamba: „Anyuka, ne aggódjon, a gyereke jó kezekben van.”
Közben már bele is bújt a kabátjába, és lendületesen kiterelt az ajtón.
Másnap reggel az ovi utcájában összefutottam Zozó anyukájával, és gyorsan elpanaszoltam neki, hogyan rázott le előző nap az óvónő, pedig csak egy-két megnyugtató szóra vágytam. Erre a Zozó-anyu felhorkant, és közölte: örüljek, hogy „a szülőin nem fojtotta belém a szót senki, pedig jó lett volna, mert a problémázásommal elhúztam vagy húsz család idejét”.
Miközben ezt morogta, odaért a Zitus apukája, aki épp jött ki az oviból, és eléggé bólogatott, sőt még kaján vigyorral azt is hozzátette: „szóljak, ha legközelebb is megyek a szülőire, mert akkor ő inkább megelégszik az utólagos, e-mailes összefoglalóval”.
Nem szálltam vele a vitába arról, hogy a személyes jelenlét mennyivel fontosabb az online kapcsolattartásnál, mert van, akinek hiába magyarázza az ember ezeket az elemi dolgokat.
Inkább hazasiettem, mert még össze kellett raknom a táblázatot arról, hogy ki mit vállal a víz világnapjára. Ez is az én ötletem volt, hogy minden család készüljön egy kísérlettel vagy egy kézműves alkotással, amit aztán egymásnak bemutatunk.
Akinek semmi nem jut eszébe, még mindig süthet néhány tucat palacsintát, abban is van víz…
Határidőt is írtam a táblázat kitöltéséhez, amit aztán meghosszabbítottam, de így se írta be magát senki, csak én.
A következő szülői előtt meglepően korán hazaért a férjem, a kezében két kinyomtatott színházjeggyel.
Aznap már nem engedett az ovi közelébe.
Az előadás alatt, amikor a zsebkendőt kerestem a táskámban, a kezembe akadt az új noteszom. Eldöntöttem, hogy ezentúl a havi ciklusommal kapcsolatos megfigyeléseimet fogom benne vezetni, ahhoz elég leszek én, nem szükséges egy macicsoportnyi fásult szülő…
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ iZonda
