„Mi ez akkor valójában: háziorvosi praxis vagy telefonos tudakozó?” – poszt-Covid-vadhajtás: a telemedicina

–

Három és fél éve költöztünk Budapest belvárosából egy környékbéli településre

A kisváros jól funkcionál, gazdagnak mondható. Találtunk a kisgyerekeinknek csodás óvodát, iskolát és osztálytanítókat. Épp a harmadik babánkat vártam, a fiatal házaspár helyét pedig, amelytől a házunkat vettük, gyakorlatilag megörököltük a védőnői, gyerekorvosi és felnőtt háziorvosi rendszerben. Nem volt bennem kétség afelől, hogy minden flottul fog működni. A védőnővel aktív és figyelmes kapcsolatunk alakult ki.

A gyerekorvosunk szilárd origó volt a kezdetektől fogva a Covid legelső és legbizonytalanabb hullámaiban, és biztos bázis a mai napig. Gyorsan és lelkiismeretesen reagál, kompetens félként kezel édesanyaként. Bízik abban, hogy fel tudom vázolni kellő érzékenységgel és pontossággal a gyerekek állapotát, s ő ennek tükrében lép, hív bennünket vizsgálatra, vagy lát el jótanácsokkal írásban, telefonon. A rendelési ideje kiszámítható, soha nem kellett várnunk hosszan, legkésőbb a szülői jelzés utáni napon mindig rendelkezésünkre áll.

Nem tudom, hogy csinálja, de soha sincs torlódás, mindig minden idejében elkészül, minden megkeresésre érkezik figyelmes válasz.

Mentett meg már bennünket otthonunktól távol, nyaralás kellős közepén is, amikor az egész család – köztünk az alig egyéves kisbaba – intenzív hányós betegségbe keveredett, és segített bennünket gyors kórházi ellátáshoz, amikor kislányunk száj-kéz-láb fertőzése extrém méreteket öltött.

Óvatosan bánik az antibiotikummal, de hezitálás nélkül felírja, ha indokoltnak látja. Ismeri a gyerekeinket, nevükön szólítja őket, együttérez velük és velünk – mikor kinek van nagyobb szüksége rá. A gyerekek is ismerik és szeretik, elfogadják őt, kapcsolatunk – az illendőség határain belül – már-már személyesnek mondható.

A körzetünkért felelős felnőtt háziorvoshoz is bejelentkeztünk ideköltözésünk első heteiben

A praxisba vétel levélváltás útján meg is történt. Tombolt a Covid, minden esetleges bajunkkal telefonon kerestük, eleinte természetes is volt ez így. A sprőd asszisztensen átverekedve magunkat egészen kellemes beszélgetések zajlottak köztünk, még viccelődtem is itthon, a telefon túlvégén egy valóságos Kautzky Armand búg. Tűnődtem, vajon hogy festhet. Hasonlít élőben is a magyar hangok magyar hangjára?

Erre a kérdésre majd négy évig nem kaptam választ. A háziorvosommal ugyanis több mint három és fél éven át nem találkoztam személyesen. Nincs krónikus betegségem, nem is vagyok még feltétlenül idős, igaz, már zsenge fruska sem, a középkorúak széles szürke mezejébe tartozom, talán ezért is lehetett ennyi ideig elsinkófálni az orvos-beteg találkozást. De időnként azért megbetegszik az ember, érkeznek olykor nehéz vírusfertőzések, még nehezebb bakteriális felülfertőzések, a fejünk felett lebegett évekig a maga kiszámíthatatlan szövődményeivel az ijesztő Covid-gyanú – mégsem találkoztunk személyesen soha.

Egyre erősebb szorongással tárcsáztam a rendelő számát, egyrészt a néha köszönni is rest, indokolatlanul ellenséges asszisztens kikerülhetetlen védvonala miatt, másrészt, mert sosem tudtam, hogyan bizonyítsam, hogy SZERINTEM már beljebb vagyok a fokhagymával és köptetővel leküzdhető vírusfertőzésen.

A személyes vizsgálat lehetősége ugyanis soha, egyetlenegyszer sem merült fel.

Én nem tudom, hol és miért hangolódott el ennyire az orvos-beteg kapcsolat, de még néhány évvel ezelőtt is, ha problémánk volt, elvánszorogtunk a rendelőbe, és a doktor előbb-utóbb megvizsgált bennünket. Meghallgatta a mellkasunkat, a köhögésünket, belenézett a torkunkba, tapintotta a pajzsmirigyet, májat, lépet, esetleg gyulladásban lévő belső szerveket. Akárhogyan is, látott bennünket. Ismert bennünket. S mivel őrzött személyes benyomásokat rólunk, azt is könnyedén megállapította, mikor vagyunk igazán rossz bőrben, mikor kell már valóban hathatós segítség.

Ma telemedicina van…

Ízlelgessük ezt a szót egy kicsit. És miközben forgatjuk meg saját tengelye körül, gyorsan rájöhetünk, mennyire nincs a világon semmi értelme.

Messziről, telefonon keresztül meggyógyítani valakit? Messziről, telefonon keresztül megvizsgálni, érzékelni, megérteni a másikat? Látás, tapintás, hallgatás nélkül felelős döntést hozni egy beteg ember sorsa felől?

Az én háziorvosom ez utóbbi dilemmát frappánsan oldja fel. Gyakorlatilag nem foglal állást egyetlen ügyben sem. Azonnal tovább irányít: nyaktól felfelé fül-orr-gégészetre, nyaktól lefelé tüdőszakrendelésre passzol. Minden problémámra Ambroxolt és orrcseppet kapok, s már mehetek is isten hírével.

Ha covidos vagyok, nem mehetek oda, ha meg nem, akkor minek? Sakk-matt.

Három és fél éve beszélgetünk úgy, hogy a doktor úrnak fogalma sincs róla, én ki vagyok. Mekkora, hány kiló, van-e gyerekem, vagy nincs, mivel foglalkozom, milyen esetleges munkahelyi terhelésnek vagyok nap mint nap kitéve, milyen visszatérő egészségi problémákkal küszködöm akkor is, ha nincsen nyoma az EESZT-ben.

Mi ez akkor most valójában: háziorvosi praxis vagy telefonos tudakozó? Egy kiadós felső vagy alsó légúti fertőzés valóban meghaladja a háziorvosi kompetencia határait?

Létezik még orvosi rendelő, vagy már csak diszpécserszolgálat működik a falai között? Ott bujkál azért az a háziorvos, és feladata, felelőssége is van. Nem létezik, hogy ne merüljön fel benne az igény, hogy páciensét személyesen megismerje, betegség esetén személyesen megvizsgálja.

Nem voltam nyugodt

Minél hosszabb ideje bajlódtam segítség nélkül betegségekkel, annál dühösebben akartam tudni, kihez tartozik a kellemesen bársonyos férfihang. Mintha ezzel a kedvesen intelligens baritonnal igyekezne időtlen időkig távoltartani a rendelőtől, be ne tegyem a lábam, még a végén megfertőzök ott neki valakit.

Úgy alakult, hogy egy karácsonyi Covid-fertőzésből kilábalva nehéz, nem múló, fulladásig ingerlő köhögés lett rajtam úrrá. Első jelzésünkre (a tünetek felbukkanása után mindig várunk egy hetet, ne érje szó a ház elejét, hogy minden apró-cseprő nyavalyával orvoshoz rohangálunk) a szokásos Ambroxol–orrcsepp kombináció volt a válasz, telefonon, természetesen. Második jelzésemre, újabb hét elteltével tüdőszakrendelésre küldött a háziorvos. Pechére a pulmonológia első szabad időpontja három héttel későbbre szólt, ezért visszahívtam telefonon, és udvariasan elkezdtem feszegetni a személyes találkozás szükségességét, lévén hogy három hét alatt akár el is pusztulhatok, megnyugodnék, ha meghallgatná a mellkasom, nincs-e már rég tüdőgyulladásom. Két nap múlva fogadott.

Az asszisztens köszönés nélkül tessékelt be az ajtón, a doktor úr szintén köszönés nélkül perdített körbe. Nem töltöttem odabent 45 másodpercnél hosszabb időt. A diagnózis szerint a tüdőm nem zörög, „de hát ő nem röntgengép” – így az orvos ennél többet értem nem tehet.

Nem ilyennek képzeltem egyébként. Már olyan sok éve hallgattam a hangját, ami elképesztően hasonlít Kautzky Armandéra, hogy csalódottan vettem tudomásul a tényt, amit eddig is tudtam, de ábrándozni a telefon túlfelén volt időm bőven: nem, nem a művész úr ül a guruló bőrszékben, nem az ő sármos mosolya fogadott.

Kivártam a három hetet, és az immár másfél hónapja tartó nehéz, mélyről jövő köhögéssel bejutottam a pulmonológiára. Felírtak egy asztmapipát, vagyis azt mondták, hogy felírták, de a patikus a nap végén nem látott semmit a felhőben.

Az idő azóta is telik, harmadik hónapja ráz a köhögés. Felülfertőzések jönnek-mennek, olykor arcüreggyulladásig fajulnak – antibiotikumot helyettes orvostól vagy suttyomban, a gyógyszerekkel is spóroló nyugdíjas anyukámtól szerzek.

Harmadik jelzésemre – egy friss felülfertőzésről informálva őt – a háziorvosom visszairányított a pulmonológiára. Az ott kezdődő kálvária részleteitől megkímélem a kedves olvasót. Volt ugyanis minden: asztmaprovokáció – pedig mondtam, hogy nem vagyok asztmás –, Prick-teszt, pedig mondtam, hogy nem vagyok allergiás. És vérvétel is. Most végre eljutunk a laborvizsgálatig, hogy a célzott kúra előbb-utóbb elkezdődhessen.

Mindehhez le kellett nyelnem a főorvos asszony keresetlen stílusát, azt, hogy a szemembe sem néz, hogy második találkozásunkkor sem hallgatja végig, miért is jöttem, de fel van felháborodva, hogy semmit sem ért. A leleteimet nem hajlandó megnézni a telefonomban, mert ő ahhoz hozzá nem nyúl, idétlen és rosszindulatú kérdésekkel kínoz valódi anamnézis helyett – éjszaka pontosan hány órakor köhögök, és hogyhogy holmi huruttal orvoshoz járogatok el a három gyerekem mellől. 

Félek, mert nem vagyok biztonságban

Harmincötször csöngetem ki a telefont, mire Gizike felveszi, és nem köszön, s én – a meddő próbálkozások tucatjaiban elfásulva – alig tudom már összeszedetten felsorolni a tüneteimet. Magamat diagnosztizálom, önállóan igyekszem találni szakembert, aki hajlandó találkozni velem, aki rám néz, meghallgat, meggyógyít. Minden egyes lépés, amit az egészségem ügyében egyedül teszek, bizonytalan és rizikós, mert nem értek a gyógyításhoz. Nem nekem kell értenem hozzá.

A telemedicina személytelen és bürokratikus útvesztőiben elkallódik a páciens, nem kap értő és figyelmes diagnózist, kiszolgáltatottá válik a szakrendelések zsúfolt várólistáinak, miközben nem gyógyul, sőt az állapota gyorsan romlásnak indulhat.

Arról már végképp nem is szólok, hogy nemcsak testem van, de benne lakom én is, aki elesett, kimerült és védtelen, gyámolításra, jó szóra éhezik. Abszurd a gondolat, hogy a telefonok, beutalók, a személytelen intézményrendszerek és szakrendelők között vergődve az ember gyógyulást, valódi törődést talál. Ha ahhoz is kevesek vagyunk, hogy egymás szemébe nézzünk, mi egyebet várunk mindezen túl?

Milyen társadalmat építünk, ha a legegyszerűbb párbeszédre sem vagyunk képesek?

Legsötétebb pillanataimban azt gondolom, talán nem is cél, hogy meggyógyuljunk. Nem érdeke senkinek. A háziorvos nem akar meggyógyítani minket. Praxisába megérkezik az utánunk járó támogatás akkor is, ha jól vagyunk, és akkor is, ha nem.

Az emberség és a hivatástudat egyre ritkább vendég a telefonos tudakozók gyógyításra felesküdött diszpécserközpontjaiban.

A háziorvosom még mindig nem ismer engem. Lassan négy teljes év alatt egyetlenegyszer látott negyven másodpercre maszkban, az utcán soha nem ismerne fel. A nevemet ezután lehet, hogy megjegyzi, s ha azt nem is, hogy tanítok és táncolok, de azt igen, hogy cikkeket írok néha. 

Becsüljük meg, és vigyázzunk azokra a valódi orvosokra, akik emberként bánnak velünk. Minden egyéb esetben a területileg illetékes betegjogi képviselők várják szeretettel személyes észrevételeinket.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / jacoblund

Herold Eszter