Ha hosszabbnak észleljük az időt, hamarabb gyógyulnak be a sebeink
Az időészlelés tanulmányozása egyike a pszichológia misztikus és csodálatosan érdekes területeinek. Korábban már írtam arról, hogy az érzelmeink, a szokásaink, a minket körülvevő kultúra vagy az életkorunk hogyan befolyásolják az idő megtapasztalását. Ugyanakkor máig nagyrészt rejtély övezi azt a kérdést, hogyan, pontosan milyen fiziológiai mechanizmusokon keresztül érzékeljük az időt, hiszen az időészlelésnek nincsen szerve, vagy „neki rendelt egyetlen speciális területe” az idegrendszerben. Másrészt kutatások azt mutatják, hogy az idő szubjektíven megélt hossza – amely sok esetben eltér a tényleges időtartamtól – különösen erős hatást gyakorolhat a szervezetünk működésére. Egészségesebbek lehetünk, ha jobban odafigyelünk az időészlelésünkre, és megtanuljuk tágítani, vagy szűkíteni a pillanatokat, lassítani vagy gyorsítani a napokat, heteket, éveket? Milanovich Domi írása.
–
Széles körben ismert példa, hogy az újszerű ingerek bemutatását hosszabbnak észleljük, mint egy olyan képét vagy ábráét, amellyel már többször találkoztunk. Sokan ezzel magyarázzák, hogy gyerekkorban – amikor még minden új, mindent tanulni, felfedezni vágyunk – szinte vánszorog az idő (milyen jókat tudtunk unatkozni is!), felnőttkorban viszont, amikor elmerülünk a hétköznapi rutinokban és kevesebb új emberrel, új helyzettel találkozunk, mintha szárnyakat kapna.
Nem véletlen, hogy a Freiburgban működő, a pszichológia és a mentális egészség határterületeit vizsgáló intézet munkatársa, Marc Wittmann időkutató is azt hangsúlyozza:
valójában a teljes és változatos élet jelent hosszú életet, nem önmagában a megélt évek magas száma – hiszen ingergazdag életmóddal, tudatos jelenléttel, a megújulásra való képességgel, az emlékek építésének technikáival sokat tehetünk azért, hogy a földön töltött időnket hosszabbnak, tartalmasabbnak érezzük.
Az agy egyik stopperórája
A kutatók között ugyanakkor közel sincs egyetértés abban, milyen agyi folyamatokon keresztül érzékeljük az időt. Egyes elméletek szerint az időészlelésben memóriabomlási folyamatok játszanak szerepet, mások úgy vélik, a kognitív feldolgozás során felhasznált energia mennyisége határozza meg, milyen hosszúnak élünk meg egy-egy időtartamot.
Marc Wittmann munkássága Bud Craig idegtudós teóriáján alapul, aki az időészlelésünket azzal hozta összefüggésbe, ahogyan az agyunk nyomon követi a testben végbemenő fiziológiai változásokat, például a szívritmust.
Wittmann 2010-es úttörő kutatásában kollégáival arra kért embereket, hogy hallgassanak meg egy hangot, majd nyomjanak meg olyan hosszan egy gombot, amilyen időtartamúnak a hangjelzést érzékelték. (A résztvevők nem számolhatták a másodperceket, vagy használhattak egyéb stratégiákat becsléseik pontosítására. Csak úgy, „érzésből” kellett megoldaniuk a feladatot.) Közben agyi képalkotó eljárással (fMRI) vizsgálták őket, és a felvételek alapján jól látszott, hogy az inzuláris kéregben az aktivitás fokozatosan emelkedett, majd az instrukció teljesítése után meredeken csökkent.
Ezt a mintázatot az emlékek kódolásakor, tehát a hangjelzés megjegyzésekor (az insula hátsó részében), valamint az emlék felidézésének, tehát a hang reprodukálásának fázisában is megfigyelték a kutatók (az insula elülső részében). Úgy tűnik tehát, hogy a szigeti lebenynek is nevezett, az oldalhasadék mélyén található insula az agy egyik stopperórája.
Meditációval is lelassíthatjuk a pillanatot
Ugyanakkor az idő szubjektív megtapasztalásában egy sor más agyi terület is részt vesz, például a kisagy, a prefrontális lebeny vagy a szupplementer motoros áreának nevezett struktúra. Kutatási szempontból nem is mindig könnyű tetten érni, mely idegi aktivitás tartozik a szűk értelemben vett időészleléshez, hiszen a vizsgálati feladatok elvégzéséhez egyszerre van szükség a figyelemre, a munkamemóriára, a mozgástervezésre és -kivitelezésre. Azt is lényeges kiemelni, hogy nincs egyetlen időérzékelő szerv vagy agyterület – az időészlelésünk ehelyett abból ered, ahogyan az agyunk befogadja és feldolgozza a zsigeri szerveinkből, a szívből, a tüdőből, a belekből érkező információkat.
Irena Arslanova, a londoni Royal Holloway Egyetem kutatója például a munkatársaival képes volt megállapítani, hogy
amikor a szívünk összehúzódik (szisztolé), akkor az általunk érzékelt időtartam is összehúzódik, amikor viszont a szívünk ellazul (diasztolé), akkor az időélmény is kitágul.
Bár Arslanova szerint több tudományos bizonyítékra van szükség ahhoz, hogy kijelentsük, a légzésünk és a szívverésünk lassítása az időélményünket is lassítja, 2015-ös kutatásában Wittmann azt találta, hogy a legalább tíz éve mindfulness-meditációt végző emberek kevesebb időnyomást és lassabb időmúlást tapasztalnak, mint a hozzájuk demográfiai sajátosságokban illesztett kontrollszemélyek.
Az időészlelés a sebgyógyulásra is hat
2023 decemberében rendkívül izgalmas tanulmány jelent meg a Scientific Reports nevű szaklapban (a továbbiakban ebből fogok idézni). A Harvard kutatói, Peter Aungle és Ellen Langer arra voltak kíváncsiak, hogy a testi gyógyulásra milyen hatással van az idő megtapasztalása. Sokáig azért nem tudták vizsgálni a kérdést, mert ötletük sem volt, hogyan lehetne etikus módon „megsebesíteni” a résztvevőket. Aztán az egyik laboratóriumi megbeszélésükön – ahogy azt a PsyPostnak is elmondták – véletlenül szóba került a vákuumterápia vagy köpölyözés (cupping therapy) módszere, és egyből tudták: ebbe az irányba érdemes továbbmenniük.
Toboroztak is 33 résztvevőt, akiknek különböző kritériumoknak kellett megfelelniük (például nem lehetett bőrbetegségük a karjukon, vagy olyan betegségük, amely veszélyessé tette volna számukra a köpölyözést). Ez után a résztvevők egy otthoni előkészítő fázison mentek keresztül, amelynek során megismerkedtek a vákuumterápiával, illetve kialakultak az azzal kapcsolatos elvárásaik, hogy a véraláfutásaik körülbelül milyen hamar gyógyulnak be. A vizsgálat lényegi része a laboratóriumban zajlott.
A személyek – természetesen a tudtuk nélkül – három kísérleti feltételen estek át. A köpölyözés után egy szobában tartózkodtak, mobiltelefon, laptop, karóra nélkül, egyedül egy ottani kijelzőről olvashatták le az időt. Igen ám, de az az óra néha át volt állítva: előfordult, hogy a valóságosnál kétszer lassabban, illetve kétszer gyorsabban mért. Tehát míg mindhárom feltétel során a valóságban 28 perc telt el, a résztvevők néha úgy tudták, hogy csak 14 percet voltak bent (azaz lassan telt az idő), máskor úgy, hogy 56-ot (tehát gyorsan telt az idő). Közben pár percenként válaszolniuk kellett a hogylétükre vonatkozó kérdésekre, illetve fotókat is készítettek az alkarjukról, a véraláfutásról.
Kiderült, hogy abban az esetben, amikor a személyek azt hitték, hogy már több idő telt el (56 perc a 28 helyett), gyorsabban gyógyult a sebük, mint amikor azt hitték, hogy annyi, mint a valóságban (28 perc), vagy annál kevesebb (14 perc a 28 helyett).
Holott mindhárom esetben 28 perces intervallumról volt szó. Ami még érdekes, hogy a sebeikről készült első és utolsó fotókat anonim módon független értékelőknek is megmutatták, akik a két fotó összevetésével pontozták 1-től 10-ig a gyógyulás mértékét. A 14 perces felvételben a gyógyulási átlag 6,17; a 28 percesben 6,43; az 56 percesben pedig 7,3 volt! Több mint kétszer annyi résztvevőt nyilvánítottak teljesen gyógyultnak az 56 perces, mint a 14 perces feltételből.
Az észlelt idő sokszor jobban számít, mint a tényleges idő
Peter Aungle és Ellen Langer egy korábbi kutatásukra is hivatkozik, amelyhez 2-es típusú cukorbetegséggel élő embereket toboroztak. Arra kérték őket, hogy egy héten át minden étkezés előtt és után mérjék, rögzítsék a vércukorszintjüket. Majd a személyek beérkeztek a laboratóriumba, ahol az volt a feladat, hogy negyedóránként más-más videójátékkal játsszanak, de az órákat a kutatók ismét megpiszkálták. Valójában mindenki ugyanannyi időt töltött a szobában, de azoknak a vércukra, akik azt hitték, régebb óta vannak ott, nagyobb mértékben csökkent, mint azoké, akik azt hitték, kevesebb idő telt el. A vércukorszint ingadozása tehát nem a tényleges, hanem az észlelt időt követte.
Ehhez hasonló volt az a vizsgálatuk is, amelyben a valós és észlelt alvás hatásait nézték meg. A személyeket arra kérték, töltsék bent az éjszakát a laboratóriumban, másnap pedig mérték a kognitív teljesítményüket, a pszichomotoros éberségüket, a szubjektív álmosságukat, valamint EEG-vel az agyuk éberségi állapotát. A résztvevőknek viszont reggel véletlenszerűen vagy azt mondták, hogy 5, vagy azt, hogy 8 órát aludtak.
Azok, akik úgy tudták, hogy csak 5 órát aludtak – függetlenül attól, hogy valójában mennyit aludtak –, gyengébben teljesítettek a teszteken, lassabbak voltak, sőt még az EEG-mutatóikban is megjelent a fokozott fáradtság!
Az elvárásaink is alakítják az egészségünket, nem csak a szokásaink
Peter Aungle és Ellen Langer tanulmányuk bevezetőjében rendkívül ötletes vizsgálatokat mutatnak be. Az egyik egy szállodai takarítónőkkel végzett amerikai kutatás, amelyben a takarítónők felének azt mondták, hogy a munkájuk miatt eleget mozognak, fizikai aktivitásuk teljesen megfelel a szövetségi ajánlásoknak; a másik felükkel viszont nem beszéltek. Kiderült, hogy az a csoport, amelyik kapott tájékoztatást (és megnyugtatást), a következő hetekben fogyott, alacsonyabb lett a vérnyomása, javult a derék–csípő aránya, annak ellenére, hogy egyik csoportnál sem történt változás sem a munkaterhelésben, sem a testmozgási szokásokban, az általános fizikai aktivitásban vagy az étrendben. Más vizsgálatok is megerősítik, hogy
ha az emberek megfelelőnek, elég egészségesnek tartják a fizikai aktivitásuk szintjét, az a tényleges fizikai aktivitásuktól függetlenül is kedvezően befolyásol olyan mérőszámokat, mint a nyugalmi szívfrekvencia vagy a vérnyomás.
Egy másik tanulmány pedig arról szól, hogy a negatív öregedési sztereotípiák („úgyis beteg leszek, lerobbanok” stb.) még úgy is fokozták a szív- és érrendszeri problémákat, hogy az életkort, a testtömegindexet, a koleszterinszintet, a depressziót, az iskolázottságot, a magas vérnyomást, a családban előforduló szív- és érrendszeri halálozást, a nemet, a családi állapotot, a krónikus betegségek számát, a rasszt, az önértékelést és a dohányzási előzményeket is figyelembe vették a kutatók.
Múlt, jelen, jövő keveredik a pszichénkben
Végül a szerzőpáros megemlíti Langer és harvardi munkatársai 1979-es, de 1990-ben publikált mérföldkőnek számító kutatását, amelynek során 70–75 év közötti férfiakat toboroztak. Azt mondták nekik, hogy New Hampshire-be mennek háromhetes elvonulásra egy kolostorba, de a helyszínt a kutatók 20 évvel korábbi bútorokkal, készülékekkel, folyóiratokkal rendezték be. Ez után a férfiakat két csoportra osztották: mindkét csoportot arra kérték, törekedjenek arra, hogy mentálisan belakják a múltat és úgy érezzék magukat, mint 50-55 éves korukban. Ugyanakkor az egyik csoportnak azt is meghagyták, ne beszéljenek semmi olyasmiről, ami 1959 szeptembere után történt az életükben vagy a világban.
A kiindulási adatokhoz képest bámulatos javulást lehetett tapasztalni a résztvevők fizikai egészségében és kognitív teljesítményében: jobb eredményeket értek el a hallást, látást, memóriát, ízületi rugalmasságot, marokerősséget mérő teszteken, sőt a vizsgálati tervre és a hipotézisre vak személyek úgy ítélték meg, az elvonulás utáni fotókon ezek az emberek fiatalabbnak néznek ki, mint az azt megelőző felvételeken. Azok pedig, akik nem beszéltek 1959-nél frissebb történésekről, még több javulást tapasztaltak az ízületi hajlékonyságban, kézügyességben és a kognitív teljesítményben. (Hogy a pozitív hatások mennyire voltak tartósak, arról a szöveg nem tesz említést.)
Persze a legtöbb embernek nincs lehetősége arra, hogy egy ilyen elvonulásban részt vegyen (bár a jövőben egyre inkább elterjedőben lesznek a virtuálisvalóság-terápiák), és a múltban ragadásnak is megvannak a veszélyei, ugyanakkor
fontos védőfaktor lehet az idősödő emberek számára, ha kapcsolatot tartanak olyan személyekkel, akik fiatalabb korukban is ismerték őket.
Hiszen a régi barátok, kollégák jelenléte újra meg újra aktiválhatja bennük a korábbi énrészeinket, erőforrásainkat – segít folytonosságot teremteni az időben és az identitásukban.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Malte Mueller