A meleg roma párról szóló új dokumentumfilm felemelő szerelmi történet – Boldog Valentin-napot!

–

Pszichológusként egyre szkeptikusabb vagyok a nagybetűs szerelemmel, a hirtelen kirobbanó, mindent elsöprő érzelmekkel szemben, amelyek gyakran a hiányokról, a sérülésekről, a függésről, a biokémiáról is szólnak. A Keskeny út a boldogság felé azonban az egymáshoz való kapcsolódás egy másik, kívülről néha kevésbé látványos, visszafogottabb, de mélyen konstruktív arcát mutatja be. Azt, hogy hogyan tudja két ember szeretni, elfogadni, építeni egymást, és hogyan tud összekapaszkodva, egymás mellett végig elköteleződve kitörni a szegénységből, megküzdeni társadalmi hátrányokkal és más nehéz helyzetekkel. Oláh Kata dokumentumfilmje, két meleg roma srác, Gagyi Gergő és Váradi Lénárd története, és bár egyáltalán nem nyálas vagy szentimentális, igazi szerelmes film. 

Egy olyan alkotás, amelynek megvalósításához itthon – sajnos tipikus módon – nem lehetett pénzt kapni. A film egyébként „családi vállalkozásban” készült. A rendező egy sokoldalú alkotó, Oláh Kata, akinek olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint a Digitális nomádom, amelyben az életforma bemutatásán kívül arra is keresi a választ, hogy az ő egyik gyereke miért nem tud/akar gyökeret ereszteni, és szülőként ebben neki mi a felelőssége; a világ legidősebb olimpikon tornászának történetét feldolgozó Aki legyőzte az időt – Keleti Ágnes; vagy a Zuniverzum című karanténfilm Gryllus Dorka és Simon Kornél színészi játékával. A Keskeny út a boldogság felé operatőre Kata férje, Csukás Sándor, egyik producere pedig lányuk, Csukás Borbála, de mindhárman forgatókönyvíróként is részt vettek a folyamatban. 

Ennél többet most nem is írok a készítőkről, és a filmet látva azt hiszem, ezzel ők is egyetértenének.

Mert ennek a filmnek tényleg Gagyi Gergő és Váradi Lénárd a főszereplői, végig az ő narratívájuk érvényesül. A „Keskeny út” nem a nyomor részletes bemutatásával kíván hatást elérni.

„Ne legyen már ilyen benne, hogy cigánytelep. Valami jót akarok” – mondja a film legelején Váradi Lénárd. Ettől még a nehézségek egyáltalán nincsenek eltagadva: nézőként tudomást szerzünk arról, hogy Gagyi Gergőt, miután elmondta otthon, hogy meleg, kitagadta a családja, és a fiúknak nem volt hova menniük. Évekig albérletből albérletbe vándoroltak, kunyhókban laktak, vajas kenyeret ettek, volt, hogy a hajléktalanszállóra jártak tisztálkodni (történetüket Fődi Kitti, a 444 újságírója is megírta anno az Abcúgon). 

De mi nem ezeket a képeket látjuk, hanem onnantól kapcsolódunk a történetbe, hogy Lénárd és Gergő Budapestre költözik, és minden erejével azon van, hogy új életet kezdjen, miközben tovább szövögetik a nagy álmukat. Ám abba a fikcióba sem csúszunk bele, hogy akkor tényleg egycsapásra megvalósul a musical, és innentől éneklős-táncos, valamint prózai jelenetek váltogatják egymást a filmvásznon.

Nincsenek Emir Kusturica-féle klisék sem, nem bukkan fel a „Brazilok”-ban is látott csodatevő figura, a cigányvajda mágikus alakja (a barlanglakásokról nem is beszélve). 

Azt a narratívát sem kínálják fel nekünk, amit jól ismerünk a kereskedelmi televíziózásból: amikor jóformán a semmiből, egyszer csak besétál egy hátrányos helyzetű, sok esetben roma fiatal, és a csillagokat is leénekli az égről. Aztán, még ha messzire is jut a versenyben, azt követően megfelelő szakembergárda, kellő mennyiségű kapcsolat és pénz hiányában nehezen tud talpon maradni (kivételek persze vannak, amik becsapósak is lehetnek, mert azt a látszatot kelthetik, mintha az előrejutás csak a képességeken múlna. Lám, neki sikerült – akkor nekem miért nem?). Mindenesetre, ahogy telik az idő, a hajdani versenyzők további sorsa már kevésbé szokta érdekelni az emberek többségét, addigra már jól kiszórakozta magát a publikum. 

Az is fontos, hogy bár a Keskeny útban rengeteg a humor, Lénárd és Gergő egy pillanatra sem válnak nevetségessé. Pedig sajnos ennek is nagy hagyománya van a popkultúrában, gondoljunk csak a Mónika-show-ra, amely évtizedekkel vetette vissza a roma emberek ábrázolását, elképesztő károkat okozva ezzel. Hiszen az egész műsor arra apellált, hogy vagy a nehéz sorsú, gyakran roma résztvevők „állatias zabolázatlanságán” szörnyülködjön a néző, vagy a „butaságukon” röhögjön (és megnyugtassa magát, hogy ő mennyivel okosabb).  

De a film kikerüli a meleg férfiak reprezentációjának buktatóit is. Az egyik jelenetben telefonon keresi fel Márton Joci aktivista egy fotózás ügyében a párt, és arról egyeztetnek, ki milyen ruhában legyen. Az építkezéseken dolgozó, baseball-sapkát és kapucnis pulcsit viselő Gergő elmondja, hogy ő szeretné megmutatni, hogy a melegek közül is sokan hagyományos értelemben férfiasak, míg szerinte Lénárd inkább „selyemfiú”, „neki a tekintetében van az ereje”. És mindkettő teljesen oké, az LMBTQ-emberek is sokfélék. 

Szóval mit kapunk sztereotípiák helyett? Nagyjából a valóságot. Két tiszta szívű, szerethető srácot, akik romák és melegek, de elsősorban emberek, és akik, mivel vallásosak is, gyakran hallották azt, hogy az azonos nemű emberek közti szerelem bűnös dolog. Megismerjük a családtagjaikat is, akik közül sokan szintén nagy utat tesznek meg, és egyre elfogadóbbá válnak. Az a jelenet például, amikor Gergő az édesapjával beszélget, a film egyik tetőpontja.

„Mivel jobb ő, mint egy lány?” – kérdezi az apa Lénárdra utalva. „Mivel? Hát, hogy fiú” – válaszolja Gergő. De ez csak egy részlet a dialógusból, ami leginkább arra mutat rá, valahol milyen elképesztően egyszerű ez az egész, mégis milyen érthetetlenné válik sok ember számára a belsővé tett előítéletek miatt. 

Számomra épp ebben rejlik a Keskeny út a boldogság felé legnagyobb ereje: abban a könnyedségben és természetességben, amellyel bepillantást enged egy olyan pár életébe, akiknek kapcsolatát sokan rögtön természetellenesnek bélyegzik meg. A történet tálalásában pedig a világon semmi didaktikus vagy célzottan érzékenyítő jelleg sincs. Vannak benne viszont funky zenék, hatalmas dumák és nagy találkozások. 

Gagyi Gergő és Váradi Lénárd megismerkedik például Kemény Zsófival, aki a musical megtervezésében segíti őket. Nem írja meg helyettük a forgatókönyvet, de lehet vele időről időre ötletelni, támogatja őket a szövegeik fejlesztésében. (Itt rögtön eszünkbe juthat a Mamikám című regény, amelyben Háy János más utat választott: E/1-ben beszélt egy roma nő pozíciójából, sajnos rengeteg káros sztereotípiát megjelenítve közben, amiért Kalla Éva, Parászka Boróka és Márton Joci is élesen bírálta.) Persze közben érzékeljük, hogy Jónástelep és Újlipótváros sok szempontból baromi messze van egymástól,

a fővárosi irodalmi körökben, underground szcénában mozgó Kemény Zsófi igencsak tájidegen elem Salgótarjánban, ahogyan Váradi Lénárd is a saját szemszögéből teljesen indokolatlan kérdéseket kap a budapesti állásinterjún. 

De arra is látunk példákat, hogy a tapasztalatbeli és nyelvi különbségeinkkel együtt is meg lehet találni a közös hangot, ha kíváncsiak vagyunk egymásra, kérdezünk, és készek vagyunk nevetni a saját esetlenségünkön, ahogyan azt a szereplők is teszik ezekben a nemegyszer tényleg komikus helyzetekben (ha pedig megbántjuk a másikat, nyilván bocsánatot kéne tudni kérni).  

És ugyanúgy, ahogy a fekete queer-zenész, Tracy Chapman, és a fehér férfi country-énekes, Luke Combs Grammy-díjátadón előadott közös produkciója, a Fast Car több százezer ember szemébe csalt könnyeket Amerika- és világszerte, azt gondolom, mi, itt Magyarországon is ki vagyunk éhezve a kapcsolódásra, a kölcsönös tiszteletre, a biztonságra. Miközben a filmben – és számomra leszbikus nőként a való életben is – a kormány álságos „gyermekvédelmi” politikája, homofób és transzfób megnyilvánulásai, intézkedései tagolják most már évek óta az időt.

Mikor lesz az embereknek végleg elege ebből?

A Keskeny út a boldogság felé című filmet több helyszínen is meg lehet még nézni februárban Budapesten és más városokban. A mozikról, időpontokról a film Facebook-oldalán tájékozódhatsz.

Képek forrása: Makabor Studio

Milanovich Domi