– 

WMN/Zimre Zsuzsa: Tudjuk, hogy létezel, dolgozol, sokan ismernek is, de nem jelensz meg a közösségi oldalakon, és a bulvárban sem találni rólad igazán semmit. Nem történik veled semmi, vagy tudatosan tartod magad távol?

M. Kiss Csaba: Ez nem véletlen, az igazi világban létezem, a neten valóban kevésbé. Ez szerintem szakmai ártalom. A munkámból adódóan egész nap emberekkel beszélgetek, amikor hazamegyek, vár egy rakat gyerek meg a feleségem. Én akkor nem virtuális csevejeket szeretnék folytatni virtuális emberekkel, hanem valóságosakat a valóságosakkal, a családommal.

Z. Zs.: „M. Kiss Csaba riportját látták” – hallgattam évekig a Naplóban… aztán elmentél onnan.

M. K. Cs.: A TV2 Naplójából kilenc év után jöttem el. Semmi harag nem volt köztünk, csak elég lett. Aztán jött hat év MTV, a Kékfény és a Szempont, utóbbi egy saját fejlesztésű műsor volt. Ezeknek  voltam a főszerkesztője, műsorvezetője. Onnan – hiába voltak nézettek és elismertek a műsoraim – indoklás nélkül kirúgtak. Azóta megszületett az ötödik gyerekem, írtam három könyvet meg egy forgatókönyvet, amit meg is tudtam rendezni, és most, április 6-tól kerül a mozikba a Brazilok.

Szóval nem állítanám, amit sokan, hogy aki manapság nincs jelen a virtuális térben, az nem is létezik. Én úgy élem meg, hogy mennyi minden zajlik az életemben, de rengeteg ember összetéveszti a virtuális jelenlétet a valósággal.

Z. Zs.: Most a Hír TV-nél dolgozol. Miért ott?

A cikk a hirdetés után folytatódik!

M. K. Cs.: Azért, mert oda hívtak.

Z. Zs.: És ha az MTV-hez hívnak?

M. K. Cs.: Oda úgyse hívtak volna. De ehhez az MTV-hez nem is mennék. Hetente két húszperces műsorom van a Hír TV-n: a Célpont, marad energiám mellette másra is. Évekkel ezelőtt egyébként az volt a tervem, hogy készítek egy műsort, ami egyszerre megy az ATV-n és a Hír TV-n. Azt gondoltam, így fogok visszatérni. Mert így milyen elegáns volna. Azt sugallta volna, hogy nincs értelme az egymás elleni harcnak, helyette inkább ismerjük meg egymást, és döbbenjünk rá, hogy politikai meggyőződéstől függetlenül is tök egyformák vagyunk. Mindkét helyen az volt az első kérdés, mit szóltak hozzá a másik helyen. Eleinte mindkettő csatorna hajlott rá, de aztán mégsem lett belőle semmi. Kár.

Z. Zs.: Ha már a könyveidet említetted, miért portékönyveket írtál, miért nem fikciót?

M. K. Cs.: Az alapszakmám: riporter. Mindig jobban érdekeltek mások, mint én saját magamat.

Z. Zs.: Hogyan jutottál el a szerkesztéstől a filmgyártásig?

M. K. Cs.: Több ezer riportot készítettem az elmúlt években, és azt éreztem, sok minden nem fér bele a riport adta szűk keretekbe. Több időt szeretnék, árnyaltabban szeretném elmondani a dolgokat.

Z. Zs.: Akkor miért nem dokumentumfilmet csináltál?

M. K. Cs.: Mert az a műfaj itthon lényegében halott. A magyar dokumentumfilmek sorsa sajnos nagyjából az enyészet. Én meg szeretem, ha megnézik azt, amit csináltam.

Z. Zs.: Mikor született meg benned a Brazilok ötlete? Hogyan álltál neki? Azért ez teljesen más műfaj, mint amivel eddig foglalkoztál.

M. K. Cs.: Másnak tűnhet. Nekem nem tűnt annak. Az első verziót akkor írtam meg, amikor kirúgtak. Végre nem kellett bejönni a városba, ültem otthon a teraszon, napsütés, madárcsicsergés. Ha egy filmben nagyjából így ábrázolnának egy írásból élő embert, az bizony gázosan közhelyes lenne. De valóságnak nem volt rossz. Fél évig. Aztán hiányozni kezdett a nyüzsgés.

Az első változattal megkerestem az akkor éppen a legsikeresebb forgatókönyvírónak számító Divinyi Rékát, aki szerencsére nem röhögött ki, csak nem értette, miért drámai formátumban írtam, de mondtam neki, hogy azért, mert fogalmam sincs, hogyan néz ki a tökéletes forgatókönyves formátum, azóta persze már tudom, de akkor csak a tartalom volt a lényeg, abban pedig nem volt rossz a könyv, így hát Réka összehozott Mécs Mónika producerrel, akivel pályáztunk a Nemzeti Filmalaphoz, és nyertünk is forgatókönyv-fejlesztési támogatást.

Z. Zs.: Ez mit jelent pontosan?

M. K. Cs.: A támogatást arra adják, hogy üljön az ember, és írjon. Végül még négyszer kellett átírni, mire elfogadták. Nincs a világon olyan forgatókönyv, amit ne kéne átdolgozni. De én akkor ezt óriási kudarcként éltem meg. Elsőre átíratják, oké. Odamegyek a másodikkal, azt érzem, hogy ezt aztán jobban már nem lehet megírni. Bemegyek, leülök, az asztal túloldalán, velem szemben három ember, akik azt mondják: „Csaba, azért vagy itt, mert jó, amit csináltál”, én szerényen, inkább csak magamban, mosolygok, de a két másodpercnyi dicséret után jön kétórányi kritizálás, ízekre szedés. A végén szétesve támolyogsz ki a szobából. És ezt négyszer játszottuk el. Ezért is lettek társaim is az írásban. Muhi Klára dramaturg, és később Huszár Péter forgatókönyvíró, aki például az Argót is jegyzi.

Z. Zs.: Olyan is van, hogy „ennyi volt, ez megy a fiókba, és vége?

M. K. Cs.: Igen, és nem sorolom föl, hogy ki mindenki járt már így.

Z. Zs.: Ez eléggé kidobott pénznek tűnik.

M. K. Cs.: Minden kísérletből, a rosszból is lehet tanulni. Sportanalógia: éveken át milliókat költenek egy versenyző felkészülésére, aki aztán még csak döntőbe sem kerül. Vagy évtizedeken keresztül ölnek milliárdokat a magyar fociba, nagyjából hiába. Aztán ott vannak a startupok, amelyeknek 80 százaléka bedől.

Z. Zs.: De az nem állami pénzből megy.

M. K. Cs.: A startupok többnyire valóban nem. De a többi igen. Lehet aláírást gyűjteni a sport és a kultúra ellen is, de mindenki tudja, sokkal rosszabb lenne az  élet nélkülük.

Z. Zs.: Kaptál egy rakat pénzt.

M. K. Cs.: Annyi pénzt kapott a gyártócég, amelyből el lehetett készíteni a Brazilokat. Elsőfilmesnek maximum 200 milliót adott akkoriban a Filmalap, ami erre a filmre nem lett volna elég, párszereplős kamaradarabra talán igen. Két lehetőségem volt: vagy nem csinálom meg, vagy társrendezővel csinálom. Ráadásul, noha bennem nem volt kétség, hogy meg tudom rendezni, de a producerben igen.

Én pedig már főszerkesztőként is szerettem, ha olyan emberek vesznek körül, akik jobbak valamiben, mint én. Azokat tudtam becsülni, szeretni, velük lehet jól haladni. Itt is nagyon jól sült el, hogy én voltam az egyetlen amatőr.

Z. Zs.: De te voltál a főnök.

M. K. Cs.: Akkor lehet, hogy mégsem voltam amatőr. Egyébként rendezőtársammal, Rohonyi Gáborral azt beszéltük meg, hogy félre kell tenni az egót. Ez  sokkal jobban sikerült a vártnál.

Z. Zs.: Miért akartál rendezni? Anyám szerint mindenki meghülyül egyszer, és rendezni akar. (Zsuzsa édesanyja a televízióban dolgozott. – A szerk.)

M. K. Cs.: Tízmillió rendező országa? Vagy tízmillió hülye országa? Ijesztően hangzik mindkettő!  Azt éreztem, hogy én tulajdonképpen ugyanezt a munkát csináltam a riportjaimban is, amelyek úgy tűnhettek könnyednek, hogy közben minden szempontból alaposan ki volt találva, föl volt építve. Egy idő után szűk lett a riportok 12-15 perces időkerete. Több lehetőséget akartam.

Z. Zs.: De miért nem érted be a forgatókönyvírással?

Mondj egy híres forgatókönyvírót... Jó, egyet tudsz: apádat. (Zsuzsa édesapja, Zimre Péter híres forgatókönyvíró volt. – A szerk. ) Mondj híres rendezőt!

Z. Zs.: Tudok ezret.

M. K. Cs.: Na, ugye! Ez igazságtalan. Valaki ír egy jó sztorit, és a kutya sem emlékszik rá, névtelen marad. Az az elméleti tudásom, miszerint a rendező meg ehhez képest az atyaúristen, abszolút beigazolódott a forgatáson. És ha már lehetőséged adódik választani a névtelenség és a rendezés között, nem kérdés, merre indul az ember.

Az ismertség egyébként meg nem cél, hanem eszköz arra, hogy hatni tudj. Minden alkotónak ez a célja. A rendezés pedig nem hatalom, hanem sokkal inkább felelősség.

Mindemellett a forgatás álomszerű volt. Mindenki iszonyatosan profin állt a munkához, azaz hatalmas tudással, de végtelen alázattal és gyermeki lelkesedéssel. A rendezőnek szinte már nem is volt más dolga, mint az, hogy különbséget tudjon tenni jó és rossz között. Ami persze csak így – elmondva – tűnik egyszerűnek.

Z. Zs.: Nekem egy kicsit sztereotip, hogy szinte minden magyar filmben Gryllus Dorka játssza a cigány nő szerepét.

M. K. Cs.: Schell Juditból például nehezebb volna hiteles roma nőt csinálni, persze nem lehetetlen. Dorkát legalább 15 éve ismerem, nagyjából akkor született meg a fejemben a Brazilok ötlete is, akkoriban – inkább csak viccből –  beszéltük is Dorkával, hogy majd ő lesz Rozi, a főszereplő csaj. De hát 15 évvel később már nem lehetett a filmbeli 18-20 év körüli lány. Aztán úgy terveztem, hogy szőkére festjük Dorka haját, és ő lesz a csapos Mari, vagy – bár ezt a szerepet mindig is Dobó Katának szántam, de – lehetett volna még Ilike, a titkárnő is. Ám ezek több forgatási nappal jártak volna, mint a Roma Asszony 1 nevű szerep, és ezeket nem tudtuk egyeztetni, így hát végül megint „csak” Dorka maradt a roma szerepben. Annak viszont örülök, hogy erre igent tudott mondani. Ilike Dobó Kata lett, Marit Parti Nóra játssza, és Schell Judit is felbukkan, mint a polgármester felesége.

Z. Zs.: Gryllus Dorka mellett pedig ott van Farkas Franciska, aki amióta feltűnt, szinte csak kimondottan cigány lányt játszik...

M. K. Cs.: Sok mindenkit megnéztük, de erre a szerepre ő volt a legjobb. A fejemben Franciska szerepére egy fiatal Sophia Loren-szépségű lány jelent meg, amikor írtam a forgatókönyvet.

Z. Zs.: Amatőröket is kerestetek?

M. K. Cs.: Igen, mert tényleg nem volt választási lehetőség.

Ma nem lehet itthon tizenéves roma színészeket találni. Egyébként, ha így most belegondolok, elég ijesztően hangozhat, ha egy filmről kiderül: magyar, és amatőr szereplős, ráadásul roma amatőrökkel.

Láttam több olyan magyar filmet, amelyikben annyira rosszak voltak  az amatőrök, hogy ettől nézhetetlenné vált az egész. Azt gondoltam, hatalmas amatőrség, hogy hagyják az amatőröket amatőrnek maradni. Nyilván nem lehet színészt faragni valakiből pár hónap alatt, de képessé lehet őket tenni egy filmszerep eljátszására. A színpad az persze más. Már a castingon is igyekeztünk olyan gyerekeket keresni, akik elütnek az átlagtól. Nem a falvak putrisorára mentünk szereplőket válogatni, hanem tehetséggondozó táborokba. Az egyik gyerek Snétbergernél gitározott, a másik a Polgár Alapítványnál volt, akadt, akit focitáborban találtunk. Összehoztuk őket, és Földessy Margit foglalkozott velük első körben, aztán Nyári Oszkár és Horváth Kristóf is. Készült velük egy pilot, két jelenetet leforgattunk, utána bólintott rá a Filmalap: elindulhat a Brazilok. Fociedzések is voltak, Bánfi János egykori válogatott labdarúgó tartotta.

Z. Zs.: Akkor ez elég kemény munka volt a srácok számára.

M. K. Cs.: Igen, de úgy érzem, a végére eltűnt a különbség, ami a profik és az amatőrök közt volt.

Z. Zs.: Oké, befejezted a filmed, a nagy projekted. Hogy vagy most?

M. K. Cs.: Volt üresség érzésem, de most, hogy közel van a bemutató, újra elkapott a lendület. Azért igyekeztem elfoglalni magam a forgatás és a vágás között is, megírtam a harmadik könyvem, ami csak azért nem jelent meg karácsony előtt, mert sikerült összevesznem a kiadóval.

Z. Zs.: Mit gondolsz, fogsz még rendezni?

M. K. Cs.: Ha csak rajtam múlik, akkor igen, folytatom. Persze, ha jobban belegondolok, akkor alapvetően minden az emberen múlik... Rajtam múlik, az első is alapvetően rajtam múlt. De, hogy idézzem klasszikusokat: „Egyedül nem megy!“  és „Kell egy csapat!“

Z. Zs.: És mi lesz, ha a Brazilok rossz kritikát kap?

M. K. Cs.: Mi lenne? A közönség utálni fogja a kritikust! Persze annak, aki valamilyen alkotótevékenységet végez, mindig kalkulálnia kell egy esetleges rossz kritikával.

Filmes körökben egyébként az a mondás járja, hogyha például az Indexnek nem tetszik valami, akkor azt sokan fogják megnézni. Ez azért nem ilyen egyszerű, mert sok esetben egyetértettem az Index kritikusaival.

Én viszont bízom benne, hogy nemcsak a nézők, hanem a kritika is jól fogadja majd a Brazilokat. Amúgy szívesen olvasok étteremkritikáktól kezdve könyvkritikákon át koncertkritikákig mindent. De alapvetően ezt mégis egy olyan műfajnak tartom, ami az átlagnál nagyobb mértékben hordozza magában az inkorrektség lehetőségét. Nem azt mondom, hogy ne legyen például filmkritika, hanem hasznosabbnak tartanám a párbeszédet. Attól ugyanis, hogy egy kritikus nem látja valaminek az értelmét, még lehet értelme, mert a világ nagy és sokszínű, és a kritikusnak is lehetnek korlátai.

Z. Zs.: Mi lesz, ha csak 2000 ember nézi meg?

M. K. Cs.: Amikor kezdtem a pályát, a Naplónak kétmilliós nézettsége volt. Aztán szaporodtak a csatornák, most a Hír TV-nél dolgozom, ahol már a 200 ezernek is rettentően tudok örülni. Ha egy könyv elfogy 20 000 példányban, akkor az kimagasló. De nem csak nekünk, az összes alkotónak hasonlót kellett megélnie. A mi gyerekkorunkban 25 000 eladott példány után aranylemez járt, most ugyanezt 2500 példánnyal el lehet elérni... De nem is érdemes nekifutni semminek sem úgy, ha azt gondolod, nem lesz sikeres. Ha valaha is azt gondoltam volna, hogy a Braziloknak 2000 nézője lesz, bele sem kezdek. Úgy érdemes belevágni, hogy 200 ezer. Ha meg mégsem, hanem valamivel kevesebb, hát az sem rossz. Enyedi Ildikó Berlinale-győztes Testről és lélekről című filmje – amelynek egyébként szintén Mécs Móni volt a vezető producere –, 27 000 nézőnél tart két hétvége alatt, ami nagyon jó egy művészfilmtől. Az embereket megérinti ez a film. Tudod, miért? Mert a boldogságról nem beszélünk, mintha szégyellni kellene. Ha az emberek találkoznak, akkor a politikáról beszélnek, amin aztán jól össze is vesznek, pedig alapvetően ugyanolyan rugóra működnek a fideszesek, mint a szocialisták vagy bárki más. Mi ebből a szempontból egy igen hülye társadalom vagyunk. Nem arról beszélgetünk, amiről igazán fontos lenne, és nem azt keressük, ami összeköt, hanem arról, ami szétválaszt.

Z. Zs.: A Brazilok egy jó film – mondod te. Jó és elgondolkodtató? Vagy jó és szórakoztató?

M. K. Cs.: Ez egy vígjáték, ami nemcsak a rekeszizmokat birizgálja, hanem a lelket és az agyat is. Vannak érzelem- és gondolatgazdag részei, és még humor is van benne. Mindez csak látszólag mond ellent annak, hogy a cigány-magyar konfliktusról szól – mert könnyedebben is lehet erről a témáról  beszélni.

Z. Zs.: Miért ezt a témát választottad?

M. K. Cs.: Régóta érlelődik bennem. Fontos volt, hogy úgy tudjam megírni, hogy eltávolodom tőle. Ha benne élnék, és mindennapi konfliktusom volna másokkal, akkor bizonyára nem lettem volna rá képes.

Nem gondolom, hogy a magyar vidéken, ahol magas a cigány népesség aránya, eredendően rasszisták az emberek, szerintem tapasztalatból és jobb híján azok.

Riporterként bejártam az országot, és mivel a cigányság jellemzően a legszegényebb réteg, ezért nagy a körükben a bűnelkövetők aránya. Erre egy helyi pánikreakció a rasszizmus. És ez rossz reakció. De nincs más minta. Az állam is csak büntetni képes mindkét oldalt, de évtizedek óta adós a kiváltó okok felszámolásával .

Z. Zs.: Volt egy fura válaszod egy fura kérdésre egy korábbi nyilatkozatodban, ami meglepett engem, és kicsit mintha azt sugallta volna, hogy „a romák nem emberek”...

M. K. Cs.: Szerintem is fura volt. És ilyet én nem mondtam, nem is mondanék soha. Amit akkor, forgatás közben, cirka negyven fokban mondtam, azt írta le az újságíró. De annak – az én olvasatomban – a helyes értelmezése annyi, hogy a környezetük szemében válnak emberré, ha tesznek valamit saját magukért. Egyébként megjelenés előtt, már nyugodtabb körülmények között láttam a cikket. A cím megváltoztatását kértem, és ennek a kijelentésemnek az egyértelműsítését. A kolléganő ezt nem tette meg. Lelke rajta. Különben ő volt az egyetlen, akinél azt éreztem, hogy prekoncepciói vannak a filmmel kapcsolatban.

Z. Zs.: Elviszed a filmet 3H-s (halmozottan hátrányos helyzetű – A szerk.) falvakba?

M. K. Cs.: Tervezzük, igen. Fontos lenne, hogy ne csak a drogdílerek látogassák őket...

Zimre Zsuzsa

Képek: Csiszér Goti - Goti Photography/WMN

További képek: Brazilok (Intercom, 2017)