Vajon a tömeggyilkosban is lakozik szeretet? – Brutális film az 5 Oscarra jelölt Érdekvédelmi terület

– 

Amit nem lehet előre elképzelni

Magamtól sosem látogattam volna el Auschwitzba, gyakorlatilag vittek. Egy egyetemi tanulmányút része volt, és ha már így alakult, tudtam, hogy nem baj, ha átesem rajta. Auschwitzba ma már csak vezetett túrára lehet befizetni, így mentünk mi is a csoportunkkal, és előre szóltak: a két tábor (Auschwitz és Birkenau) bejárása hatórás program lesz. (Van ennél hosszabb verzió is.) Azon morfondíroztam előtte, hogyan fogjuk kibírni addig evés-ivás nélkül, és ha kell, mi lesz a pisiléssel, vannak-e ott vécék a látogatóknak, milyen abszurd volna. Mindez aztán teljesen felesleges dilemmának bizonyult.

Nem tudtam előtte elképzelni azt a halálszagot, ami a levegőből árad. Nem az orroddal érzed, hanem a lelkeddel. Nem tudsz evésre gondolni, nem tudsz inni, nem kell vécére menned.

Egy szippantás friss levegőért kapkodnál csak közben, de hiába. Nincs friss levegő. Bárhová nézel, bárhová lépsz, a halál vesz körül. Még ma is.

Felfoghatatlan, elmondhatatlan horror, ami még a turistaáradaton is átüt, nem számít, hány csoport tapossa egymás sarkát. Ott van a halál, nem tűnt el, nem szívódott fel, nem lehet már onnan kiirtani.

Jonathan Glazer filmjének főhősei, Hedwig és Rudolf Höss ebben éltek, ők üzemeltették a gépezetet. Rudolf Höss auschwitzi lágerparancsnok volt 1940 és ’43 között, majd amikor elindították a magyarországi transzportot – amiről tudták: minden addiginál nagyobb lesz, és minden korábbinál rövidebb idő alatt kell megsemmisíteni –, visszarendelték 1944 májusában, hogy ezt még levezényelje. Mert nem csupán végrehajtó volt, egy szürke eminenciás, aki nem gondolkodott, csak parancsot hajtott végre, hanem a népirtás egyik legkreatívabb, legaktívabb közreműködője és elősegítője, az SS egyik legsikeresebb tisztje.

Csak egy német család

Az Érdekvédelmi terület első jelenetében fürödni látjuk a családjával az Auschwitz melletti folyóparton. Puhány, hófehér bőrű férfi, felnyírt frizurával, súlyos csenddel. Nincs az arcára írva az agresszió. Nem fűti gyűlölet. A haja a legijesztőbb benne. Nem tudjuk, mire gondol, amíg a hétvégi napsütést élvezve hagyja a vízcseppeket legördülni az arcán. Még semmit sem tudunk róla. Csak egy német családfő, aki fürödni vitte a gyerekeit a nyári melegben.

Aztán hazagyalogolnak a kertes házukba, és belecsöppenünk a Höss család életébe. Rengetegen sürögnek a házban, egy részük alkalmazott (rabszolga), de a család is népes: öt gyerekük született. Minden, amit ebben a filmben látsz, valós tényeken, dokumentumokon és vallomásokon alapul. Hedwig Höss (akit Sandra Hüller alakít kísértetiesen) egy kis édenkertet varázsolt számukra: virágoskertet, veteményest, saját úszómedencét csúszdával. Munkáscsaládból származott – ahogy a férje –, először életében élhetett úgy, ahogyan szeretett volna. Csupa szépséggel, földi jóval körülvéve. Mind az ölébe pottyant.

Naponta érkezik a házhoz újabb pakk: ma nercbundát tartogat (zsebében rúzs, amit azonnal magára ken), a cselédeknek fehérnemű, mindenki választhat magának. És ételszállítmány is érkezik, roskadozik a kamra. Itt minden a Höss családért van. Jár nekik. Mert megérdemlik, felvitte az isten a dolgukat. („Azt mondják, én vagyok Auschwitz királynője” – dicsekszik álszerényen Hedwig az anyukájának, amikor az meglátogatja.)

Egész nap sok a teendő. Hedwig jön-megy, parancsokat osztogat, a gyerekeket gondozza, vendéget lát, a férjével évődik. Rudolf (Christian Friedel – ő is fantasztikus, és most először látod ilyen sötét karakterben) is kiveszi a részét a gyereknevelésből, a feleségét partnernek tekinti, modern férfi.

Mindent megad nekik. Nem mond nemet semmire – nekik nem.

Reggelente aztán felül a lovára, és átsétál a szomszédba, oda, ahol az a magas torony ágaskodik (amit már jól ismersz), és ahonnan a füst jön. Eltűnik a füstben, indul a kemény munka, amiből a jólétet fenntartja.

A családfő munkája

Mi, nézők oda már nem kísérjük el. Semmit sem látunk abból, ami a vastag fal mögött húzódik, elég, hogy tudjuk. És halljuk. Egyfolytában. Még el sem kezdődött a film, de már ezt a hangot hallottuk, ezt a szűnni nem akaró morajlást és sikoltozást, az emberi szenvedés és haldoklás hangjait. Nem zene ez, valami más, ami hol felerősödik, hol elhalkul, hol üvölt, hol néma, de sohasem szűnik meg. (Mica Levi hátborzongató munkája.) És néha lángol a torony is, nemcsak a füst ömlik belőle, mint mindig, hanem lángcsóvák csapnak fel belőle.

Közben a cseléd (fogoly) elhelyez egy kupica pálinkát a tálcán, mint akinek az élete múlik rajta. Nem látjuk az arcát, nem emelheti fel a tekintetét, nem fogjuk tudni megjegyezni. De értjük: az élete a tét. Értettük persze a bundát és a használt rúzst is. Értjük, hogy a gyerekek az ágyban, zseblámpa fénye mellett hogyan játszhatnak aranyfogakkal. Értjük, hogy Höss a békés vasárnapi pecázás közben miért akad emberi állkapocsra, és küldi ki gyorsan a gyerekeit a vízből. Értjük, hogy a csizmájáról miért vörös színű sarat mos le a szolga (fogoly), hogy milyen hamu kerül a virágágyásba, és miért vannak a függönyök mindig behúzva.

Ők akkor is az idilli életüket élik. Életük legszebb éveit. Nem is hajlandók innen elköltözni. Ha Rudolfot visszarendelik Berlinbe, ezt a földi paradicsomot, akkor sem hagyják itt.

A gonosz tapintható egyszerűsége

Jonathan Glazer nemcsak érthetővé, hanem tapinthatóvá teszi azt, ami Hannah Arendtnél filozófiai tétel volt: a gonosz banalitását. Amit az angol nyelv úgy fejez ki: ignorance. Mert nem egyszerűen butaság, és nem önkéntelen hárítás vagy tagadás, hanem a tudás szándékos elutasítása. Szabotázs. Aktív cselekedet. Ezért lehet aztán számonkérni, ezért nem lehet kibújni alóla. (Mellesleg, Rudolf Höss végül nem is kísérelte meg. Vállalta a felelősséget a nürnbergi bíróságon, miután a bujkálása kudarcba fulladt. Auschwitzban végezték ki, felakasztották.)

De Hedwig Höss sem mondhatta (volna), hogy nem tudta, mi zajlik közvetlenül az otthona mellett, hogy a férje mit csinál a fal túloldalán. Tudta és jóváhagyta, helyeselte és támogatta is – mert a haszonélvezője volt. (Mellesleg: a vallomások szerint meggyőződéses antiszemita volt.)  Minden javuk abból származott, amit a halálba küldöttektől elvettek. Míg a szomszédos lágerben a füvet sem hagyták megnőni, mert az éhezők meg akarták volna enni, ezért csak sár volt, mindenütt por és sár, addig ők burjánzó kertet műveltek. És időnként hamueső öntözte a földjüket.

Az Érdekvédelmi terület azonban nem pusztán azt éri el, hogy megértsük: ezeknek az embereknek mindent megért, hogy feljussanak a társadalmi ranglétra csúcsára; hogy bármire, és még annál is többre képesek voltak az áhított jólétért, amiről úgy tartották: jár nekik.

A film sokkal inkább arra vesz rá minket, hogy úgy érezzük: akár mi is lehetnénk a helyükben. Nem különböznek tőlünk olyan sokban, nincs a homlokukra írva, hogy gonosztevők. Ettől olyan nyugtalanító a film, hogy utána fel sem bírsz állni a székből.

Rudolf Höss nem olyan pszichopata, mint például Amon Göth volt, aki élvezettel gyilkolt saját kezűleg is. (Ő volt az a lágerparancsnok, akit a Schindler listájában Ralph Fiennes játszott, és akinek a bűneiről, és az azokkal való szembesülésről félig afrikai unokája, Jennifer Teege írt könyvet – ITT számoltunk róla korábban. Az ő feleségét, Teege nagyanyját hasonlóan mutatja be a könyv, mint itt látjuk Hedwiget, csak még antiszemita sem volt, az sem kellett hozzá.)  

Rudolf Höss egy családszerető, szelíd, szomorú szemű embernek látszik – mert valóban így emlékeznek rá a közeli hozzátartozói, például a lánya, aki 40 – inkognitóban töltött – év után nyilatkozott róla. Neki épp abban merül ki a „pszichopatasága”, hogy képes volt két ellentétes személyiséget magában hordozni: az érzéketlen tömeggyilkost, és az állatbarát, melegszívű családfőt. De a szennyet ő sem tudta volna a végletekig a lelke mélyére nyomni – állítja a film. Az előbb-utóbb felszínre tör, bármilyen elszánt is a hasítás.

A felesége, Hedwig ebben a korszakban sokkal taszítóbbnak, ijesztőbbnek tűnik, pedig Lady Macbethnek ő is csak egy lightos verziója: nem buzdítja a férjét gyilkosságra, a szolgát (foglyot) is csak akkor fenyegeti halállal, amikor veszélyben érzi a kiváltságait. De akkor fenyegeti, mert megteheti. És mivel az anyja még zsidó családnál volt cseléd, valahol vissza „kell” adnia a vesztes származás frusztrációját. Minden mozdulata, járása és kacaja erről a fortyogó dühről, bosszúszomjas indulatról és faragatlan elégtételről árulkodik. 

Mennyit ér meg a jólét?

Pontosan ezért csinálta meg ezt a filmet Glazer: mert a vágyott javak, az anyagi biztonság és kényelmes élet ma is sokaknak megéri az erkölcsi megalkuvást. Hogy mekkorát, azt az egyén háttere és helyzete válogatja. De ma is akadnak, akik falanszterbe zárják magukat, hogy ne kelljen találkozniuk a valósággal. (Különösen, ha hirtelen, nem tisztán jutottak vagyonhoz és pozícióhoz.) Látjuk azokat, akik a hatalom lágy ölébe kapaszkodnak mindaddig, míg a kognitív disszonancia ezt lehetővé teszi.

Ma is nagyon könnyű bárkit rávenni mások lealacsonyítására és dehumanizálására – ha ez kézzelfogható előnyökkel jár számukra.

Még a szomszédban zajló borzalmak felett is előszeretettel hunyunk szemet a saját komfortérzetünk érdekében – ha aktívan nem is veszünk részt a pusztításban.

Azért félelmetes ez a film, mert kénytelenek vagyunk a bűnösökkel azonosulni. Nem látunk áldozatokat – őket már sok más filmből jól ismerjük, magunk elé tudjuk képzelni. Az elkövetőket viszont eddig szerettük eltávolítani magunktól, mert sokkal ijesztőbb azzal szembenézni, hogy a kegyetlenséget bárkiből elő lehet csalni. És hogy lehet egyszerre hidegvérű tömeggyilkosnak és szerető apának lenni. (Hány családját kiirtó elkövetőről hallottuk már, hogy udvarias, csendes ember volt?)

Csak időnként zökkenünk ki a rettenetből, ami éppen attól olyan kínzó, hogy hétköznapi. Egyszer az egész vásznat betölti a vérvörös. Máskor, míg Rudolf Höss esti mesét olvas a gyerekeinek (persze hogy a Jancsi és Juliskát, amikor kemencébe vetik a vasorrú bábát), az éjszakai radar megles egy lengyel kislányt, aki gyümölcsöt lop be a tábor területére a foglyoknak. Mert voltak ilyenek is – lehetett így is dönteni. Ez a lány létezett, olyannyira, hogy az egykori ruháját viseli a fiatal színésznő, aki játssza, és az egykori otthonában forgatták a hazatérését. De azt a kis fényt is megmérgezi majd a nappal, ami beszökik az éjszakába.

Végül egészen váratlanul a mában találjuk magunkat, az auschwitzi múzeumban. Takarítónők suvickolják az emberi maradványokat, cipőket, bőröndöket rejtő üvegeket, folyosókat. Szenvtelenül, közönyösen, mert ez is csak egy munka, valakinek el kell végezni. Nekik már nem fordul fel a gyomruk tőle. Ők már nem forgolódnak álmatlanul az éjszakában (ahogy Hössék a film szerint). Nem is öklendeznek, ahogy Rudolf Höss, amikor mégiscsak felszivárog belőle a bűntudat. 

Mit is akar ez mondani? Hogy végül múzeumot csinálunk a borzalmakból, mintha a történelem ködébe veszne, ami nem tartozik ránk, el lehet magunktól távolítani? Vagy hogy ennyi maradt Hössék idilljéből, és Rudolf Höss szuperhatékony halálgyárából? Két kemence egy szűk kis krematóriumban, amiről egyszerűen nem tudod elképzelni, hogyan tudott napi kétezer embert elégetni? Vagy inkább azt, hogy ha valaha ellátogatnál, ez a film is jusson eszedbe? Hogy voltak emberek, akik nem egyszerűen felépítették ezt a poklot, de még jól is érezték magukat benne? Nem tudom. Nincs válasz. Döntsd el te.

Csak ne fordítsd el a fejed, mint Hedwig – csak azt ne.

Kiemelt képünk forrása: ADS Service Kft.

Gyárfás Dorka