Mit ér a juhász a felesége nélkül?! – Sáfiánné Ibolya pásztor története

–

Sáfiánné Ibolya munkássága ma már széles körben ismert, ő az a pásztor, aki juhászférje mellett kiteljesedett, és ahelyett, hogy a háttérbe szorult volna, vállalta, hogy beszélni kezd a női munka fontosságáról. Nemcsak a nagyközönségnek, hanem a pásztorközösség férfi tagjainak is, ennek köszönhető, hogy manapság a Hajdúságban nincs olyan pásztoresemény, ami csak a férfiaknak szólna. Spanyol mintára, dr. Molnár Zsolt ökológus bátorítására hozta létre Nők a pásztorságban csoportját, ami egyre gyarapodik és mind fontosabb feladatot lát el.

„Nem volt női juhász, csak én a téeszben, ahol dolgoztam”

Sáfiánné Ibolya akkor csöppent a pásztorok valóságába, amikor férjhez ment – pedig maga is gulyáscsaládba született –, és nemcsak a férfiba szeretett bele, hanem annak életformájába, hivatásába is. Kezdetektől fogva otthon érezte magát új szerepében a pásztorteendők között, mert rádöbbent, „örökséget hordoz a génjeiben”, a pásztoremberekre jellemző életigenlést, az állatok és emberek iránti tiszteletet, valamint a munka megbecsülését. 

Ezzel magyarázza, hogy lelkileg nem terhelte meg a feladat, ami a testét eleinte jócskán kikezdte: kilométereket gyalogolt naponta, hogy a legelőre hajtsa a juhokat. Kezdetben a termelőszövetkezet juhait, ahol nem volt női juhász, csak ő, majd „a nagyurakét”, azaz nagygazdákét, akikhez a férje elszegődött, később pedig a sajátjaikat. 

Noha gyerekkorában a szülei is tartottak állatokat, és nagyszülei meséjéből tudja, hogy az édesanyja még lóháton marhákat terelt, neki már nem kellett részt vállalnia ezekből a feladatokból. Ezért asszonyként érzett rá a gazdálkodás ízére, a munkára – ami, a romantikusnak ismert életformát olykor keservessé és áldozatokkal telivé teszi.

Hiszen ha nem a fizikumot viseli meg, akkor a szellemet és lelket tépázza a teendőkön való töprengés, az állatok betegeskedése, az akadályok vagy a kudarc. 

Nem is beszélve arról, hogy közel négy évtizede, amikor ezt az életformát választotta, a női pásztorok még „hálátlan” szerepet töltöttek be, többségük munkája ugyanis észrevehetetlen volt. 

Sáfiánné Ibolya szerencsésnek tartja magát, mert férje, Sáfián László egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a juhász munkáját a pásztorfeleség viszi előre. Hetedik generációs pásztoremberként mindig is büszke volt arra, hogy felesége minden erejével segíti, hogy vele együtt dolgozik, és azt mondta, ha együtt végzik a nehezét, együtt fognak szórakozni is, így minden egyes pásztoreseményre magával hívta, büszkélkedett vele. „Úttörő volt modern kori gondolkodásával, mert a női szerepeket hajlamosak hagyományos keretek közé szorítani a zártabb rendszerekben” – idézi fel a kezdeteket Sáfiánné Ibolya, aki sosem érezte úgy, hogy áldozatot hozna, mert minden, amit tesznek, közös vállalás.

Sokáig mit sem tudott erről a közösségről, fiatalkorában nőiruha-készítőnek tanult. Megismerkedésük után szinte „pillantások alatt” döntöttek a házasság mellett: decemberben kezdtek összefonódni, júniusban már megesküdtek, mert értették egymást, „és a szeretet azóta is feltétel nélküli, immár harminchat éve” – avat be családjuk történetébe, majd örömteli hangon hozzáfűzi, a gyermekáldásra 21 évet kellett várniuk, de most már egy 15 éves leánygyermeket is nevelnek, aki szintén kulcsszereplője a tanya és a nyáj fenntartásának. Ahogyan férjének testvére, Lajos, az ő felesége, Erika és két gyerekük is. Mert a gazdaságot két család vezeti a legnagyobb egyetértésben, közösségükben pedig egyenlően oszlik el a munka.

A tanya, ahol boldog a birka és megbecsült a munka

Felidézi, hogy 44 anyajuhhal kezdték a „magatartiságot”, azaz álltak saját lábukra. Addig másoknak pásztorkodtak, férje, László általános iskolai tanulmányai után juhásznak állt a téeszben, ám amint egyre kevesebbre becsülték a munkáját, érezték, lépniük kell. Egyetlen esélyük az önállósodás volt.

Tudták, hogy a teendőkön és a felelősségen nem elegendő kettejüknek osztozni, 44 állatot úgy sikerült 500–600 egyedszámú sereggé gyarapítani, hogy a testvérpár és azok családja összefonódott.

Ma már nemzeti parkos legelőket bérelnek közösen, hogy rengeteg állatukat eltartsák, így nem csupán a hagyományos munkát viszik tovább, hanem az ökoszisztémát is fellélegeztetik, hiszen szakaszosan, azaz tájfenntartó módon legeltetnek.

„A kölcsönös megbecsülés és a tisztelet egymás iránt” – ez volt a kulcs, mondja Ibolya, mert a munka-, ember- és állatszeretet voltaképpen e kettőből bontakozik ki. 

A pásztorok másként látják a világot, az egymásrautaltság erősíti a jellemüket.

„Amink van, azt mind a magunk erejéből hoztuk létre, Laci és én, Lajos és Erika, és amióta a gyerekek megnőttek, az ő segítségükkel” – lelkendezik, majd magyarázatképpen hozzáteszi: ezért is becsülik annyira a nyájat, a munkát, a családot. „Szeretetből és ragaszkodásból dolgoznak”, erre az is bizonyosság, hogy az állattartás náluk még hagyományosan zajlik: maguknak építenek hodályt, nem pályáztak Európai Uniós támogatásra; juhaikat gyalog kísérik, nem motorral vagy lóháton; és a szénázást is kézzel végzik.

Mindenkinek megvan a maga feladata, tisztelik egymás munkáját, és meggyőződésük, az ősi tudás, a zsigeri természetismeret ma is átsegíti őket a nehézségeken.

Talán nincs a természetnek bölcsebb ismerője a pásztorembernél, aki naphosszat vizslatja a legelőket, látja, hogy miként reagálnak a juhok a fűfélékre. Tudja, hogy mit fogyaszt az állat ösztönösen, és mi az, amit elkerül. Ugyanakkor nincs a természetnek nagyobb tisztelője sem – részletezi arra utalva, hogy a pásztor nagy becsben tartja a jószágát, mert tudja, tőle függ az élete.

„Az állat nem tárgy, nem dobhatjuk félre, ha meguntuk. Gondoznunk kell akkor is, ha nehezünkre esik, mert az állat jelenti számunkra a létezést”.

Családjukban a legeltetést férje, László végzi, ő hajtja a meddő és hasas juhokat a messzi legelőkre. Szinte az egész nyarat a távolban tölti, olyankor lakókocsival vonul ki, de szeretteit minden este látja, mert meleg vacsorát visznek neki, a hétvégéket együtt töltik odakint a természetben.

A nők inkább a fias juhokat legeltetik a tanyához közeli mezőkön, de az anyaállatok és bárányaik ellátása is teendőik közé tartozik. Majd a főzés, a háztartás, a délutáni legeltetés, a tanya állatai, így csak késő este érkeznek haza – ismerteti a női pásztorok munkáját Ibolya, ami voltaképpen egésznapos kihívás. Gazdaságukban a papírmunka Ibolya reszortja, míg sógora, Lajos főként a betakarítást, a széna-szalma előállítását és a szántást-vetést intézi. A két kamaszlány szívesen besegít, traktort vezetnek, sodornak, báláznak, villával, gereblyével munkálkodnak. Mikor mire van szükség.

A természetközeli nevelés megfontolt fiatallá tette őket, szüleik legalábbis azt tapasztalják, kortársaikhoz képest másfajta az értékrendjük.

Pályaválasztás előtt állnak, Ibolya lánya mezőgazdasági technikumba készül, az unokatestvére egyetemre, de mindketten mezőgazdasági szakokat választottak anélkül, hogy a szüleik nyomást gyakoroltak volna rájuk. Sosem erőltették ezt a hivatást, de annak örülnek, hogy belenevelkedtek a munkába, mert így többet tudnak az átlag fiatalnál, van tapasztalatuk, amire bármikor támaszkodhatnak. Hiszen csecsemők voltak, amikor a babakocsiban már anyjuk mellett ők is a sereget kísérték, később a juhok között csetlettek-botlottak, és ma is jól érzik magukat az állatok társaságában.

Családjukban tehát nincsenek nézeteltérések, ezt az is mutatja, hogy a népes juhnyáj mellett a közös tanyán szürkemarhát, szamarat, lovat, disznót, mangalicát, kecskéket, nyulakat, szárnyasok tucatját nevelik, mert „egy tanya úgy szép, ha minden van benne, és fenntartja az embert, aki az állatokat hálával és tisztelettel gondozza” – írja körül a családi idillt Sáfiánné Ibolya, majd – hogy kissé árnyalja a képet – beismeri, pirkadatkor kezdődik a munka, ami alkonyatig tart, szinte szünidő nélkül, mert mindig van teendő, amit a nap folyamán be kell ékelniük valahova. 

Nők a pásztorságban

Sáfiánné Ibolya hálás azért, hogy a társadalom észrevette, „a pásztorkodás nem a buták sportja, ehhez a munkához nagy tudás szükséges”, és a többség azzal is egyetért, hogy a nőknek ebben a munkában kiemelkedő feladatuk van: ők fogják össze a családot, mert a gazdasághoz mindannyian kellenek. 

Sok fiatal nő csatlakozott már a zárt csoporthoz, többen úgy, hogy párjuk, vőlegényük, férjük mellett váltak pásztorrá, de akadnak olyan nők is, akik már azelőtt pásztorként léteztek, hogy társaikat megismerték volna.

„Ez az életmód elköteleződéssel jár, de a nő akkor is képes megélni a nőiségét, ha történetesen pásztor”, nincs szükség ahhoz luxusra, csillogásra, hogy teljesnek, szerethetőnek érezze az életét. Tény, hogy ezekre a nőkre jellemző a természetközeliség, de ez is a juhász jellemvonása: valahogy mindent természetesebben vesz, mert tanítója maga a természet – vezet be világukba Sáfiánné Ibolya.

Mint mondja, a csoport arra is szolgál, hogy a felmerülő gondokat egymásközt megbeszélhessék, mert vannak olyan problémák, amiket csak a sorstársak érthetnek, a kívülállók nem, de szívesen osztanak meg egymással fotókat a napi történésekről is. Egyik nagy kihívásuk a pásztoréletmód bürokratikus útvesztője.

„A bárányeladás papírmunka nélkül nem valósulhat meg, sőt ma már ahhoz is pénz kell, hogy egy bárányt eladhassanak: fülszám, állatorvos és szállítólevél nélkül nem lehet áruba bocsátani a jószágot. Amennyiben sikeres az üzlet, néhány napon belül be kell jelenteni, de az elhullás és a saját vágás is papírmunkát igényel, ez meg rendszerint a nők feladata” – sorolja a végeláthatatlan teendőket. 

Közben a gyapjú is gondot okoz, mert napjainkban szinte senkinek sem kell. Ami régebben kelendő termék volt, az ma mind a pásztor nyakán marad, hacsak nem talál alternatívákat. Mivel családjuk generációk óta pásztorkodik, a juhászfurfangnak nagy hasznát veszik: szigetelőanyagként kezdték hasznosítani a gyapjút, ami érezhetően melegebbé tette a lakást. Meggyőződése, hogy „minden problémára találni kell egy megoldást, ez az életmód olyan, hogy nem ismerhetjük benne a lehetetlent, és valahogy mindig a hagyományos módszerek köszönnek vissza egy-egy elakadásunk folyamán”.

Nagy kihívás tehát a pásztorélet, csoportjával mégis arra szeretne rámutatni, hogy a pásztornők a teendőiket szívvel-lélekkel végzik, még akkor is, ha sok jut nekik, akkor is, ha nehéz. Büszkén vállalják ezt a munkát. Csupán arra vágynak, hogy munkájukat meglássák és megbecsüljék; hogy megértsék, kevesebb lenne a gazdaság, ha a nő nem adná hozzá a maga lelki és fizikai erejét.

Kiemelt képünk és a belső fotók forrása: Sáfiánné Ibolya – családi archívum 

WMN szerkesztőség