–

Szeretem az iskolai menzát

Az ismert körkérdések között előkelő helyet foglal el: Férjnél vagy? Hol laktok? Van gyereked? És: mit főztél tegnap? Ha bevallanám, hogy citromos-mézes brokkolis pite és fűszerkéregben sütött hús helyett már megint tésztát tettem forró vízbe vegetával, leszednék a fejemet. Pedig még nem is tudják, hogy a gyerekem nem éhezni jár az iskolai menzára, hanem azzal a reménnyel, hogy ott legalább adnak valami értelmes kaját. Kábé ő az egyetlen gyerek az osztályban, akinek nincs tele a táskája mindenféle kekszekkel, csokikkal, jobb esetben gyümölcsfalatkákkal, hanem ki van adva a parancs, miszerint edd meg, amit adnak a konyhán. A többiek elcsalják az ebédidőt, és szépen megterítve a padon megeszik az otthonról hozott zsákmányt, az enyém viszont engedelmesen trappol az ebédlőbe, és maximum akkor jut ropogós szárnyakhoz ebédre, ha nagyszünetben levadássza az egyik galambot az udvaron, és rögtönzött tábortűzön megsüti a suli sarkában.

Reggeli, banán a neved

Bűnbánattal telve vallom be: bár én is tudom, hogy reggelizni fontos, mert a gyerek nem fog tudni figyelni az első órán, nálunk banán a reggeli, mert azt nem kell megfőzni, viszont mégis laktató, és gyümölcsből van. Plusz pont, hogy a gyerek már egyedül is meg tudja hámozni, és akár az ágyban is elmajszolhatja. Ha nincs itthon banán, akkor pánik van, de az nehezen emészthető, ezért a kézbe adott fél kifli szokott kisegíteni, amit úton az iskola felé is meg lehet enni, tiszta időnyereség. Vacsorára már hajlandó vagyok zabkását főzni, mert az is egészséges, és tényleg öt perc alatt kész van, bár ezt is oda lehet égetni az én tehetségemmel.

A lányom visszatérő mantrája a rossz ételre: Ú, anya, ennél csak a te főztöd rosszabb!

Azért főzök ám!

Rendre nekidurálom magam a kajakészítésnek, és van, hogy siker koronázza művemet. Ilyenkor nagyon büszke vagyok, és legszívesebben a szomszédot is áthívnám, hogy egyen velem. Még a fent említett brokkolis pitét is meg tudom sütni. Legtöbbször... Aztán jön egy olyan nap, mint a mai, amikor az elronthatatlan borsófőzelék virslivel egy helyenként kocsonyás lötty lesz, megfeketedett oldalú, bánatosan úszkáló borsódarabokkal, meghatározhatatlan ízzel, amit csak a virsli meg a kenyér dob fel. Ezt az állagot és ízvilágot az égvilágon bármelyik főzelékkel létre tudom hozni úgy, hogy a receptet is figyelem közben. Nekem fél kiló liszt sem segít, hogy az az izé besűrűsödjön. Közben a zacskó kiszakad, minden csupa liszt lesz, a mikróban hagyott bögresüti felrobban, a főzelékleves kifut és leég a tűzhelyre, rohanás közben még magamra rántom a pirospaprikát, kiborítom az olajat, lángra lobbantom a konyharuhát (és azt hiszitek, viccelek), és tulajdonképpen halál nyugodtan, kanállal a kezemben leülhetnék a padlóra, mert ott is kész a kaja. Ezen a ponton szoktam behívni a kutyát, aki hálásan eltakarítja a darabkákat (a macska a kiömlött tejnél vethető be), így egy fertőtlenítőszeres felmosással megúszom az egészet, és még állatot is etettem.

Hogy voltál te férjnél?

Hát úgy, hogy hiszek abban, hogy a férfi, akivel éppen élek, felnőtt. Nem anyuci pici fia, aki lábaival édesen kalimpálva arcon köp a zöldségpürével.

Mégis – tapasztalataim szerint – sok férfi attól érzi magát ultraférfiasnak, a ház urának, és kellemesen kiszolgáltnak, ha az asszonykája még a rántott húst is felkockázza neki a tányéron. Könyörgök, miért?! Mert „szeretlek, drágám”?

(A következő lépés a „Jaj, üngyümbüngyüm, hát látod, megint rosszul választottál nyakkendőt, majd én megkötöm a szebbiket”!) Van annak a pasasnak keze, használja, merjen szépen magának, előtte meg is teríthet. Ha szerinte elég érett a szexhez, amit a törvények is korhatárhoz kötnek, akkor legyen az a konyhához is. Nehogy már én határozzam el helyette, mennyit és mit egyen, mert e lényeges döntés meghozatalára már a hétévesem is képes. Persze sok férfi nem tud főzni, nincs is ezzel semmi baj, de részemről a „kész a kaja!” elüvöltése bőven elegendő ahhoz, hogy ő eldöntse, mikor és mit eszik, kimerje és felvágja magának, megegye, majd „az egyikünk főz, másikunk mosogat” elv alapján legalább ellögybölje a tányérját a csap alatt. Vagy legalább egy hihető kifogással előálljon (mivel én is utálok mosogatni, az „épp nyerésre álltam pasziánszban”-t is megértem). Hát, így voltam én férjnél, és senki sem halt éhen.

Életem első ételsora

Ha ez még nem lenne elég ahhoz, hogy úgy érezd, ennél te sokkal jobb vagy, röviden elmesélem életem első főzőkalandját. Drága első számú anyósom segédletével tojáslevest és csirkepörköltet készítettem. A levest sikerült annyira besűríteni, hogy megállt benne a kanál (máig nem értem, miért), a csirkét viszont rettenetesen elsóztam, ezért arra gondoltam, felöntöm egy csomó vízzel, az majd segít. Nem segített. A keletkezett tojásfőzeléket és a csirkelevest még az Alföldön edződött, sokat próbált anyósom sem bírta lenyelni, pedig nagyon kedves akart lenni velem. Sosem fogom elfelejteni az arckifejezését... 

 Fenyvesi Zsófi 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Madhourse