„Elvis fájdalmát is cipelnie kellett” – Interjú a Priscilla című film főszereplőjével, Cailee Spaenyvel

–

– Helló, én Magyarországról jelentkezem, és…

– Ó, szia, sziasztok! (Mondja magyarul…)

– Jól hallok? Magyarul köszöntél? Hogy lehet ez?

– Nemrég nálatok forgattam az Alien című filmet, ami majd nyáron érkezik a mozikba, így nagyjából öt hónapon át Magyarországon éltem, és teljesen beleszerettem a helyiekbe, fantasztikus magyar stábunk volt. Alig várom, hogy visszamehessek!

– Ezt nagyon jólesik hallani, köszönjük! Mesélj, kérlek arról, hogyan kaptad meg Priscilla szerepét, és milyen hasonlóságokat véltél felfedezni benne a saját élményeiddel, személyiségeddel.

– A kiválasztási folyamatnál szerintem az volt az első számú szempont, hogy olyan színésznőt találjanak, aki hitelesen tudja megjeleníteni Priscillát 14 évesen és 27 évesen is, illetve minden korszakot a kettő között. Én 24 évesen kaptam meg a szerepet, de elég fiatalnak látszom, és azt hiszem, itt ennek komoly jelentősége volt. Biztos te is láttál már olyan filmet, ahol kifelé tologatták a színész életkorát aszerint, amit a szerep megkövetelt, és nem feltétlenül érezted hitelesnek, de azt mondtad magadban: oké, elmegy. Itt viszont nagyon nagy hangsúly volt azon, hogy Priscilla Presley mindössze 14 éves volt, amikor megismerkedett Elvisszel – és a nézőnek éreznie kell a fiatalságát. Azt hiszem, Sofia ezt látta meg bennem. (Gyárfás Dorka korábbi portéját is érdemes elolvasni Sofia Coppoláról ITT.)

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Cailee Spaeny (@caileespaeny) által megosztott bejegyzés

Egyébként már többször jártam nála castingon. Az első alkalom, amikor visszahívott egy második fordulóra, ha jól emlékszem, 16 éves koromban történt, szóval a casting directora jó régóta ismer, és szerintem ő is emlékezett rám, bár erre nem mernék megesküdni. Aztán egyszer csak jött a telefon, hogy szeretne velem találkozni New Yorkban, én meg azt sem tudtam, miért. Elég ideges voltam, de aztán elővette a laptopját, és elkezdett fotókat mutogatni Priscilla Presleyről, majd megkérdezte, hogy ismerem-e a történetét. Mondtam, hogy igen, amin eléggé meglepődött, de hát én egy Elvis-rajongó családból jövök, amióta az eszemet tudom, odavoltam értük!

Aztán elutaztam forgatni egy másik filmet, amiben Kirsten Dunsttal dolgoztam együtt – akiről köztudott, hogy Sofia Coppola régi barátja és munkatársa –, és azt hiszem, ő is mondott pár jó szót rólam, ami valamennyit nyomhatott a latban. Ezután már csak olyan castingokon kellett részt vennem, ahol Elvis szerepére válogatott színészeket, és azt vizsgálta, kivel működik a kémia. Még csak össze sem olvastuk a szöveget, hanem azonnal a jelenetbe csöppentünk – és ez annyira jellemző Sofiára: halk szavú, finom ember, de pontosan tudja, mit akar, mert ott van a fejében, mit szeretne látni. Ettől olyan izgalmas és jó vele dolgozni!

– Hogyan készültél a szerepre, mennyit olvastál hozzá, amikor már biztosan tudtad, hogy megkaptad?

– Megtettem mindent, ami módomban állt, hiszen hatalmas felelősség egy valódi embert eljátszani, pláne, ha még ma is él. Meg azért is, mert Sofia az álomrendezőm 14 éves korom óta, úgyhogy nagyon komolyan vettem a feladatot.

Remélem, mondhatom, hogy minden munkámat nagy erőbedobással végzem, keményen dolgozom, de ez egy másik szint volt. Minden tőlem telhetőt megtettem. Sokat beszélgettem a rendezővel, elolvastam a könyvet, ami alapján a forgatókönyvet írták, és amit Priscilla Presley 1985-ben jelentett meg (amikor, ugye, még meg sem születtem), és volt alkalmam beszélgetni vele is, látni, milyen ember, belenézni a szemébe, a saját szájából hallani részleteket az életének ebből a fejezetéből – ez pedig többet adott, mint amit valaha reméltem. Már önmagában az a tény, hogy a közelében lehettem, örökre az enyém.

De a többiek is sokat segítettek: fontosak voltak a beszélgetések a partneremmel, Jacob Elordival, aki Elvis Presley-t alakítja. Meg kellett találni a közös hangot vele, hogy tökéletesen oldottan tudjunk egymással létezni – ez is része volt a folyamatnak. Bármennyi információt próbáltál is begyűjteni, a forgatáson mégis a semmibe ugrasz, mint egy ejtőernyős, és valahogy talpra kell érkezned. Fantasztikus volt, mennyi stábtagra és szereplőtársra támaszkodhattunk ebben a filmben. Szerintem ezt bárki megerősítheti, aki dolgozott a produkcióban. Sofia olyan légkört tud teremteni a forgatáson, hogy mindenki a legjobbat akarja kihozni magából – és szerintem ez meg is látszik a filmen.

– Mi volt a legnagyobb kihívás a szerepben?        

– Azt hiszem az, amit már említettem: hogy akit eljátszom, élő ember, és a folyamat végén meg fogja nézni ezt a filmet.

Tudod, amikor először találkoztam Priscillával, már tele volt a fejem információkkal, de ahogy a szemébe néztem, csak azt éreztem: szeretném megóvni ezt az embert. Szeretném, ha biztonságban érezné magát, ha azonosulni tudna a történetünkkel, és ezt a lehető legkorrektebbül kell csinálnunk érte.

És hogy mivel tudtam leginkább azonosulni a karakterben? Elsőre talán nem érted, mi közös lehet benned és egy világsztár feleségében, akinek olyan élet jutott, amilyen az egész világon senki másnak. Viszont azzal az érzelmi folyamattal, amin keresztülment ebben a házasságban, igenis meg lehet találni a közös pontokat. Például hogy mindent megpróbált megtenni azért, hogy ez a kapcsolat működjön. Hogy mennyiféle módon igyekezett ezt az álmot beteljesíteni, de aztán rá kellett ébrednie, hogy sosem fog sikerülni. Azt hiszem, Elvis fájdalmát is cipelnie kellett – ezzel is könnyen lehet azonosulni. Meg azzal, ahogyan gyerekből fiatal felnőtt nővé érett, és amilyen mérföldkövek ehhez vezettek. Azt gondolom, hogy ebben a folyamatban minden fiatal lány vagy érett nő megpillanthatja önmagát.

– Milyen volt Priscilla Presley mellett ülni a film velencei premierjén, és érzékelni, ahogyan ő látja a történetét a vásznon?

– Ugyan lett volna lehetőségem korábban megnézni a filmet, de valahogy nem álltam rá készen, túl ideges voltam, tudtam, hogy kiakadnék, ha valami nem tetszik az alakításomban. Szóval addig-addig húztam a dolgot, míg végül én is a Velencei Filmfesztiválon láttam először, és még ott is azt éreztem az elején, hogy ezt nem fogom kibírni. Aztán egyszer csak megszólalt egy hang bennem, hogy „Cailee, ne szórakozz, ne rontsd el ezt az álomszerű pillanatot, amikor itt vagy Velencében a kedvenc rendeződdel és a testvéreddel, aki elkísérhetett – most komolyan tönkre akarod tenni a szorongásoddal? Ez annyira béna! Lendülj túl az idegességen.”

Csakhogy Priscilla Presley mellé ültettek, amitől megint lefagytam – hogyan merüljek el az élményben, ha mellettem ül, akit eljátszom? Néha le is hunytam a szemem, de aztán

véget ért a film, és Priscilla hozzám fordult, majd azt mondta: „Ilyen volt, pont ilyen volt az életem. Nagyszerű alakítás volt.” Szóval nagyon értékes visszajelzést kaptam, ami az egész világot jelentette nekem akkor.

– Elnyerted a fesztivál legjobb női alakításért járó díját is, most pedig az amerikai díjszezonban van kiemelt szereped. Nemrég a Golden Globe jelöltjei között is szerepeltél – az milyen élmény volt?

Röviden: úgy érzem, most már boldogan halok meg. Tudod, amikor az ember kislány, és ül a gyerekszobájában Missouriban, és elképzeli, hogy színésznő lesz, és majd eljut Hollywoodba, akkor pont egy ilyen gálaestre képzeli el magát. Most viszont, hogy ténylegesen ott lehettem, igyekeztem nem túl komolyan venni a helyzetet, mert ha így teszel, akkor elkezdesz csak azért dolgozni, hogy díjat nyerj, ami nem oké. Úgyhogy inkább arra gondoltam: lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy részt vehetek ebben, éppen ezért ki fogom élvezni! Felveszek egy szép ruhát, magammal viszek egy barátot, beszélgetek majd olyan művészekkel, akiket nagyra becsülök, és élvezem a show-t! És pontosan így tettem! 

Nagyon szerencsésnek éreztem magamat, amiért ott lehettem, hálásnak azért, mert jelöltek a díjra, de az egész tök szürreális volt. Arra kellett csak figyelnem, hogy ne hagyjam magam elkábítani az élménytől, mert könnyen előfordulhatott volna, hogy azt sem tudom, hol vagyok, ez most valóság-e, annyira letaglóz a helyzet. De szerencsére képes voltam mélyeket lélegezni, csak örülni a pillanatnak, és megélni ezt az estét.

– Említetted, hogy gyerekkorod óta Elvis-rajongó vagy – hogyan kezdődött ez nálad?

– Szerintem abban a másodpercben, amikor megszülettem. Anyámnak volt otthon egy kis Elvis-oltára, az egyik gyerekének a második nevét is Elvis után adta, és a kocsiban is folyton az ő lemezeit hallgattuk, szóval Elvis vett körül. De azt hiszem, ez Amerikában természetes, különösen az olyan déli államokban, mint Tennessee, ahol születtem. Egyszerűen beleszületsz az Elvis-rajongásba, nincs választásod, Elvist és Jézust a csomagban kapod.

– Azt is mondtad, hogy Sofia Coppola kamaszkorod óta a kedvenc rendeződ – mit tisztelsz benne leginkább, és milyen volt a rajongójából a munkatársává válni?

– Tudod, Amerika déli részén, ebben a vallásos környezetben felnőni fiatal lányként gyakran azt jelenti, hogy nem tudsz kiigazodni a saját érzéseiden sem. Annyi minden zajlik benned egyszerre!

Én pedig sehol máshol nem láttam a fiatal lányokat úgy ábrázolni, mint Sofia Coppola filmjeiben: nem becsüli le őket, hanem hangot ad nekik, megmutatja a sötétebb oldalukat, a szexualitásukat és a komplexitásukat.

Úgy éreztem, amikor a filmjeit néztem, mintha az agyamban kavargó szellemet valaki kiszabadította volna. Felhatalmazott arra, hogy olyan legyek, amilyen. 

Együtt dolgozni vele pedig kezdetben hatalmas nyomást jelentett. Szerettem volna megfelelni annak, amit elvár tőlem, nehogy ez legyen az első rossz Sofia Coppola-film – pont miattam! Ez az aggodalom eleinte elárasztott, de ő természetesen nagyon kedves volt hozzám, teljes lényével mögöttem állt, és támogatott ebben a kalandban. Ismered a mondást: soha ne találkozz a hősöddel – ő viszont minden várakozásomat felülmúlta.

– Történt olyan vicces, emlékezetes pillanat a forgatáson, amire mosolyogva gondolsz vissza?

– Sofia pickleball-bajnokságot rendezett a számunka (a pickleball a tenisz, a tollas és a pingpong ötvözetéből született új labdajáték – a szerk.), úgyhogy a forgatás szüneteiben – legyen az akár egy ebédszünet – mindenki rohant pickleballozni, mert a bajnokság aztán egész komoly küzdelemmé vált. Mindenkit csoportokba osztottak, és volt selejtező meg minden, a döntő felé jutva pedig a játékosoknak komoly belépőjük volt füstgéppel meg zenével. Elképesztő volt. Annyira vicces visszagondolni erre, pláne úgy, hogy amúgy tök intenzív forgatás volt: összesen 30 napunk volt felvenni a jeleneteket, mégis jutott idő és figyelem a lazításra és a mókára.

Szerintem ez is Sofia erényei közé tartozik: tudja, mikor kell a dolgokat komolyan venni, és mikor kell kiengedni a gőzt. Mindannyian, akik a filmezésben dolgozunk, azért csináljuk, mert imádjuk a filmeket, mert voltak alkotások, amik megszólítottak minket fiatalon. Sofia pedig bízik bennünk, ezért képes megteremteni az egyensúlyt a játék és munka között. Meg azért, mert gondoskodik rólunk, szeretné, hogy jól érezzük magunkat, hogy jókat beszélgessünk. Én is azt gondolom, hogy akkor tudod a legjobbat kihozni a munkatársaidból, ha kedves vagy hozzájuk, hagyod őket kibontakozni, és jó hangulatot teremtesz. 

Ezt szolgálta az is, hogy a forgatáson bejátszotta azokat a zenéket, amiket aztán a jelenetek alá kevert a fimben. Ilyenkor az egész stáb bevonódik, mert jobban maga elé tudja képzelni, hogyan fog kinézni a vásznon mindaz, amit csinálunk. Volt, hogy még táncolni is kezdtek rá, ami gyönyörű volt. Én személyesen rengeteget tanultam belőle.  

– Mit tanultál a szereptől, vagyis közvetetten Priscilla Presley-től?

– Azt hiszem, egy színész minden szerepéből tanul, és nem véletlen, mikor találkozik egy-egy karakterrel. Ahogy mondtam, a szerelmes nő küzdelme azért, hogy a párkapcsolat működjön, olyan dolog, ami bárkit megérinthet, így voltam vele is. Épp túl voltam egy öt évig tartó szerelmen, amikor ez a szerep megjelent az életemben. Még épp csak elkezdtem feldolgozni a kapcsolat tapasztalatait, és megvizsgálni, mi volt az, amit feladtam magamból érte, és hogyan nőttem fel közben én is, mint Priscilla Elvis mellett. Mindezeket az érzéseket bele tudtam forgatni az alakításba, hozzá tudtam adni a filmhez.

Mindig katartikus a találkozás egy szereppel, amiben megtalálod önmagad, de ez végképp szíven ütött, és örökre magammal viszem.

Kiemelt képünk forrása: A24

Gyárfás Dorka