„Egy rendes nő nem iszik!” – A női szerfüggés akkora szégyen, hogy sokszor rejtve marad

–

Iszik, drogozik, dohányzik?

A minap konzultációra mentem, állapotfelmérésre egészen pontosan egy személyi edzőhöz. Szeretnék tónusosabb izmokat. A testét már alaposan felépítő, megformázó nő a mellettem ülő széken kérdéseket tett fel a szokásaimról. Ez könnyű lesz, gondoltam, rendszeresen mozgok, nincsenek káros szenvedélyeim, egyszóval megkímélt harmincas vagyok. 

Rendben, akkor lássuk a következő kérdést, mondta a telefonját görgetve. Milyen rendszerességgel iszol? Ez egy remek kérdés, gondoltam, mert van úgy, nyári estéken, hogy mindennap lecsúszik egy fröccs. Sokszor hetekig, hónapokig semmi. Nem szeretem az alkoholt különösképpen, és különben is, ki tud egyszerre annyi folyadékot meginni? Átlagolok.

Heti két-három, nyögöm ki. Heti két-három? – érkezik a kissé meglepett reakció. Igen. Már vissza sem merek kérdezni, hogy az sok vagy kevés, hiszen egy sportember számára bizonyára nem létezik olyan, hogy túl kevés alkoholbevitel.

A jövendőbeli edzőm már oszt meg szoroz a fejében vajon? Ha ez a nő heti két-háromszor iszik, az azt jelenti, hogy nemcsak a hétvége eshet bele, a hétköznapok is. Kivel iszik hétköznaponként, egymagában? Alkoholista?

Két egymást követő napon is lecsúszott egy kis brandy. Tudom, az a magányos, középkorú nők itala, mégis. Épphogy csak egy kevéske. Hideg volt, gondoltam, kutyasétáltatáshoz dukál. Sikerült mindkét alkalommal összefutnom a rég nem látott szomszédommal, aki szintén kutyás, olykor együtt sétálunk egy darabon, megvitatjuk az élet korosztályos nehézségeit.

Szia, Tamás! Szia, Luca! Őszintén megörültünk egymásnak. Ő talán őszintébben nekem, mint én neki, hiszen bizonyára brandyszagot árasztottam. Ez nyomasztott. Még csak délután hat óra, és nekem alkoholgőzös a leheletem. És bizton tudom, hogy érzi, hiszen én is mindig megérzem szagról, ha valaki ivott. Szégyenletes, gondolom magamban. Csúfondáros, hogy nő létemre, télvíz idején cseresznyemámorban úszom.

Függő nők a filmvásznon

Szerencsémre olyan háztartásban nőttem fel, ahol nem volt jelen a szerfüggőség, ezért aztán nagyon sok évnek kellett eltelnie, hogy felismerjem annak bármilyen formáját, no meg számos olyan alkotás befogadásának, ahol ezt a témát hitelesen feldolgozzák. 

Amikor szerfüggő nőket ábrázolnak a filmvásznon, részben a nők pozicionálása miatt, részben a film eladhatósága érdekében, de

hagyományosan szép, reményvesztett nőket látunk, akik a hihetetlenül izgalmas, és bohém életmódjuk okán rácsúsztak valamilyen szerre.

Ezek a nők általában fehérek, nagyon vékonyak, de ahol a férfitekintet megkívánja őket, ott valahogy mégis kerekdedek, és szemükben olyan mély elveszettség ül, hogy a nézőnek kedve lenni megszökni velük Új-Zélandra. 

Nos, Angelina Jolie-val egyébként is bármikor megszöknék Új-Zélandra, de a Gia című filmben, azt hiszem, ezt a szökési vágyat új szintre emelte Angie. A fenti leírás stimmel, hiszen a 90-es évek első szupermodelljét Gia Carangit formálta meg benne, aki amellett, hogy heroinozott, leszbikus is volt, és AIDS-cel élt. És talán ezen a ponton ildomos elismerni a film erényeit is.

Egyrészt az egyik olyan széles publikumhoz eljutó film volt a 90-es években, amely a női függőség témáját becsülettel dolgozta fel annak éltetésén és romanticizálásán túl. Mert bizony akkoriban tombolt a 90-es évek heroin chic-je, azaz a betegesen sovány, sápadt, és beesett arcú esztétikum, amelynek jegyében például Kate Moss is lépkedett a kifutókon (a témában Nyáry Luca írt korábban ITT). Ezt az esztétikát – a genetikán túl – csak erős koplalással és/vagy szerhasználattal lehetett valóban elérni, és társult hozzá valamiféle titokzatosan menő, sötét, ugyanakkor csábító életforma. 

Ebbe a képbe illeszkedett is meg nem is Gia. Hiszen azon túl, hogy vékony, fehér, tehát „sikkes heroinista” volt, de leszbikus és HIV-pozitív is, ez utóbbi két faktor már nem volt olyan glamúros sokak szemében.

Olyannyira nem, hogy a film azt is szépen bemutatja, hogyan magányosodott el fokról fokra az egykor körülzsongott és ünnepelt szupermodell, és – spoiler alert – hogyan maradt végül kettesben egy kórtermi szobában az anyjával.

A női szerfüggőkön általában nem volt korábban akkora fókusz, hogy elvigyen egy egész filmet a hátán. Legtöbbször zabolátlan férfiak képében érkezett a droghasználat, akiknek ténykedéseit aggódva figyelte édesanyjuk vagy barátnőjük, esetleg mindkettő. Johnny Depp gyönyörű arcéle sejlik fel előttem, amint ipari mennyiségű kokaint, LSD-t, és egyéb tudatmódosító szereket fogyaszt el, az általa megformált karakterek bőrébe bújva, akár a Betépve (Blow), a Félelem és reszketés Las Vegasban (Fear and Loathing in Las Vegas), vagy a Rumnapló (Rum Diary) című filmekben. Legyen iszákos kalóz, csempész kokainista, vagy kissé züllött író, imádjuk. Imádjuk, ahogy szomorú barna tekintete alámerül, és fokozatosan feloldódik egy-egy szer okozta mámorban, miközben az élete merő káosz, a nők pedig még így is tobzódnak körülötte. Így tobzódnak csak igazán. 

A függőség megjelenítése a filmvásznon gyakran egy olyan, művészettel, erotikával és szabadsággal túlfűtött képet fest, ami nem engedi, hogy a néző igazán a színfalak mögé lásson.

Adóssághegyek, szétszakadt családok, betegség és végül a teljes elmagányosodás minden értelemben, amennyiben az illető nem tud kiszállni a körforgásból. 

Ez a fajta, konvencionális társadalmi normákat mellőző, ha úgy tetszik, „rocksztár” élet férfiközpontú, és kevés az olyan film, ahol a nő, és annak esetleges szerfüggősége a cselekmény középpontjába kerül. A Rekviem egy álomért (Requiem for a Dream) vagy a Candy című filmekben annyival közelebb kerülünk a női szereplőkhöz, hogy látjuk őket, amint spirálszerűen keverednek egyre mélyebbre és mélyebbre az addikcióban, férfi párjukkal egyetemben. Tehát ők a drogfüggő páros másik fele, ha úgy tetszik, a főhős szerhasználó férfi oldalbordái. 

A filmalkotók helyében adnék egy saját külön bejáratú egészestés folytatást a Rekviemnek, amelyben a főhős, Harry édesanyja áll a középpontban, és annak évtizedes históriája, amely elvezette őt a gyógyszerfüggőséghez. Mi történt veled, Sara? Ez lenne a címe. Vagy valami hasonló.

A függőség láthatatlansága

Az első és legfontosabb leszögezendő tény, amikor női szerfüggőségről beszélünk, hogy az addikció kutatása, illetve ellátása, olyannyira a férfiakra fókuszált, hogy csupán az 1990-es évektől kezdett a nők felé fordulni a tudomány a témában. Ekkortól eszméltek rá fokozatosan a szakemberek, hogy a női függőség jellege számos ponton eltér a férfiakétól, ami annak kezelését is befolyásolja. 

Dr. Kaló Zsuzsa pszichológus, az addikció elkötelezett kutatója a Bevezetés a szerhasználó nők világába című könyvében azt írja, hogy a női szerhasználat (legális és illegális tudatmódosító szerek, úgy mint gyógyszerek, alkohol és drogok) ugyan számosságában nem tér el sokban a férfiakétól, milyensége azonban igen, és ez a nők társadalomban betöltött szerepével is szoros összefüggésbe hozható.

Kezdve azzal az egyszerű ténnyel, hogy nőként dohányozni, inni, netalántán felírt vagy illegális drogokat fogyasztani – rendszeresen és függő módon – óriási stigmának számít a legtöbb társadalomban.

A társadalmi megbélyegzettségnek pedig van egy olyan természete, hogy vonzza a titkokat meg a sunyulást.

A függő nők többsége tehát nem a nagy publikum előtt, kocsmákban vagy az utcán fetrengve fogja a nagyvilág elé tárni káros szokásait. De nem ám! Függősége csendesen meglapul a konyhaszekrény alatti rekeszben, a fürdőszobaszekrényben vagy a retikülje zsebében. És sajnos minél láthatatlanabb egy betegség, annál nehezebb annak kezelése, így hatékony ellátása is, tehát a nők szerhasználatának láthatatlansága csak tovább súlyosbítja a helyzetet. 

Természetesen nem lehet minden tekintetben általánosítani, amikor függő nőkről beszélünk, ezt Kaló Zsuzsa is kiemeli a nemzetközi szakirodalom nyomán, hiszen „a nők” mint olyan, nem egy homogén csoport, csakúgy, ahogy a férfiak sem, és kor, szociális helyzet, etnikum, meg még egy sor dolog szerint differenciálódnak. 

De azért az mégiscsak felettébb érdekes, hogy a női szerhasználók olyan legálisan kapható, és társadalmilag kevésbé stigmatizált szokás kapcsán is másként viselkednek, mint a férfiak: ez pedig a dohányzás.

Kutatások kimutatták ugyanis, hogy a dohányzásról leszoktató programok idő előtti befejezésének egyik vezető oka az elhízástól való félelem a nők körében. 

A másik fontos és hajlamosító tényező egy nő, és esetleges függősége esetében a párkapcsolat. A legtöbb függő nő szintén függő férfipartnerrel áll párkapcsolatban, sőt, a kutatások alapján gyakorta a párkapcsolati problémáit nevezi meg használatának eredőjeként. 

De továbbmegyek, a depresszió, ami gyakoribb mentális betegség a nők körében, és az étkezési zavarok, amelyek szintén nagyobb arányban érintenek nőket, mind-mind összefüggésbe hozhatók a szerhasználattal. Például a bulimia tízszer gyakrabban fordul elő szerhasználó nők esetében az átlagpopulációhoz képest. És még egy szomorú faktor, amely 20–80 százalékkal jobban hajlamosítja a nőket a szerhasználatra: a szexuális abúzus. 

Valamint ha a fogyasztói oldalról átmegyünk az ellátói oldalra, akkor is érdemes szem előtt tartani ezeket a különbségeket, hiszen mind orvosként, mind szociális munkásként, vagy akár pedagógusként jó ismerni és felismerni a női függőség jellemzőit, mivel egy sérülékeny csoport – gyakran rejtőzködő – viselkedésmódját kell tudni észrevenni az eredményes segítségnyújtásért. 

A sérülékeny csoport alatt értem, hogy sokszor – szerepükből adódóan – a nők hajlamosabbak a társadalom peremére sodródni, egyes esetekben még jobban is, mint férfitársaik, gondolok, itt a társtól való anyagi függőségre, a párkapcsolati, családon belüli erőszakra, amit az idősebb életkor, a vidéki lakóhely vagy az etnikai kisebbséghez való tartozás csak tovább súlyosbít. 

„Az a nő iszik!”

Eszembe jut a szemközt lakó, Ildikó története, aki tavalyelőtt kishíján bennégett a saját házában, élettársával együtt, amikor is a tűzhelyen felejtett étel gyorsan továbbterjedő lakástüzet eredményezett. Hogy miért nem vették észre? Benn „tivornyáztak éppen”, ahogy azt előítéletesen mondani szokás. Még a hírek is tudósítottak róluk. 

Ildikót régóta ismertem, hiszen ő is kutyás volt, és főleg nyári estéken sokat időztünk együtt a futtatóban. Egyszer a nagymamám hívta fel rá a figyelmemet: „az a nő iszik”. Onnantól fogva figyeltem Ildikó melegítőnadrágos lépteit a kisboltba, amikor éppen én is arra jártam. 

Mindig cipzáras melegítőfelső volt rajta, amibe egyik oldalról kis Yorki kutyáját dugta, másik oldalról meg mintha sört szorongatott volna?

Nem tudni, mindig fel volt húzva az a cipzár, és a kiskutya jótékonyan eltakarta a kardigán többi tartalmát. A kiskutyát márpedig muszáj volt a kardigánban tartani, hiszen a kisboltba négylábú nem mehetett.  

Ildikó sosem maradt a bolt melletti kocsmában, ahol férfiak gyűltek össze munka előtt, után vagy helyett, nagy hangon, szélesen gesztikulálva, csupán döcögő léptekkel (enyhe csípőficama volt) sietősen távozott, ha észrevett, zavartan, szemét lesütve köszönt. Nem állt meg velem beszélgetni, ahogy azt a futtatóban mindig megtette.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Lisa Schaetzle

Wilson Luca