Juliette Binoche a WMN-nek: „Bocs, de ember vagyok, nem tudok semleges lenni!” – Interjú

–

Hadd meséljek egy kicsit, mielőtt belevágunk az interjúba, amit egyébként öt másik, külföldi kollégával közösen készítettünk. Ilyenkor ez úgy néz ki, hogy leültetik a film legfőbb alkotóit a filmgyártó impozáns irodájában (ami ebben az esetben a patinás Gaumont cég cannes-i székhelyét jelenti, olyan 360 fokos panorámával, amitől már önmagában szóhoz sem jutsz), szegény színészek és rendezők meg egymás után kapják az újságíró-brigádokat, és egész nap ugyanazokra a kérdésekre válaszolnak. Hogy én hányadik turnusba kerültem, meg nem tudnám mondani, Juliette Binoche mégsem tűnt unottnak vagy hajszoltnak, és nem is választotta azt, hogy akkor robotszerűen ledarálja a sablonválaszokat.

Nem tudom, hogy csinálja, de ő még ebben a helyzetben is őszinte, emberi és lenyűgözően intelligens – egy morzsát sem vesz el abból az illúzióból, amit a szerepei alapján tápláltál magadban róla.

Ellenkezőleg, pont olyan, amilyennek képzelted: szellemes, laza, önazonos, bátor. És gyönyörű. Kívül-belül.

Amilyennek legutóbbi alakítása, az itt tárgyalt A szenvedély íze főszereplőjeként, Eugénie karakterében is látni: nincs, aki ne szeretne belé. Pedig látszólag alig tesz valamit, jóformán végig főz vagy eszik, félrecsúszott konttyal a fején, a tevékenységekben (legyen az bármelyik) mélyen elmerülve. Nem csodálkozunk azon, hogy egykori szerelme és gyermekének apja, Benoît Magimel is többször elrontotta a szövegét a közös jeleneteikben, mert elmerült a tekintetében. Na de a szépség önmagában kevés, Binoche-ban mindig sokkal több dolog volt, amit szeretne közölni a világgal. Mint az ebből a beszélgetésből is kiderül.  

Gyárfás Dorka/WMN: Tud főzni?

Juliette Binoche: Persze, valamennyire. De nem úgy, mint a filmben!

Gy. D./WMN: Szóval kapott felkészítést a filmhez?

J. B.: Abszolút, de azóta már mind elfelejtettem.

Gy. D./WMN: Mi volt a legfinomabb, amit valaha evett?

J. B.: Hmm… minden, ami friss, és jó minőségű alapanyagból készült. Szeretem a leveseket például. És azt is, ha valami igazán kifinomult, szinte mindegy, milyen konyhából: lehet kínai vagy japán is. De az ember ízlése folyton változik…

Gy. D./WMN: Az ételek és a főzés vonzotta ebben a filmben? 

J. B.: Nem mondanám, sokkal inkább a rendező személye. Az ő szellemisége, ami mindenben megnyilvánul: ahogy ír, ahogyan beszél, és az is, ahogyan elkötelezte magát a francia kultúra mellett. (A vietnámi) Anh Hung Tran évtizedek óta Franciaországban él, és engem nagyon megérint, hogy vissza akar adni valamit ennek a kultúrának. Nagyon vicces volt, hogy a közös munkánk során néha rám szólt: nem tudnál egy kicsit kedvesebb, finomabb lenni? Csak olyan egyszerű dolgokban, mint hogy hogyan nyúlsz egy fejes salátához. Én meg nevettem magamban, hogy most arra tanítgat engem, hogyan legyek franciásabb. Ahogy ír, az meg tényleg olyan kifinomult… mint amilyet a francia irodalomban olvasol. Arra törekedett, hogy ezt adja vissza.

Gy. D./WMN: Milyen volt munka közben? A filmből az derül ki, hogy nagyrészt egy konyhában forgattak, ahol a kamera folyton ott körözött a főzési folyamatok körül.

J. B.: Nagyon türelmesnek kellett lennünk, és megjegyezni mindent, hogy melyik fázis után mi következik. Színészként ugyan az ember hozzászokik az ismétlésekhez, de itt arra is kellett vigyáznunk, nehogy megégessük vagy megvágjuk magunkat közben, és hogy úgy nézzen ki a dolog, mintha tényleg mi készítenénk ezeket az ételeket. Hogy hiteles legyen, hogy én tényleg egy mesterszakács vagyok!

Gy. D./WMN: Hisz abban, hogy a séfek művészek?

J. B.: Persze, egyértelműen! Hiszen ugyanúgy el kell merülniük az alkotásban, ahogyan egy festőnek, és ugyanúgy bele kell vinniük a szellemiségüket. Teljes lényeddel kell benne lenned a pillanatban, miközben nagyon fontos az időzítés, a pontosság is. Ugyanúgy, mint bármely alkotói folyamatban.

Gy. D./WMN: Milyen volt együtt dolgozni a volt párjával, Benoît Magimellel, akivel van egy közös lányuk is?

J. B.: Az elején tartottam tőle, hogyan fog ez működni, de a forgatás első napján, amikor láttam, hogy kicsit ideges, és odamentem hozzá, hogy átöleljem – mert ez volt az egyetlen, amivel abban a pillanatban segíteni tudtam neki –, onnantól minden zökkenőmentesen zajlott. Tudja, volt benne egy kis frusztráció, amiért nem ő főz ebben a filmben, hanem javarészt én. Csakhogy így állt a forgatókönyvben, nekünk pedig azt kellett eljátszani – hiába szeret ő jobban főzni nálam.

Szóval azt hiszem, végül ez a film segített békét teremteni közöttünk, sőt, miközben mondtuk a szövegünket, nagyon érzelmessé váltunk, mert amit nem tudtunk elmondani egymásnak a való életben, azt a karaktereken keresztül ki tudtuk fejezni.

Szerintem ez tényleg hozzáadott valami különleges ízt a filmhez. Olyan bizalmat éreztünk egymás iránt, ami meglátszik a vásznon. És az a szeretet is, ami köztünk örökké megmarad. 

Gy. D./WMN: A lányuknak biztos nagy élmény lesz látni…

J. B.: Mondtam neki, hogy kísérjen el Cannes-ba és nézze meg velünk, de nem akart jönni, mert nem szereti ezeket a nyilvános eseményeket.

Gy. D./WMN: A film rengeteg mindent mesél el szavak nélkül. Az ön számára színészként ez felszabadító vagy inkább kihívást jelent?

J. B.: A karakterem beteg nő, aki jóformán haldoklik a filmben, de nem akar terhet jelenteni senkinek, és nem akar szembesülni az elválással. Azt hiszem, a történet része, hogy keveset beszél, nem szavakkal kommunikál. Valahogy ez illett a helyzethez, és illett hozzánk is, hogy Benoît és köztem nem hangzik el sok mondat.

Tudja, én évek óta benne voltam ennek a filmnek az előkészítésében, de az első alkalommal, amikor olvastam a forgatókönyvet, azt éreztem – és mondtam is Hungnak –, hogy még nem érzem a figurát, és nem tudom, mit tudnék hozzátenni. Úgy éreztem, jobban jelen kellene lennie – amit ő aztán hozzá is írt, így a második verzióban már sokkal inkább érezhető volt Eugénie világa, és akkor már tudtam, hogy megvan, hogyan tudok kapcsolódni hozzá. 

Akkoriban még egy másik színész játszotta volna Dodin Bouffant karakterét, aki aztán visszalépett, már nem is tudom, miért, aztán jött egy harmadik színész, aki a forgatás előtti utolsó pillanatban szállt ki, és Benoît csak ekkor került képbe, amivel jóformán megmentette a filmet. Nagyon csodálkoztam, hogy elvállalta, és hajlandó velem dolgozni. Tényleg? Komolyan? – kérdeztem. De aztán csodálatos volt a közös munka. Úgy éltem meg, mint egy megbékélést. Ő egyébként fantasztikus szakács, szerintem ezért is vállalta a filmet: a főzés és az ételek miatt.

Gy. D./WMN: Gondolkodott azon, hogy a karakterének milyen betegsége lehet, amiért haldoklik?

J. B.: Beszéltünk erről Hunggal, és szerintünk valami szívprobléma.

Gy. D./WMN: A szenvedély íze egy jó értelemben vett régimódi film, van benne valami klasszikus, miközben az ön figurája nagyon is modern, például nem akar férjhez menni. Hogyan vitte bele ezt a modern szellemiséget?

J. B.: Azt hiszem, részben azzal, hogy szabadon játszottam. Amikor például Eugénie férfiakkal van körülvéve, egész másképp viselkedik: érzi a nőiessége hatalmát. Szereti, hogy ő az egyetlen nő ebben a körben. 

Hung néha odalépett hozzám a felvételek után, és azt kérdezte: nem tudnál kicsit semlegesebb lenni? „Bocs, de ember vagyok, nem tudok semleges lenni!” – mondtam. Amúgy is láttam a korábbi filmjeit, és a bennük lévő neutralitás nem tetszett, engem az nem érdekel. Ha valami izgat, akkor az érzelmek, vagyis az, hogy mindenbe érzelmeket vigyek – ebbe a történetbe meg aztán különösen! Úgyhogy ilyenkor azt válaszoltam neki: bocs, de nem megy. Azért azt hiszem, a végén elégedett volt az eredménnyel.

Néha nem árt a rendezőkkel engedetlennek lenni, ellentmondani vagy provokálni őket, és ellökdösni őket egy pontig, ahol kényelmetlenül érzik magukat. Szerintem ez jót tesz nekik.

Gy. D./WMN: Eugénie karaktere a film végén azt kérdezi Dodintől, hogy „A feleséged vagy a szakácsnőd vagyok elsősorban?” – amivel a függetlenségét akarja bizonyítani. Ön mit gondol erről? 

J. B.: Érdekes volt, amikor ezt a jelenetet forgattuk, mert Benoît az első két felvételénél egyszerűen képtelen volt azt válaszolni, hogy „a szakácsnőm”, mindig azt mondta: „a feleségem”. Hung ilyenkor odament hozzá, és azt mondta: ne ezt feleld, hanem mondd, hogy „a szakácsnőm”. Mire Benoît: „De ha belenézek a szemébe, képtelen vagyok ezt mondani!”, mire Hung: „De hát ő akarja, hogy szakácsnőt mondj!”, szóval ez a lényeg, azt hiszem: azért válaszolja végül, hogy „a szakácsnőt”, mert a nő ezt szeretné hallani. 

Gy. D./WMN: De miért? Mit jelent ez neki?

J. B.: Mert abban a korban – és előtte jó pár évszázadon keresztül – a nők csak a férfiak útját járhatták, és csak a kísérőik lehettek. Valaki feleségének lenni azt jelentette, hogy elveszíted még a nevedet is.

Pedig a magad útját járni olyan dolog, ami mindannyiunk kötelessége. Férfiak, nők egyformán arra kellene hogy törekedjenek, hogy felismerjék, miért jöttek a világra, és beteljesítsék a hívásukat. Ehhez pedig a saját utunkat kell járnunk.

Lehet, hogy ez a XIX. század végén még modernnek számított, de nagyon is természetesnek kellene lennie. 

Gy. D./WMN: Eugénie tehát egy feminista karakter.

J. B.: Szerintem ez alap. Nem kiváltság, hogy felismerd, mire akarod feltenni az életed, és azon az úton haladj. Ami nem egyenlő azzal, hogy akkor ne menj férjhez, ne szülj gyerekeket stb. – csak maradj szabad is közben. Eugénie maga dönt arról, hogy szakácsnő lesz, és az ötleteivel segíti Dodint az alkotás folyamatában. Ahogy a színész dolgozik a rendezővel. Kapunk egy történetet a forgatókönyvben, de mi emeljük fel úgy, hogy az életre keljen. Nekünk a testünk az alapanyagunk, azzal dolgozunk, de teszünk hozzá érzelmeket és gondolatokat is, és az egészből kijön valami egyedi – hasonlóan ahhoz, mint amikor egy szakács dolgozik az alapanyagokkal. 

Gy. D./WMN: A szerepeit mennyire szokta hazavinni magával?  

J. B.: A húszas éveimben még nagyon rám ragadtak, de azóta sikerült ezen túljutni. Például azzal, hogy megtanultam kihozni magamból a maximumot a forgatáson, és ha úgy érzem, kiadtam magamból mindent, amit a szerep megkövetelt, akkor a munka után magam mögött tudom hagyni.

Gy. D./WMN: Mit gondol arról a mondásról, hogy a férfiakhoz a gyomrukon keresztül vezet az út?

J. B.: Csak azt tudom, hogy anyám fantasztikus szakács volt, az ő ételeiben benne volt az otthon melege és biztonsága. Úgyhogy bizonyos szempontból értem ezt a mondást, de ma már a férfiak is gyakran és szívesen főznek. 

Gy. D./WMN: A film két középkorú ember szerelmét mutatja be, ami egyre divatosabb manapság, mind több filmben láthatjuk idősebb emberek vágyait. Nem mintha önök idősek lennének… de mit szól ehhez a tendenciához?

J. B.: Szerintem a szerelemnek nincs kora, úgyhogy ennek a kérdésnek számomra nincs értelme, elnézést kérek!

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van. 

Gyárfás Dorka