„Anyám konyhájában tanultam meg, mi a szépség a világban” – interjú Tran Anh Hunggal, A szenvedély íze rendezőjével

–

A korai filmjei és a mostani alapján úgy látom, ön az élet legfontosabb pillanatait nem a nagy fordulópontokban és drámai eseményekben látja meg, hanem a hétköznapok észrevétlen folyásában. 

Nahát, milyen érdekes megfigyelés, sosem gondoltam erre, de tetszik, hogy így látja!

Tényleg? Nem szándékosan ábrázolja így a történeteit?

Nem. Számomra az a természetes, ahogyan én látom az életet. De tulajdonképpen igaza van.

Mesélne kicsit a hátteréről? Vietnámi rendezőként hogyan került a francia konyha bűvöletébe?

Minden a gyerekkoromból jön. A szüleim munkásemberek voltak, a textiliparban dolgoztak, de nem luxustermékeket, hanem munkásoknak szánt ruhákat készítettek. Én viszont kezdettől fogva vonzódtam a művészetekhez. És mivel otthon nem vett körül művészet, az egyetlen, amiből inspirációt meríthettem, a konyhánk volt.

A konyha nálunk olyan helyiség volt, ahová a fiúknak tilos volt belépniük, ezért még titokzatosabbnak tűnt számomra. Ráadásul sötét volt, égett benne a tűz, és mindig párás volt. Az a fény is megbabonázott, ami a párás levegőt átszelte, ahogyan beszökött a tető és a fal között.

A mi konyhánk a szomszéd kertje mellett volt, ahol állt egy guávafa. Máig emlékszem annak az illatára. Anyám sok időt töltött a konyhában, és én mindig vártam, hogy megérkezzen a piacról, megnézhessem, mi vett, és találgassam, mit fog belőle készíteni.

Emlékszem a zöld színű zöldségekre, ahogy átlátszik a színük a nejlonzacskón, és amikor betette őket a lábasba főni, pirosra változtak. Minden gyönyörű volt számomra. Az a mozdulat, ahogy levágott egy szárat valamelyik fűszernövényből, és beledobta a levesbe… Azt hiszem, anyám konyhájában tanultam meg, mi a szépség a világban – minden más csúnya volt körülöttem, mivel szegény környéken nőttem fel, ócska viskók között. A főzés ezért játszik fontos szerepet az életemben.

Anyám ráadásul nagyon jó szakács volt, minden étkezés boldogság volt vele. A feleségem is nagyon jól főz, úgyhogy ezt sikerült továbbadnom a gyerekeimnek, ők is nagyon jó képzést kapnak az ízek világából. Nem eszünk sok húst, helyette rengeteg zöldséget, amit a gyerekek többnyire nem szeretnek ugyan, de az enyémek igen, mert ha jól vannak elkészítve, akkor felfedezik a finom ízüket. Ők azonnal megérzik, ha valamit vegyszerrel kezeltek, és akkor nem kérnek belőle.

Szóval ezért fontos nekem a konyhaművészet, és ezért szerettem volna filmet készíteni róla. A gasztronómia tényleg művészet: illatokkal, ízekkel és textúrákkal alkot. Szerintem valójában minden filmkészítő a művészetről akar mesélni, én azonban nem tudok filmet készíteni a festészetről, mert nem hiszem el nézőként, hogy a kép ott születik a szemem előtt. Az ott a vásznon mindig csak egy színész lesz, aki elhiteti velünk, hogy ő Van Gogh. A főzés viszont lehet igazi. Ezért ez a filmem, A szenvedély íze, számomra a művészetről szól.

Érdekes, hogy a gasztronómián belül is kifejezetten a francia konyha előtt tiszteleg.

Hát igen, mert ebben a művészeti ágban ők fedeztek fel mindent. 

Büszkék is erre, és erősen védelmezik.

Igen, de ez engem nem érdekel.

Számomra a film nem is csak a főzés művészetéről szólt, hanem kicsit a szakrális jellegéről is. Hogy a konyha olyan lehet, mint egy templom, ahol minden mozdulatnak, minden zörejnek jelentősége van, és a folyamatot átitatja az áhítat.

Örülök, ha ezt meglátta benne, és boldog lennék, ha a közönség is észrevenné a filmben, de rendezőként nem dörgölhetem az orruk alá. Amikor a konyhában forgatunk, akkor csak arra koncentrálok, hogyan válik élővé a tevékenység. És ha megfelelően csinálod, és van tehetséged a költészethez, akkor a többi belekerül magától. De nem erőltetheted, hogy a költészet megjelenjen, mert ha így teszel, akkor hamisnak fog tűnni. Ha viszont csak teszed a dolgod, akkor a krumpli egyszer csak szebb lesz önmagánál. Megjelenhet benne a költészet.

Szóval csak bíznia kell abban, hogy a költészet jön magától.

Pontosan. Úgyhogy, amikor forgatok, csak arra koncentrálok, ami konkrét – az előkészületeknek ezért van hatalmas jelentőségük, mert mindent pontosan le kell kottázni. Mégsem mondhatod az a stábnak, hogy amit most csinálunk, ez egyfajta balett, mert akkor hiteltelen lesz!

Helyette azt mondod: ez a főzés olyan, mint egy autós üldözés. Ugyanis a főzés is technikai sport. Pontosnak kell lenni, és akkor szárnyalhatunk.

A színészeknek mennyire kellett tudnia főzni, mielőtt felkérte őket a szerepre? Ez szempont volt a szereposztásnál?

Nem, nekem elsősorban jó színészekre volt szükségem, úgyis kaptak egy két-három hetes képzést a konyhában, mielőtt elkezdtük a forgatást. De véletlenül mindketten jól főznek a civil életben is, különösen Benoît. Ő megvan őrülve az ételekért. A forgatás előtt azt mondtam nekik: figyeljetek, a konyha veszélyes terület. Ott van erőszak, tűz, harag, de ti legyetek mindig visszafogottak, finomak. Lehettek néha szenvedélyesek, de sohase nagyon. Alapvetően legyetek gyengédek a húshoz, a zöldségekhez.

Én elég sok szabadságot adok a színészeknek a forgatáson. Megmondom nekik persze, hogyan fog kinézni a jelenet, honnan hová kell menniük, hová kell állniuk, mit kell csinálniuk, de ezen belül meghagyom a szabadságukat, javasolhatnak dolgokat. És nem mondom nekik, hogy „legyetek természetesek”, tőlem lehetnek mesterségesek is. Ami számomra fontos: hogy kifejezők legyenek. Amit látunk a vásznon, az kifejező legyen. 

A művészet számomra önkifejezés. Nem az életet utánozzuk, hanem kifejezzük azt, amit gondolunk róla. Ehhez pedig idő kell.

Azt mondtam nekik: amikor a szádba veszel egy falatot, nem kell rögtön elkezdeni a szöveget utána. Hagyj időt, hogy megszülessen a mondat. És ne félj a csendtől. Ha hosszú, majd én megvágom. De add meg magadnak az időt. És pontosan ezt tették. Ezért van, hogy a néző már izgatottan várja, mit fognak mondani.

Ha a főzőtudomány nem is, de az szerepet játszott Juliette Binoche és Benoît Magimel kiválasztásánál, hogy valaha egy pár voltak?

Először Juliette volt meg a fejemben, mert nagyon rég megbeszéltük, hogy készítünk egy filmet közösen, és most jött el az ideje. Dodin szerepére Benoît kezdettől fogva ott volt a listám élén, de Juliette aggódott, hogy nem fogja vállalni a személyes történetük miatt. Úgyhogy végül mást kértem fel a szerepre, aki aztán a Covid miatt visszalépett, és akkor megkerestem Benoît-t Juliette háta mögött, és előadtam neki a filmtervet. Ő pedig azonnal rávágta, hogy „hú, benne vagyok, nagyon tetszik!”. Amikor ezt elmondtam Juliette-nek, nem akarta elhinni, nagyon meglepődött. Mondtam neki, hogy még lelkes is volt.

A forgatás első napján aztán láttam – abból, ahogyan együtt voltak –, hogy meglesz a film.

Ön szerint a személyes történetük hozzátett az alakításukhoz? Mert tapintható köztük a kémia.

Igen, azt hiszem, hozzátett. Persze mindenekelőtt remek színészek, és nagyon profik. De emellett úgy éreztem, valami történt köztük a forgatás alatt. Előfordult, hogy fel akartunk venni egy jelenetet, és Benoît egyszerűen elfelejtette a szövegét közben. Utána odajött hozzám, és azt mondta: „Bocsánat, de elvesztem a tekintetében, egyszerűen kiesett a szöveg a fejemből.”

És emlékszik arra a jelenetre, amikor a bankett után sétálni mennek a mezőre? Beszélgetnek, beszélgetnek, aztán egyszer csak Eugénie (Juliette karaktere – a szerk.) megfordul, és megcsókolják egymást. A jelenet végén elkiáltottam magam, hogy „Köszönöm vége!”, mire Benoît odarohant hozzám: „Ez benne volt a forgatókönyvben? Hogy megcsókol?” Azt feleltem, hogy nem, de Juliette-nek megvolt a szabadsága ebben. Ha úgy érezte, akkor megcsókolhatott – ezt válaszoltam neki.

És a film séf szakértője jelen volt a forgatáson?

Igen, kettő is. Pierre Gagnaire (háromszoros Michelin-csillagos séf) már a forgatókönyv megírásában is részt vett, ő találta ki a menüt, amit a szereplők megfőznek. El is készítette nekem ezeket az életeket, hogy lássam, hogyan néznek ki. A forgatáson pedig a legközelebbi munkatársa, Michel Nave volt jelen, akivel negyvenöt éven át együtt dolgoztak, és aki igazából már nyugdíjba vonult. Pierre Gagnaire csak néha benézett, hogy csekkolja, minden rendben megy. 

Mennyi kutatást végzett a filmhez? Merthogy tele van valós gasztronómiai utalásokkal, részletekkel, amik a korszak konyhaművészetére utalnak.

Ebben mindenkinek a munkája benne van, nem csak az enyém. Még a díszlettervezőé is. A hercegnek készített menüről például egy Jim Harrison-könyvben olvastam. 

Ó, vele nagyon szerencsés vagyok. Nagyon szeretem a gyerekeket a filmjeimben. Nem tudom, látta-e az előző filmemet (Eternity a címe) – ez egy nagyon különleges film a pályámon, mert nincs története, csak az élet pillanataiból áll –, abban is több, különböző korú gyerek szerepelt. Ennél a kislánynál tudtam, hogy olyan gyereket kell találnom, aki bátor, nem fél a kihívásoktól (például attól, hogy ilyen nagy színészekkel kell együtt játszania, meg a komplex feladattól a konyhában), és ami a legfontosabb: szépen eszik.

Pont ezen gondolkodtam a film után, hogy a válogatáson kellett-e ennie a jelentkezőknek. Hogy megnézte-e, hogyan esznek.

Persze, hiszen ez kulcsfontosságú! Vannak színészek, akiket nem szívesen nézünk étkezés közben, mert gusztustalanul esznek, mintha nem is érdemelnék meg az ételüket. Itt nagyon fontos volt, hogy falatozás közben úgy érezze a néző: jaj, de finom lehet! A kislány (Bonnie Chagneau-Ravoire) 11 éves volt a forgatás idején, ami megnehezítette a dolgunkat, mert a francia törvények értelmében ilyen korú gyerek csak napi három órát dolgozhat. Úgyhogy nem volt könnyű mindent felvenni időre.

Az utóbbi két filmje minden ízében francia produkció volt – ez azt jelenti, hogy ön már csak francia filmeket rendez?

Hát, mivel 1975 óta Franciaországban élek, csak időnként térek vissza Ázsiába filmezni. De az utóbbi egy évben újra sokat ingáztam Vietnám és Franciaország között, szinte fele-fele arányban töltöttem az időmet itt és ott.

Akkor lehet, hogy legközelebb megint vietnámi filmet fog készíteni?

Nem tudom. Nem szeretnék semmit kijelenteni, mert amit kimondok, az aztán esetleg nem valósul meg.

Általában hány évig dolgozik egy filmen?

Magamtól viszonylag gyors lennék, két év alatt megcsinálnám az egészet. A forgatáson is gyors vagyok: ha felvettünk egy jelenetet korrektül, már lépek is tovább. De sajnos ebből a két évből mindig több lesz attól, hogy mások kételkednek a terveimben. Ha javaslok valamit, állandóan visszakérdeznek és aggodalmaskodnak – vagy azért, mert túl bonyolultnak tűnik, vagy mert szerintük nem elég szexi.

Amikor először előadtam, hogy ez a film az ételekről és a késői szerelemről fog szólni, rögtön megkaptam, hogy ez nem szexi. A hosszan tartó szerelem nem szexi, nincs benne szenvedély – mindenki ezt mondta. És még akkor sem értették, amikor elolvasták a forgatókönyvet.

De aztán meggyőzte őket, és lám, most már nincs bennünk kétely!

Nincs, szerencsére.

A kiemelt kép a szerző tulajdona

Gyárfás Dorka