„Ha a nőknek nincs szerepük a technológia formálásában, akkor nem lesz szerepük a jövő formálásában sem”

–

Kurucz Adrienn/WMN: Most töltötted be a harmincat, de már vagy tíz országban éltél és tanultál. A startmező Budapesten volt, onnan mentél világgá?

Pálfi Dóra: Igen, Budapesten nőttem fel, és a gimnáziumot is ott végeztem. Mivel versenysportoltam, volt lehetőségem Európán belül utazni. És kaptam egy tíznapos tanulmányi ösztöndíjat Berlinbe, a tizenegyedik osztály után pedig egy nyarat töltöttem Amerikában. Mindig szerettem volna világjáró lenni, csak azt döntöttem el nehezen, milyen pályát válasszak, mert annyi minden érdekelt. Aztán megtudtam, hogy a New York-i Egyetemnek van egy négyéves ösztöndíjprogramja, amelynek során több országban is lehet tanulni, és csak a második évben kell eldönteni, mi lesz a fő irányvonala a tanulmányaidnak, addig vehetsz föl szabadon tárgyakat. Így kerültem tizennyolc évesen külföldre.

Éltem New Yorkban, Spanyolországban is végeztem egy szemesztert, illetve sokat utaztam különböző országokba szakmai gyakorlatokra meg önkénteskedni. A mesterszakomat Svédországban kezdtem, aztán egy évre abbahagytam az iskolát, és Dél-Amerikába költöztem. Meg akartam tanulni még jobban spanyolul, illetve nagyon szerettem volna egy jógaoktató kurzust elvégezni. Az egyik ismerősöm pedig talált nekem egy programot, amelyet a chilei kormány indított. Olyan nők jelentkezhettek, akiknek volt egy jó ötletük, és érdekelte őket a startupok világa. Nagyon hasznos volt számomra ez a képzés, és a jógaoktatóit is elvégeztem, meg dolgoztam is szabadúszóként egy ideig az utazás mellett.

K. A./WMN: A programozással hogyan kerültél kapcsolatba?

P. D.: Ahogy már említettem, a felsőoktatási rendszerben, amelyben tanultam, első évben lehetőség volt rá, hogy kipróbáljak új tantárgyakat. Akkoriban agykutatónak készültem, de nagyon érdekelt a kémia is. Az ELTE-n voltam nyári gyakorlaton, és azt tapasztaltam, hogy a kutatási területeken manapság már a munka fele nagyjából arról szól, hogy a számítógéppel dolgozunk, és adatokat analizálunk. Nagy szükség van valamilyen szintű programozási készségre. Amikor visszamentem a másodévre, úgy döntöttem, hogy felveszem a programozás kurzust, és nagyon élveztem.

Életemben először éreztem, hogy konkrét gyakorlati haszna van annak, amit tanulok. Ezért később felvettem még több tárgyat számítástechnikai területen.

K. A./WMN: És mikor döntötted el, hogy céget alapítasz agykutatás helyett?

P. D.: A negyedik évben rájöttem, hogy a kutatás nem nekem való. A kutatói pályán el kell tudni viselni, hogy az ember pici részleteket vizsgál elmélyülten újra meg újra. Én pedig jobban szeretem a változatosságot, azt, ha gyorsan változnak a dolgok. A Morgan Stanley-nél dolgoztam programfejlesztőként egy nyári gyakorlat idején, utána pedig kaptam egy ösztöndíjat a mesterszakra Svédországba. Ez a szak kombinálta a különböző érdeklődési köreimet, az emberek és a számítógépek közötti interakcióról szólt. Pszichológiával is foglalkoztunk, azzal, hogy az emberek hogyan használják a technológiát. Aztán volt programozás, és vállalkozói ismeretek is. Az egyik egyetemi projektemből nőtt ki végül a cégünk. A legjobb barátnőmmel vágtunk bele. Az egyetemen volt is rá lehetőség, hogy kapjunk némi pénzügyi támogatást az induláshoz. Egyikünk sem tervezte úgy, hogy vállalkozók leszünk, de így alakult.

K. A./WMN: Meglepett a siker?

P. D.:

Szerintem egy vállalkozás csak úgy tud működni, ha az alapító nagyon optimista, és hisz benne, hogy működni fog. Mert még így is elég nehéz elindulni. Van is erre egy idézet: „Mindegy, hogy azt gondolod, hogy sikerülni fog, vagy azt, hogy nem, így is, úgy is igazad lesz.”

K. A./WMN: Foglald össze, kérlek, röviden az alapötletet!

P. D.: Amikor programozóként dolgoztam, megtapasztaltam, hogy kevés a női szakember ezen a területen. Ez azért nagy probléma szerintem, mert a technológia a jövőnk, és ha a nőknek nincs szerepük a technológia formálásában, akkor nem lesz szerepük a jövő formálásában sem. Hittem abban, hogy tényleg nagyon fontos, hogy több női programozó legyen, és elég sokat olvastam is a témában, meg interjúkat csináltam. Azt láttam a kutatásaim során, hogy a legtöbb lánynak az önbizalma és az érdeklődése a technológia iránt 10–14 éves kor között elvész, ezért volt számunkra fontos, hogy egy olyan ötlettel rukkoljunk elő, ami e korosztály számára érdekessé teszi a programozást.

K. A.: Miért pont 10–14 között veszíti el a technológia (és a természettudományok egy része) a lányokat?

P. D.: Erre sokféle teória van. Szerintem a lányoknál ebben az életkorban kezdődik az, hogy állandóan azzal foglalkoznak, mások mit gondolnak róluk. Kevés az önbizalmuk, és inkább olyan dolgokba kezdenek bele a tanulmányaik során is, amikben tudják, hogy biztosan jók lesznek. Mert nem szeretnének hibát elkövetni, és a programozás pont olyan terület, ahol mindenképpen fogsz hibázni. Ezért olyan hozzáállás kell ide, hogy nem baj, ha elrontom, majd tanulok belőle. A középiskolában a lányok ugyanolyan jók matekból, mint a fiúk. De sokan inkább más tárgyakra koncentrálnak, amelyeknél könnyebb 100 százalékos teljesítményt produkálni egy vizsgán. Nincs benne rizikó, ha fegyelmezett az ember, és bevágja az anyagot. Ez nem mondható el a természettudományos tárgyakról.

K. A./WMN: Jól tudom, hogy egy applikációval, a Be anything you wanttal álltatok elő először három évvel ezelőtt, amely lányoknak tanított programozást egy játékon keresztül?

P. D.: Igen, van egy okostelefonos alkalmazás, amely egy fizikai komponenssel is bír, ez az ImagiCharm. Azt látjuk, hogy a fiúkat a számítógépes játékok korán, és észrevétlenül beszippantják a tech világába, a lányoknál azonban hiányzik ez a kapocs. Ennek megfelelően találtuk ki és alkottuk meg a kockánkat, az ImagiCharmot. Fiatal lányokat vontunk be a tervezésbe. Ennek során bebizonyosodott, hogy élvezik a közösségben programozást, és fogékonyak a kézzelfoghatóbb, formatervezett kütyük iránt, amiket kódolással személyre lehet szabni. Az ImagiCharm lényege az, hogy sikerélményt ad a programozásban, kézzelfoghatóbbá, valóságosabbá teszi a programozást.

 A 8-10 éves gyerekek nagyon élvezik a játékot vele (nem csak a lányok), és ha valamit programoznak rá, felteszik a hátizsákjukra, hogy el tudjanak büszkélkedni vele. Ma már van egy iskolai verziója is a termékünknek. Ennek során már számítógépen kell programozni: 14-15 éves korig is használják.

K. A./WMN: És ebből úgy lesz üzleti vállalkozás, hogy ezeket a programokat az iskolák megveszik tőletek? Mert az applikáció, úgy tudom, ingyenes.

P. D.: Az alkalmazás ingyenes, a kocka nem, azt a szülők veszik meg, nagyon népszerű is karácsony környékén Amerikában – itt van a legtöbb felhasználónk.

Emellett egy éve van egy teljes tantervünk tananyagokkal, amit a tanárok tudnak használni az iskolában, erre egyéves előfizetést lehet vásárolni.

K. A./WMN: Hogy látod, merre visz a jövő?

P. D.: Most erre az iskolai verzióra fókuszálunk. Szeretnénk tovább terjeszkedni Amerikában, illetve a terméket úgy továbbfejleszteni, hogy idősebb diákokat is lehessen vele oktatni. Fontos kérdés most, hogy a mesterséges intelligenciát hogyan tudjuk bevonni a projektbe. Amerikában ma már kötelező programozást tanítani az iskolákban, ám a tanárok egy része nem igazán naprakész ebben. Át kell alakítanunk úgy a felületeinket, hogy a mesterséges intelligencia kijavítsa a diákok hibáit, ha a kódjuk nem működik. Ha nem vagy rutinos programozó, akkor nehéz kiszúrni, hogy itt hiányzik egy vessző, vagy ott hiányzik egy kettőspont. Az MI segíthetne a pedagógusoknak.

K. A./WMN: És mennyiben szól ez a program még a lányoknak? Vagy most már fiúk és lányok is használják?

P. D.: A missziónk az, hogy sok lányhoz eljusson a termékünk, és megszeressék általa a programozást. Ezért fejlesztettük fiatal lányokat bevonva, és ezért megyünk az iskolákba, hogy elérjük őket. Azt a visszajelzést kaptuk a tanároktól, hogy összességében a lányok tényleg jobban élvezik ezt a fajta programozást, mint más alternatívákat, de azért a fiúk számára is izgalmas, mert kreativitásra és kollaborációra ösztönzi őket. A művészi önkifejezés és az együttműködés az ő játékaikban nem annyira kap szerepet amúgy hagyományosan, sokkal inkább a versenyzés, a harc, a lövöldözés, a mozgás: autókkal, robotokkal. Fontos azonban tudni, hogy a sulikban sosem mondunk olyat, hogy ez a program lányoknak van. A program ugyanis mindenkié. Egyfajta út a programozáshoz, ami általában vonzóbb a lányoknak, de vannak fiúk is, akiket érdekel.

K. A./WMN: Ha már verseny és mozgás: az Instádat pörgetve ma is az életed része a sport. Jóga, futás, hegymászás a vőlegényeddel…

P. D.: Az egész családom nagyon sportos, ebbe az életformába nőttem bele. Nagyon fontos szerepei vannak az életemben: például a feszültséglevezetés és a közösségépítés. Futni is sokszor csoportosan járok. A sport révén az ember megtanulja: ahhoz, hogy eredményt érjünk el egy területen, sokat bele kell tenni. Akár egy maratoni távba. Akár egy vállalkozásba.

Képek: Pálfi Dóra

Kurucz Adrienn