A dadogó-halandzsázó énekes, Scatman John meghódította a világot

–

Az 1942. március 13-án született zenész elmondása szerint „nem is emlékezett rá, hogy valaha is folyékonyan beszélt volna”: egész életében dadogással küszködött, gyerekkorában pedig megrázkódtatások sokaságát élte át a beszédhibájára adott reakciók miatt.

„Hatodikos lehettem, amikor ki kellett volna hirdetnem egy akkor zajló iskolai eseményt. De az első szót sem tudtam kimondani, ezért sírva fakadtam, és visszamentem a helyemre” – mesélte egy róla szóló dokumentumfilmben. A gátlásos, visszahúzódó fiút gyakran gúnyolták a kortársai, ezért tele volt keserűséggel. „Az, amikor néhány környékbeli srác kifigurázta a dadogásomat, különösen fájt, teljesen összetört engem. Ők a következő nap már el is felejtették, ami történt, én viszont nem. Utánuk rohantam, és olyan erős dühöt éreztem, hogy ki tudja, mi történt volna, ha az apám nem állít meg” – emlékezett vissza egy interjúban.

A kis John számára a zene jelentette a menedéket. Eleinte csak a dohányzóasztalon „zongorázott”, tizenkét évesen viszont már kapott egy igazi hangszert. Úgy érezte, a zongora védelmet ad neki: „A hangszer mögé bújtam, mert féltem megszólalni” – nyilatkozta egyszer. A fiatal zenészpalánta a dzsesszt különösen megkedvelte, többek között Ella Fitzgerald és Louis Armstrong dalait is játszotta. Nemcsak arra törekedett, hogy minél jobban elzongorázza példaképei legismertebb slágereit, hanem

az úgynevezett scattelést is megtanulta, amely egy hangzók és szótagok értelem nélküli, véletlenszerű összefűzéséből létrejövő improvizációs énektechnika – ugyanis úgy érezte, hogy a „halandzsázás” közben „felszabadultan dadoghat”.

Két végén égette a gyertyát

Viszont nem csak a zenéhez fordult, hogy magabiztosabb legyen. „Tizennégy éves koromban ittam először. »Hú, de jó érzés«, mondtam, és úgy éreztem, jobban tudok beszélni” – árulta el egyszer.

Larkinon – aki a hetvenes–nyolcvanas években már rendszeresen játszott dzsesszklubokban – egy idő után mind jobban elhatalmasodott az alkoholizmus, és drogokat, például kokaint és heroint is fogyasztott. Az önpusztítás és az állandó önmarcangolás teljesen felemésztette.

„Annyira szerettem volna valaki lenni. Hatalmas kisebbrendűségi érzéssel küszködtem. Fizikailag, lelkileg és szellemileg is kimerültem” – mesélte élete mélypontjáról. 

Akkor határozta el, hogy változtat az életmódján, amikor az egyik – szintén drogproblémákkal küszködő – zenész barátja csontrákban meghalt. A káros szenvedélyeivel való szakításban sokat segített későbbi felesége, Judy McHugh, aki szárnyai alá vette a megtört férfit, és folyamatosan győzködte, hogy elhiggye magáról: tehetséges, és még sokra viheti.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

👉НОСТАЛЬГИЯ (@nosta_gia) által megosztott bejegyzés

Larkin 1990-ben Berlinbe költözött, hogy fellendítse karrierjét: az újraegyesülő Németország fővárosában ugyanis akkoriban sokkal intenzívebb volt a dzsesszélet, mint Amerikában. Óceánjárókon és szállodákban zenélt, és már nemcsak zongorázott, hanem énekelt is, ami nagyon tetszett a közönségének.

Egy nap az ügynöke, Manfred Zahringer előállt egy meghökkentő elgondolással: azt javasolta, hogy kombinálja a scat-éneklést az akkoriban divatos könnyűzenei műfajokkal, például a dance-szel és a technóval. 

Larkin eleinte ódzkodott az ötlettől – többek között azért, mert nem szerette volna, hogy reflektorfénybe kerülve beszédhibája miatt gúnyolják, de a felesége biztatta, hogy bátran vállalja fel a dadogását, hiszen ezzel erőt adhat a sorstársainak.

A gyerekek kedvence lett

A zenészt egy idő után sikerült meggyőzni: John Larkinból, a dzsesszklubokban rejtőzködő, önmagát szégyellő zongoristából hamarosan Scatman John néven világsztár lett, akinek a bemutatkozó kislemeze több országban a slágerlisták első helyére került, és az első nagylemeze, az 1995-ös Scatman’s World is nagy példányszámban kelt el. A közönség hamar szívébe zárta az öltönyös-kalapos-bajuszos pasast, aki fürdött rajongói szeretetében. „Öt percig sikoltoztak a gyerekek, amikor színpadra léptem, el se tudtam kezdeni a dalt” – idézte fel egyik koncertjét. 

Scatman Johnra egy idő után a beszédhibások szószólójaként tekintettek. Társadalmi felelősségvállalásáért – egy dadogók ügyét képviselő alapítványt is létrehozott – számos kitüntetésben részesült. Dalaival a beszédhibás gyerekek bátorítása is a célja volt.

Figyeld, mit üzenek neked:
Nem hagyom, hogy bármi is visszatartson téged
Ha a Scatman meg tudja csinálni, akkor te is.
Mindenki azt mondja, hogy Scatman dadog.
De amikor énekel, sosem dadog.

(Scatman – részlet)

Kólásdobozon és telefonkártyán az arca

Az újdonsült popsztár az első album kirobbanó sikere miatt is kapott elismeréseket: ő lett az év előadója Japánban és elnyerte a német lemezgyártók szövetségének díját is. 

A második nagylemez, az Everybody Jam! nem futott annyira ugyan, mint a debütáló album, de Scatman népszerűsége töretlen maradt: arcképével már kólásdobozokon és telefonkártyákon is lehetett találkozni. 

Miközben a harmadik korong, a Take your time felvételein dolgozott, a zenész egészsége hirtelen megromlott. Figyelmeztették ugyan, hogy lassítson a tempón, mégis befejezte a lemezt. Kiderült, hogy tüdőrákja van. Miután megtudta, hogy nincs remény a gyógyulására, a következőt mondta: „Bármit akar Isten, elfogadom. A legjobb életem volt: megízlelhettem a szépet.”

1999. december 3-án halt meg, ötvenhét éves korában.

Az egyik dalában egy általa elképzelt országról, Scatlandről énekel, amelyet rajongóira hagyott örökül.

Képzeld el a szeretet földjét,
Ahol az embereknek van idejük egymással törődni,
Ahol mindenki egyenlő,
És mindannyian igazat mondunk.
Ha kíváncsi vagy, hol van ez a varázslatos hely
Nem kell messzire tekintened:
Megtalálod a legmélyebb álmaidban és a legszebb vágyaidban.

(Song of Scatland – részlet)

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images / ullstein bild / Contributor

Nádudvari Péter