Sorozatgyilkosok szállították az alapanyagot az ambiciózus orvosnak

–

Keresett holttestek

A XIX. századi Nagy-Britanniában egyre nagyobb nyitottság övezte az orvostudományt, és ennek megfelelően az emberi test működésével kapcsolatban is egyre szélesebb körű ismereteket szerezhettek a téma iránt érdeklődők. Élő embert viszont csak korlátozottan lehet tanulmányozni, így a boncolásra alkalmas holttestekre való kereslet eléggé megnövekedett.

Akkoriban még csak a kivégzett bűnözőket lehetett legálisan anatómiai célból felboncolni, de mivel sokkal több holttestre volt szükség, egyre gyakoribbá vált a felravatalozott, vagy frissen eltemetett halottak elrablása is.

A cél szentesíti az eszközt, gondolták az orvosok és anatómiakutatók, akik inkább nem firtatták, honnan származtak a tanulmányi célra szállított testek.

Élettelen piaci rés

Az Írországból bevándorolt kubikosok, William Burke és William Hare ebben a – csúnyán fogalmazva – piaci résben vélték felfedezni a nagy kiugrási lehetőséget, és bizony nem aprózták el a dolgot, mert véres ténykedésük Edinburgh egyik leghírhedtebb epizódjaként vált híressé.

Hare és felesége, Margaret, egy Log’s Lodgings nevű panziót vezettek a városban, itt ismerkedett meg a gyilkos páros, amikor Burke a szeretőjével a panzióba költözött.

Minden ott kezdődött, hogy 1827-ben egy decemberi napon az egyik bérlő, egy nyugalmazott katona, Donald, a panzióban hunyta le végleg a szemét. Természetes halált halt, ám Hare képben volt, és tudta, hogy nagyot lehet szakítani a holttestbiznisszel, szóval Burke-kel karöltve az útjuk Robert Knox orvos-magántanárhoz vezetett, aki egész konkrétan hét font tíz schillinget fizetett a „szállítmányért”. Felcsillant a két férfi szeme, rájöttek, hogy ebből tényleg nagyot kaszálhatnak, szóval ez az eset adta meg a kezdőlökést horrorisztikus vállalkozásukhoz. Knox egyébként innentől hűséges, egyedüli törzsvendégük lett, későbbi áldozataikért is ő fizetett. Jókora ambíciói voltak, egyetemi professzor szeretett volna lenni, nem gyakorló orvos, szóval mindenképpen szeretett volna a konkurenciánál szélesebb körű tudásra szert tenni. Ezért is hunyt szemet a nyilvánvalóan gyanús forrásból származó holttestek vélhető háttere felett.

Sorozatos „burking”

A páros hamar felismerte, hogy a legnagyobb sikert a lehető legfrissebb testekkel tudják aratni, ezért a sírrablás helyett inkább arra jutottak, hogy jobban megéri saját kezűleg megölni az áldozatokat, és azon nyomban kézbesíthették Knoxnak, aki tíz-tizenkét fonttal honorálta szolgálataikat.

Ügyeltek arra, hogy ne hagyjanak külsérelmi nyomokat, hogy a nyilvánvalónál ne legyen sokkal gyanúsabb a holttestek származásának története, ezért kidolgoztak egy „burking” néven elhíresülő módszert.

Áldozataikat leitatták, elkábították, majd orrukat, szájukat befogva megfojtották. A szerencsétlenül járt kiszemeltek javarészt a szálló vendégei (vagy a környéken téblábolók) közül kerültek ki, olyan emberek, akiknek az eltűnése nem okozna túl nagy zűrzavart, például koldusok, szegény csavargók. Első gyilkosságukat egy Joseph nevű molnáron követték el, aki épp ott szállt meg és történetesen épp beteg volt, így Burke és Hare számára elég volt szimplán csak felgyorsítani az eseményeket, és átsegíteni a férfit a túlvilágra.

A többi áldozatuk viszont már egészséges volt, így velük nem volt annyira könnyű dolguk, és jobban meg is kellett tervezni a megölésüket. Áldozataik között volt idős asszony, prostituált és koldus is. Knox nem egyedül végezte a boncolásokat, és tanítványai közül volt, aki felismerni vélte például a városban ismertnek számító prostituáltat, Mary Pattersont és a Dilis Jamie gúnynevű, a jellegzetes testi deformitásai miatt nyomoréknak kikiáltott koldust. Ám ahogy írtam, inkább úgy tettek, mintha semmit sem vettek volna észre, és abba kapaszkodtak, hogy külsérelmi nyomok hiányában biztos nem lehetett szó emberölésről.

A páros legkegyetlenebb gyilkossága az volt, amikor egy idős nőt fájdalomcsillapítók túladagolásával öltek meg, de itt nem bírtak megállni, az áldozat tizenkét éves siket unokájának gerincét Hare a saját térdén törte szét. Holttesteiket hordóba gyömöszölték, úgy szállították keresztül a városon.

A lebukás

A sorozatgyilkos párosnak 1828-ban, mindössze egy szűk esztendő alatt, tizenhat áldozata volt, de óvatlannak bizonyultak, és ez okozta a vesztüket is. Utolsó áldozatuk Mary Docherty volt, akit 1828. október 31-én öltek meg egy átiszogatott éjszaka után. A holttestet nem szállították tovább rögtön Knoxnak, hanem elrejtették az ágy és némi szalma alá. Ám két bérlő, Anne és James Gray megtalálták Docherty testét, és azonnal jelentették az esetet a rendőrségen, a nyomozás pedig azonnal megkezdődött. Burke és Hare hiába szállította át a holttestet gyorsan Knox laboratóriumába, hátha így megússzák a dolgot, számításaik nem jöttek be. A rendőrség hamarosan razziát tartott Knoxnál, és elfogták a véres duót és élettársaikat is, akik egyébként tudtak párjaik szörnyű tetteiről, sőt aktívan segítettek is az áldozatok becserkészésében.

Az esetnek óriási visszhangja volt, az egész város erről beszélt, nem csoda hát, hogy az ügyet végül az ország legmagasabb pozícióban lévő jogásza, Sir William Rae vette kézbe. 

A tárgyalás

Knox végig határozottan állította: fogalma sem volt a gyilkosságokról, és mivel nagy névnek számított, szavai hitelesnek bizonyultak, így nem ítélték el. Tanítványai, kollégái jórészt kiálltak mellette, de a sajtóban és a közbeszédben azért rengeteg bírálója akadt, akik szerint fel kellett hogy tűnjön neki, hogy a holttestek túl „frissek” voltak. A reputációja egyre csak csökkent, és a tárgyalás után végül el kellett hagynia a várost. Londonba költözött, de még a történtek után is több könyvet publikált.

Kétes megítélése ellenére vitathatatlan érdemet tulajdonítanak neki az anatómiai tanulmányok és ismeretek tekintetében. Felfedezéseinek (és az illegális testkereskedelemnek) tulajdoníthatóan Skócia sokáig világelsőnek bizonyult az anatómiai oktatás terén.

Burke és Hare végül nem ugyanolyan következményekkel nézett szembe a tárgyalás végére. A két férfi közel sem volt barátnak nevezhető, több konfliktusuk is volt közös tevékenységük szűk egy évében, ezért nem csoda, hogy a tárgyaláson már mindketten a saját érdekeiket védték.

William Hare és felesége, Margaret Hare, már koronatanúkként léptek elő, és a gyilkosságokat tekintve ártatlannak vallották magukat. Margaret egyébként áldozatonként egy fontot kapott az együttműködésért, de állítása szerint ő azt hitte, csak hullarablásról van szó, ami szintén bűncselekmény, csak épp jóval kisebb súlyú a bíróság szemében. Őket, illetve Burke párját végül ártatlannak nyilvánították, életüket a továbbiakban csendes visszavonultságban élték le.

Minden vádat áthárítottak Burke-re, aki aztán beismerő vallomást is tett. 

Vérrel írt utószó

Hiába nem egyedül hajtotta végre az iszonyú gyilkosságokat, végül Mary Docherty meggyilkolása ügyében (mivel a többi holttest soha nem került elő, így a gyilkosságokat nem tudták bizonyítani) őt ítélték el egyedül, és 1929. január január 28-án egy huszonnégyezres tömeg előtt felakasztották, majd másnap közönség előtt fel is boncolták. A boncolást mindenki látni akarta, még egy kisebbfajta zavargás is kialakult, annyian próbáltak bejutni a terembe. Alexander Monro professzor (akihez Knox előtt eredetileg szállítani szerették volna a holttesteket) Burke felnyitott koponyájába mártotta a tollát és a vérrel az alábbi szöveget írta egy papírra:

„Ez a szöveg William Burke vérével íródott, akit Edinburghban akasztottak fel, és a mintát a fejéből vették.”

A véres iromány hátborzongató mementóként fennmaradt, ahogy Burke csontváza, halotti maszkja és a bőréből készült könyvborító is, ami a Sebészeti Múzeumban tekinthető meg Edinburghban, ha valaki feltétlenül látni szeretné. A városban egyébként számtalan olyan vezetett túrára lehet befizetni, ahol színészek előadják a gyilkosságsorozat történetét, be lehet járni a hírhedt helyszíneket és még tematikus szuvenírek is kaphatók, sőt létezik egy William Burke Múzeum is. Hát, nem mondom, hogy visszatérésünkkor ezekre a helyszínekre fogok elsőként ellátogatni, de legalább már tudok mondani pár olyan programpontot ebben a csodálatos városban, amit nem sajnálok, ha kihagyok. Márpedig ez nagyon nagy szó.

Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Wikipedia / William Hodge & Co, p. facing page 272; Wikipedia / George Andrew Lutenor; Wikipedia / George Andrew Lutenor

Szabó Anna Eszter