Turai Barna, a Síkidegvagyok oldal alapítója: Elfogytak azok a dolgok, amik felidegesítenének

–

Krajnyik Cintia/WMN: Sok interjút olvastam, néztem, hallgattam veled, és feltűnt, hogy mióta ismert lettél, nagyjából ugyanazt a tíz kérdést teszik fel neked, ha interjút adsz. Nagyon becsüllek, mert ennek ellenére mindig nagyon részletesen, nagyon kedvesen válaszolsz, de nem fárasztó mindig ugyanarra felelni? 

Turai Barna: Dehogynem. Azt például kifejezetten nem szeretem, amikor megkérdezik, hogy „Na, és ma mitől vagy síkideg?” De egyébként

minden interjú alkalmával zavarban vagyok, mert nem vagyok benne biztos, hogy amit csinálok, az érdemes arra, hogy bárki interjút akarjon velem készíteni.

És ezt nem valamiféle kamualázatból mondom.

K. C./WMN: De ha belegondolsz, énekeseket, színészeket is „csak” azért interjúvolnak meg, mert énekelnek, színészkednek. Neked más a produktumod, de általa érdekessé váltál az emberek számára.

T. B.: Tulajdonképpen igen. Nagyon jólesett egyébként, amivel megkerestél: hogy a digitális korban izgalmas, hogy három éve indult a Síkidegvagyok Instagram-oldal, és még mindig jelen van, jelen vagyok. Valóban izgalmas témának tartom, hogy ez az egész hova fejlődött. Jelenségekről szeretek beszélni, és leginkább az a vágy dolgozik bennem, hogy valamilyen módon a generációm hangjává avanzsáljak. Legalábbis erre vannak törekvéseim.

A humor, a social media, a podcast lehetőségeket teremtenek, én pedig igyekszem ezek mögé mélyebb tartalmakat gyűjteni, és olyan formátumokat keresni, ahol ezeket is ki tudom fejezni, és mindazokat a gondolatokat, amelyek dolgoznak bennem.

Egy interjú például ilyen. Az már nem foglalkoztat, hogy mitől vagyok síkideg, mert nem vagyok ideges. Elfogytak azok a dolgok, amik felidegesítenének, de a jelenség érdekel, hogy miért vagyunk feszültek, miben van épp a generációnk, milyen dilemmákkal találkozunk. Ugyanígy érdekel az internet működése. Ezzel együtt a mai napig sokkal inkább fogyasztója vagyok, mint tartalomgyártója, ezért mindig nehéz volt stratégiailag gondolkodni a tartalomkészítésről. 

T. B.: De ezt csak neked mondtam négyszemközt! (nevet) Minden bizonnyal akkor is épp győzött az imposztorszindrómám. A szorongás, hogy ez vajon mikor fúj ki, az első nap óta kísér, de ez valószínűleg senkit nem érdekel, ez az én bizonytalanságomból ered, amivel folyamatosan küzdök. Mint minden tevékenység, ez is egy hullámzó dolog. Van videó, podcast, ami jobban teljesít, van, ami kevésbé. Az ismertség és a népszerűség ugyanennyire változékony.

Nagyon igyekszem, hogy függetlenítsem magam attól, hogy a vélt vagy a valós népszerűségi rátám határozza meg, hogy én hogyan érzem magam a való életben.

Ez nem könnyű, de dolgozom rajta. 

K. C./WMN: Nyilatkoztad korábban, hogy az, hogy a benned munkálkodó közlésvágy annak idején így öltött formát, ahogy, egy kis szégyenérzettel is eltöltött. Helyrebillent ez benned azóta? Akár pont annak köszönhetően, hogy egyre több más formátum is helyet kap?

T. B.: Zajlik a helyrebillenődés. Elfogadtam, hogy mi az alapzsánerem, amit nem kérdőjelez meg senki, és most már én is munkának tekintem, és az is, mert felmondtam a civil munkahelyemen, és ebből élek. (Barna egy amerikai nonprofit cégnek dolgozott, és politikai érdekérvényesítéssel foglalkozott – a szerk.) Megfegyelmeztem magam, hogy a podcastnak minden körülmények között el kell készülnie, és valahogy ezek a keretek segítettek a dilemmáim leküzdésében is.

K. C./WMN: Az zavart, hogy a digitális tartalomgyártáshoz általában nem az értelmiségi karaktereket társítjuk?

T. B.: Értem a kritikát, és köszönöm! (nevet) 

K. C./WMN: Félreértesz. A nagyszüleid holokauszttúlélők, édesanyád, a nővéred pedagógusok, a nagymamád is az volt, az egyetem után újságíróként kezdtél el dolgozni, majd diplomáciai területen helyezkedtél el. Ezek azért sejtetnek egyfajta – akár családi – elvárást, hogy milyen típusú karrierutat járj be a jövőben.

T. B.: Mindig is volt bennem olyanfajta indíttatás, hogy valami nagypolgári szakmát kellene választanom. Már az egyetem alatt is volt bennem azzal kapcsolatban szorongás, hogy vajon nem ügyvédnek, orvosnak, vagy éppen mérnöknek kellett volna-e tanulnom. Aztán rájöttem, hogy egész egyszerűen nem ez a típus vagyok. Sokkal horizontálisabban terjeszkedő készségeim vannak. Amikor sikerült ezzel megbékélnem, akkor kapcsolódott be az életembe a social jelenlét. Valóban kevesebbszer azonosítunk egy influenszert azzal, hogy értelmiségi, ettől függetlenül a Síkidegvagyok sikerét abban is látom, hogy képes volt egy egészen új réteget megszólítani. Nem a nagyon-nagyon, de mégiscsak a fiatal bel-pesti közeget hangosítom fel. Idővel arra is rájöttem, hogy

ha okosan, kellő odafigyeléssel és alázattal csinálja ezt az ember, ami nem válik celebkedéssé, akkor lehet a fő cél az, hogy valamilyen módon a diskurzus részévé váljak.

Abban hiszek, hogy ezt egy polgári szakmával, és az általam képviselt narratív jelenléttel is meg lehet tenni. Egyrészt ez a műfaj mindig is létezett, csak nem a social térben. Korábban is voltak kommentátorok, humoristák, stand uposok, másrészt szerintem nagyon fontos kiemelni, hogy a social tér nem egy homogén massza. Nem minden tartalomgyártó ugyanolyan, ahogy egy generáció tagjai sem egyformák. Nem gondolom, hogy amit én közvetítek, az a magaskultúrát, valamiféle pedigré színvonalat képviselne, de az értelmiségre való törekvés megvan bennem, ami ugyanakkor tudom, hogy sokaknak kifejezetten ellenszenves. Sokszor kapok ilyen kritikát, hogy álértelmiségi kopaszodó fasz vagyok. Ez egy szorongás bennem is, tudom, hogy az vagyok, de hát ez van. Sokan vagyunk még ebben az országban álértelmiségi kopaszodó faszok! (nevet)

K. C./WMN: Körülbelül két évvel ezelőtt azt mondtad, hogy azért nem tartod magad influenszernek, mert nem befolyásolod a közönséged, nem beszélsz mélyebb témákról. De ez változott azóta, azok alapján, amiket elmondasz. 

T. B.: Két dolog vetekszik bennem. Vannak olyan dolgok, amikről egyszerűen nem lehet nem beszélni. Ott van egy platform 80 ezer követővel, és rengeteg téma van bennem, ami türemkedik fel, muszáj róluk szót ejteni. Közben pedig kiakaszt, hogy

mindenki azt érzi, hogy mindenről kell hogy legyen véleménye, és azt mindenáron ki is kell fejeznie, még akkor is, ha senkit nem érdekel, és akkor is, ha egyáltalán nem ért hozzá.

K. C./WMN: Például egy háború kapcsán. Már az orosz–ukrán háború kitörésekor is azt mondtad, hogy rengeteg mondanivalód lett volna, felvettél több videót is, végül úgy döntöttél, hogy a Síkidegvagyok oldalnak nem ez a funkciója. Most viszont Izraelben dúl háború.

T. B.: Nagyon nehezen érint, nehezen is tudom feldolgozni. Zsidóként, aki élt is Izraelben, akinek a zsidók érdekérvényesítése volt a munkája, akinek barátai harcolnak a fronton, aki sokat járt palesztin területen is, elfogult vagyok. Sokat tanultam a konfliktusról, vannak ismereteim, azt hiszem, egész sok mindent átlátok, például, hogy miben van felelőssége mindkét oldalnak, de a közösségi médiában és az interneten leginkább narratívák ütköznek, miközben a valóságban valódi emberek és fegyverek. Narratívákat viszont nagyon nehéz egymással szembeállítani, mert szubjektívek. Ebben az elképesztően komplikált konfliktusban pedig a világ egyik legősibb narratívája ütközik. Azt hiszem, még keresem, hogy nekem mit és hol kell erről mondanom. De most például rész vettem egy jótékonysági kampányban, amelyben pénzt gyűjtöttünk egy beteg gyerekeket segítő alapítványnak. Ezen is két hétig vívódtam, hogy van-e a helye a Síkidegvagyokon. 100 ezer forint összegyűjtése volt a cél két hét alatt, de a követők több mint félmillió forintot adakoztak egyetlen nap alatt. Nagyon mellbe vágott és letaglózott, hogy ekkora hatásom tud lenni.

Tudatosan is keresem az alkalmakat, a felületeket arra, hogy olyan kezdeményezésekben vegyek részt, amelyek mély tartalmat közvetítenek, ahol úgy tudok megnyilvánulni, hogy felhasználva a rám irányuló figyelmet fontos üzeneteket tudok felhangosítani.

Ilyen például az Adaptér szervezésében megvalósuló Ökoszorító is, ami egy, az ökológia témájához kapcsolódó, négyalkalmas programsorozat gimnazistáknak. Sok fiatal követ, szeret, és talán valamilyen formában fel is néznek rám, vagy épp tisztelnek, és ha látnak egy ilyen szerepben, ami más, mint amit addig megszoktak, akkor az jó hatással lehet rájuk, és az ügynek is kedvez. Az Adaptér meghívását pont azért fogadtam el, mert nagyon ritka az olyan hely, ahol fiatalok össze tudnak gyűlni és nem csupán beszélnek a minket körülvevő problémákról, hanem megoldásokat is keresnek rá. Nagyon fontos hinni abban, hogy ezekre a globális problémákra van megoldás, hogy ebben a szellemiségben neveljük az új generációt, mert különben apatikusak leszünk és felemésztenek a problémák. Az Adaptér erre a tudatosságra törekszik, ezért szívesen adom a nevem az Ökoszorítóhoz. 

K. C./WMN: Ez a projekt mennyiben kapcsolódik a klímaszorongáshoz? A szorongás azt hiszem, nagyon meghatározó érzelme lett a generációnknak.

T. B.: Ez így van, a Covid óta pedig végképp állandósult a kollektív szorongás, ami nem egy jó válaszreakció, legyen szó az élet bármely területéről A klímaszorongás nagyon aktívan jelen van a korosztályunk, vagy a nálunk fiatalabbak életében. Az Ökoszorító viszont éppen azt a célt szolgálja, hogy edukáljon, hogy

az ökológiai szorongást humorral oldja fel, és inkább a megoldásokat keressük.

A négy alkalom mindegyikén különböző aspektusokból vizsgálhatják meg a fiatalok a környezeti kihívásokat, és praktikus tanácsokat kapnak ahhoz, hogy hogyan tehetnek ezek ellen. Én a Humusz Szövetséggel leszek egy alkalmon, ahol én is végigülöm a tréninget, én is tudok tanulni, majd a kapott tanácsokat együtt átbeszéljük a gimnazistákkal. (ITT még többet megtudhatsz a programról.)

K. C./WMN: Azt azért kimondhatjuk, hogy a puszta szórakoztatás iránti vágyon kívül egy nagy adag küldetéstudat is van benned. 

T. B.: A legnagyobb örökség, amit a nagyszüleim túléléséből kaptam, amit a TED-előadásomban is elmondtam, az a jelenlét, hogy valamilyen módon belekarcoljam a monogramom a város falába. Ez azt hiszem, egy jó motiváció, és hogy ennek mi az eszköze, az szinte mindegy. Arra törekszem, hogy a diskurzus részévé váljak, mert azt érzem, hogy ez a kötelességem.

Képek: Hámori Zsófi / WMN

Krajnyik Cintia